Nógrád. 1964. július (20. évfolyam. 119-145. szám)
1964-07-26 / 141. szám
1964 július 26. vasárnap N0GRÄD ti Vera Inber: LENiNGRÁDI GYERMEKEKRŐL (A „vadász") A biológus-professzor a tudományos tanács üléséről hazatérőben a halántékán egy lövedék szilánkjától sebesült meg. Mintegy két hónapot töltött a kórházban, és sötét szemüveggel távozott onnét. Látását csaknem teljesen elvesztette, bár az orvosok bíztak benne, hogy idővel részlegesen vissza, tudják adni. Mély sötétség vette körül. A tárgyak körvonalait csak homályosan látta, s még a zajokat is másként érzékelte. A ház körül leterülő kis kert a pé- tervári oldalon, sűrű erdőnek tűnt neki. Az ő számára még a fiatal, napátjárta hársak suttogása is komor hangulatot ontott. Amikor kiment a kertbe, rendszerint magával vitte az újságot. Most azonban csak zizegését hallgathatta a papírlapoknak. De elhallatszott hozzá a gyerekek futkosásá- nak zaja is, akik partizá- nosdit játszottak a kertben, és cserélgették egymás között a repeszdara- bokat. Nagy tapasztalatuk volt már ebben: egy kis szilánk alapján meg tudták állapítani a lövedék típusát. Az egyik reggel gyors, könnyű léptek közeledtek a professzor padja felé és egy gyermeki hang megkérdezte: — Miért visel sötét szemüveget a bácsi? Régebben nem hordott. — Fáj a szemem, — felelte a professzor. — Hát te ki vagy? — Én itt lakom, önt jól ismerem. — És régen ismersz engem, kisfiú? — Már majdnem négy éve. — Hány éves vagy? — Hamarosan hét leszek, de tetszik tudni, hogy a gyerekek hároméves korukig semmire nem emlékeznek vissza. — Ez igaz, — hagyta helyben a professzor, és sajnálni kezdte, hogy hosz- szú időt élt le ebben a házban, s nem talált időt észrevenni az itt felnövő gyerekeket. És most az egyik közülük előtte áll. De vajon, milyen lehet külsőleg? — Ülj le és beszélj magadról, — kérlelte a biológus. — Nem vagyok még nagy. A homlokomon van egy kék folt, véraláfutás. — Hát ez nem meghatározó jel. Mondj valami pontosabbat. — Pontosabbat? — egyszer csúzlival kilőttem önöknél egy ablakot. Emlékszik? — Oh, emlékszem, hogyne! — lelkendezett a professzor. — Az üveg pedig érték Leningrádban, és te mégis kilőtted. — Véletlen volt — magyarázta a kisfiú— teljesen véletlen. Egy másik ablakot céloztam, ahol egy olyan néni lakik, akit senki nem szeret. Télen, amikor mindenki lapátolta a havat, ő nem csinált semmit. Tavasszal, amikor mindenki gyűjtötte a ha*******■***********-**Vannak emberek, akiket a művészetek szeretete annyira hatalmába kerít, hogy azt vélik: nem a művészet van a világért, hanem a világ, az erkölcsök, az emberek és a társadalom van a művészetért. Az irod lomban semmi sem teszi az elméket anyagira oktalanná és vakmerővé, mint a letűnt korok nemismerése és a régi könyvek megvetése. Az irodalomban, manapság, jó a kőművesmunka, de rossz az építészet. Némely kritikus azokhoz az emberekhez hasonlatos, akik valahányszor nevetni akarnak, fogukat vicsorítják. ♦ TÁTRA/ TÁJ (Karéi Vik fametszete) SZŐLŐHEGY (Frantisek Jimdek festménye) Anya, gyermekével (Bcndrich Vanicek rajza) műt a veteményeskertre, ő akkor sem csinált semmit. Pedig majdnem úgy bánok a csúzlival, mint a mesterlövész, ám néha nehéz kiszámítani, érti? — Értem, kedvesem. — Emlékszik, ezért még el is nevezett engem „az üvegek vadászának”? — Emlékszem. — Most az egész udvar így hív. A mamám ráadásul „kis vadócnak” is elnevezett. — És most hol van a mamád? — Nincs anyám, — felelte a fiú, és a hanglejtéséből a biológus megértette, hogy ezt a beszélgetést nem szabad tovább folytatni. — Akarja a bácsi, hogy felolvassam az újságot? — kérdezte aztán rövid hallgatás után. — Nagyon hálás leszek érte. Tudsz már szabadon olvasni? — Tökéletesein szabadon olvasok. Mindjárt meglátja. És a kis „vadász” bátran rohamozta meg a sorokat, de néhány perc múlva zaklatottan lihegett. — Milyen nehezen kimondható nevük van a szövetségeseinknek — szólt szomorú hangon. — Inkább olvasok valamit a mieinkről. — Olvass! — helyeselt a professzor. Néhány nap után az olvasás meggyorsult és folyékonnyá vált. — Nagyon jól haladsz barátocskám. — örvendezett a biológus. De eljött egy nap, amikor senki nem közeledett a kis pádhoz, ahol a vak ember üldögélt. Szokatlan csendesség ülte meg a kertet. Végre egy gyermek körvonalai rajzolódtak ki Kislány volt. — A „vadász” hol van? — kérdezte a professzor. — Nincs többé „vadász” felelte a leány és hanglejtéséből a professzor megértette, hogy ezt a beszélgetést nem szabad tovább folytatni. CSUKÁS ISTVÁN: AZ ÓRA x — A falióra elmélázva kongat délidőt a hűs szoba felett, AP komolyan néznek rá a bútorok, s az idő csendben tovább lépeget. — Nézem az órát, mennyi titok 'f fonódik össze acélfogakkal, hogy időnknek mérhető lépteit jelezve tanúként álljon dolgaink felett, s a Számadásnál védőn, vagy vádotén ott lehessen! Mérföldkövek a számok, s a percek hű követői a szabályos időnek, s a lejárt út hosszát összeadni a mutatók néba-néha összeérnek, s az acélagy jelzőn kongja feléd; „MŰLÓ idődet mérd!” Húzd fel az órát, le ne járjon! S önmagadban is úgy mérd az időt, hogy minden mozdulat, minden feszülés * egy percet jelentsen a topogó idő szép jelenünkre gombolyodó bű fonalán! Mert ÓRA e kor, és benne a percek; — dolgos köznapok útjain — mi vagyunk! Acélrugó; a munka, — úgy feszíted, hogy útjainkon továbbhaladjunk! S ha csüggednél, szólj magadra bárhol; Húzd fel az órát, le ne járjon! — A falióra elmélázva kongat, Múló időnknek hű mércéje lett, Visszhangot ver bennünk a kon gat ás. És füst kering egy új kémény feletti DEMÉNY OTTÓ: Városszél A virág itt is csak virág. Kiverekszi magát a fényre sötét bimbójából a rózsa — hajnal lapul a kerítésre. Szemben csattog a stampfoió, megállás nélkül, szakadatlan. Az álom azért itt is álom a tártablakú otthonokban. Ziháló tehervonatok mozdonyaiból száll a szikra. Hívja ki sorsát az erősebb, ha tud szárnyaljon magasabbra. E ste a szemorvos meg akara örvendeztetni betegét azzal, hogy látása lényegesen megjavult. — Nem — felelte a biológus — ma vesztettem el másodszor a szemem világát. Fordította: Csongrádi Béla Pásztáznak rőt reflektorok, csikorognak a fékek sírva. A száguldás szép, pazar ívét a vén sorompó megszakítja. Gyönyörű példázatokat mutat föl ez a városszéle. — Hogyan? én tudom igazán! Te se hullj soha csüggedésbe. *********** *-*■ ** ******** ************ *"* ************* * *■*■ A* * * A * * * H a Gondolatok JCőm éből Régi szót új értelemmel megtölteni, olyannal, amelyet a használat vagy az öregség úgyszólván kiürített belőle, nz nem újítás, hanem ifjítás. A nyelvet azzal gazdagítjuk, hogy feltúrjuk. Ügy kell bánni vele, mint a szántófölddel: hogy ismét termékennyé tegyük, amikor már kimerült, jó mélyen meg kell forgatnunk. Mielőtt egy szép szót alkalmazunk, készítsük elő a helyét. A disszonanciát, hogy szép legyen, olyan embernek kell alkalmaznia, aki ért a harmóniához, s még akkor is arra gondol, amikor kerüli. Semmiben sem lelhetünk költészetet, ha nem hordozzuk önnönmagunkban. A homályos szó némelykor jobb a szabatos kifejezésnél. N"gy művészet kell ahhoz, hogy tetszetős bizonytalanságokat szőjünk stílusunkba. A legjobb irodalmi korszakok mindig azok voltak, amelyekben az írók gondosan mérlegelték szavaikat, és takarékosan bántak velük. * Mindenfajta stílus jó, feltéve, hogy ízléssel alkil- mazzuk. Számtalan olyan kifejezés van, amely az egyikben hiba. a másikban szépség. Ügyelni arr%, hogy amikor írunk, olyan mélyre nyomjuk az ekevasat, hogy ne lehessen kihúzni a barázdából, és másikba illeszteni: ez fontos szabály, de nehéz megtartani. Akik sohasem gondolnak messzebbre annál, amit mondanak, és sohasem látnak tovább annál, amit gondolnak, azoknak szerfölött hztározott a modoruk. * Óvakodjál a stilus hamvsjátékosaitól! Van iró, aki azon kezdi hogy csörgeti a stílusát mert azt akarja elhitetni; aranya van. Sok időnek keü eltelni hogy jól tudjuk, amit megtanultunk.
