Nógrád. 1964. június (20. évfolyam. 94-118. szám)
1964-06-28 / 117. szám
10 KÖGSlB 1964. június 28. vasárnap. A hatalmas aulában a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha a legyek kedvelnék az ilyen hűvös termeket. A tizenhét feszélyezetten ünnepélyes ifjú egymás után lépett az emelvényhez, ahogy egy-egy név elhangzott, hogy a taláros professzorok gyűrűjében álló taláros rektortól átvegye a megtisztelő kézszorítást és a diplomát. Sorra csendültek fel a jól ismert nevek, de ő csak akkor riadt fel megilletődött kábulatából, amikor az ábécé-rendben közvetlenül előtte levők nevei ütötték meg a fülét, Henry Dean ... John Dur- ton ... John Easton ... és most, igen most ő következik .. • Aztán már arra sem emlékezett, hogyan is ment ki az emelvényhez, megkapta-e ő is a kézszorítást, de a diploma, a vágyva vágyott, oly nehezen megszerzett diploma íme kétségtelenül a kezében volt, s rajta szépen cirkalmazott betűkkel az ő neve és újdonsült tudományos rangja: Thomas Alva Edison, phisicus . . . De a diadal mámoros érzése csak akkor öntötte el igazán, amikor végre — úgy vélte: utoljára kile- pett az egyetem kapuján, s meglátta Tim szélesen vi- gyorgó ábrázatát. Pontosabban szólva: ekkor még csak a végleges diadal sejtése támadt fel benne, mámora csak akkor kerítette hatalmába, amikor megkapta Timtől az első kede- lyeseri puffanó hátbavá- gást: _ No Tom. ezen is túl vagyunk! Most aztán kezdődhet a munka! Csak előbb iszunk egyet az újdonsült, államilag elismert fizikus tiszteletére. És ittak egyet. Aztán még egyet. Thomas Alva csodálkozott kissé, honnan van Timnek ennyi pénzé, mert persze ő fizetett, az utolsó kollokviumok előtt is mindent ő fizetett, hiszen a vizsgák lázas készülődése idején barátja jóvoltából Thomas Alva abbahagyhatta az újságárusítást, a csomagcipelést és a vagonrakodást is, hogy minden erejét és idejét a közös nagy célra fordíthassa. De úgy látszik, Tim előrelátóan összegyűjtött némi tartalékot erre a nagy alkalomra, s most nem számolták sem a szendvicseket, sem a poharakat. Még a hátbavágáso- kat sem, pedig azok is elég sűrűn puffantak a hátán, a lassanként egyhangúvá váló szöveg kíséretében: — Hát ezen is túl vagyunk. Tom! Most aztán kezdődhet a munka! Nem, Tim nem dicsekedhetett túlságosan bő szókinccsel, ezt igazán nem lehetett ráfogni. De hát ld törődik ilyenkor az ilyesmivel? Hiszen bizonyos, hogy a jeges Alaská- tól Mexico pampáiig nincs nála nagyszerűbb barát. És senki se mondja, hogy Thomas Alva ezt csak most szendvicsekkel megrakott hassal és italtól kóválygó fejjel érzi így. Hiszen kicsi- kölyök koruk óta elválaszthatatlanok voltak ők ketten, elválaszthatatlanok, ha a Tribune vagy a Herald slágercímeit kellett hajnalban végigordítozniuk a népes utcák két oldalán, ha a rakodópályaudvaron a nehéz zsákokat és bálákat kellett cipelniük, vagy ha raktári kuckójukban éjszakára meghúzódva arról álmodoztak, hogy miképpen fogják ők ketten, ötletektől hemzsegő agyukkal megváltoztatni a Világ képét és saját nyomorult sorsukat. S ezek az álmok kézzelfoghatóbb valóságok voltak mindkettőjük számára, mint a zsákok durva szőttese, vagy az újságért ro- hantukban markukba nyomott centek, mert tudták, érezték és vallották: a végtelen lehetőségek országában az ilyen fickók lehetőségei a végtelennél is tá- gabbak. Másnap, amikor az utolsó formaságok elintézésére Thomas Alva bement a rektori hivatalba, közölték vele, hogy volt professzora, Mr. David Hammershlag beszélni óhajt vele. Félénken kopogott be a nagynevű prof szentélyébe, s emelt fejjel, büszkén lépett ki onnan. Hammershlag állást kínált fel tehetséges volt diákjának: demonstrátorként alkalmazva a tanszéken havi háromszázért. Tim korántsem mutatott nagy elragadtatást a hírre, de Thomas Alva megnyugtatta : — A barátság nem attól függ, hogy az ember együtt emeli-e a bálákat, hanem attól, hoev együtt gondolkozik-e. Havi háromszáz éppen a háromszorosa, mint amennyit eddig egyikünk keresett, lesz pénzünk a kísérletekre, és nem kell éhezni, ha egyszer egy-két hetet teljesen a munkának szentelünk . . . — Dehát miképpen törhetjük együtt a fejünket, ha te itthagyod a raktárkuckót és beköltözöl az egyetemre? — A szabadidőt együtt töltjük. Tim, meg aztán gondolj arra is, hogy ott minden eszköz és műszer a rendelkezésünkre áll. - Igaz, szabad idő nem maradt sok, sőt mind kevesebb. Hammershlag professzor ambiciózus tudós volt, és demonstrátorát segítségként felhasz-v nálta saját kísérleteihez is. Dehát ez csak jó volt, mindketten meg voltak egymással elégedve: a prof ügyes és találékony segéderőt kapott Thomas Alvában, Thíomas Alva pedig olyan problémákkal találkozott a professzor munkája során, amelyekről addig nem is sejtette, hogy léteznek a fizika számára. És három év sem telt bele, megkapta adjunktusi kinevezését havi hatszázzal. Tinihez fűződő barátsága, legalábbis ami az érzelmi részét illeti, a legkevésbé sem sínylette meg a felfelé ívelő karriert. Igaz, most még kevesebbet ta- találkozhattak, s akkor is csak rövid időre, hiszen Thomas Alvának már nemcsak a professzor melletti munkája vette igénybe idejét, de készülnie kellett saját előadásaira is Amikor azonban együtt voltak, azonnal megtalálták a régi pajtási haneot, eltűnt közöttük minden elválasztó különbség. Az egykori Tom és Tim baktatott egymás mellett az esti vagy hajnali utcákon, legfeljebb a kedélyes hát- baveregetések maradtak el, hiszen Thomas Alván a Woolworth áruház ablakhoz igazított öltönye feszített, és túl drága mulatság lett volna, ha Tim zsírok- és nyomdafestékitatta, szénpor-tetoválta érdes tenyere netán nyomot hagyna rajta. Az álmok és tervezgetések arról, hogy miképpen fogják ők ketten, ötletektől hemzsegő agyukkal megváltoztatni a világ képét és saját nyomorult sorsukat, a régiek maradtak és a régi szálakkal fűzték őket egymáshoz elválaszthatatlanul. Nem változtatott ezen az sem, hogy Thomas Alva többször is felajánlott kisebb-nagyobb baráti kölcsönöket, hogy már most enyhítse Tim nyomorult sorsát, ahogy lehet, s az sem, hogy a szendvicseket és a szerényen felhörpintett italt most már ő fizette, dehát ennél mi sem természetesebb az olyan barátok között, akiknek egyike biztosabb és nagyobb jövedelemmel rendelkezik a másiknál. Csak az idő, az egymással töltött szabad idő, az lett hónapról hónapra, évről évre kevesebb. Aztán, néhány fáradhatatlan munkában eltöltött további esztendő után bekövetkezett a várva-várt nagy esemény. Hammershlag professzor, a múló idő terhét mind súlyosabban hordva görnyedt vállain, hálásnak bizonyult legoda- adóbb tanítványa iránt. Nagy tudományos művét méltó utód kezébe kívánta helyezni, hogy biztosítsa a mű. és saját hírneve folyamatosságát, s ki lett volna méltóbb erre, mint évtizedes segítőtársa és famuIUsa? Egy este ünnepélyesen közölte vele, hogy Hammershlag professzor javaslatára Thomas Alva maga is megkapta a professzori kinevezést és tanszéket, havi ezerkétszázzal. Ezen az éjszakán Thomas Alva nem tudta le- húnyni szemét a boldog izgatottságtól. Elvonult előtte egész eddigi élete: a nyomorúságos, ötcentes gondok között hányódó szülői otthon, a gyerekápolásba, háztartásba, mosásba korán megrokkant anya, s az alkalmi munkák után futkosó, szűkös kenyeret biztosítani is alig tudó apa, a testvérek, akik szétszóródtak a nagy kontinensen, s némelyikről azt sem tudta, merre él, s hogyan. Aztán a küzdelmes gyermekkor, amelynek minden napját és óráját egyetlen barát osztotta meg vele, Tim, a rikkancstestvér, a pályaudvari zsákok és bálák cipelőpartnere, a raktári kuckólakás háló- és álmodozótársa. Aztán a küzdelmes, éhkoppon, tanulással töltött egyetemi évek, amelyeket beragyogott a nagy reménység: ez az út az álmok és tervek megvalósulásához. És íme, most itt fekszik kicsiny, de tudósnak éppen megfelelő lakásában a nagyváros egyik felhőkarcolójában, s holnap már kicserélheti a kapu alatt névtábláját. Igen, holnaptól ez a névtábla büszkén hirdeti majd, mire vitte ő, a nincstelen bevándorló fia, az áll majd rajta: Thomas Alva Edison professzor. Ügy sem tudott aludni, korán felkelt hát, hogy megvigye a nagyszerű hírt a nagyszerű barátnak. Tudta jól, hogy ebben az órában melyik utcákon rohan végig, nagy hangon kiáltva világgá a Tribune és a Herald slágereiméit, hogy aztán, ha az utolsó újság is elfogyott, lassú bandukolás- ban kipihenve a hosszú szaladás és ordítozás fáradalmait, idejében odaérjen a pályaudvari rámpához, ahol már meghitt ismerősként várják a tártajtajú tehervagonok. Gondosat) kiszámította, hol és mikor csatlakozhat hozzá baktatás közben — mert hiszen együtt rohanni az újságosfiúval igazán nem illett egy egyetemi tanárhoz! — és számítása, mint a katedrán is mindig, most is pontos volt. Gyors és szeretetteljes helló-t váltottak hát, és Thomas Alva kertelés nélkül azonnal a dolog közepébe vágott. Tim nyugodtan hallgatta, nyilván örült is neki, hiszen igaz barát az ilyesminek csak örülhet. De aztán megállt és szem- befordult Thomas Alvá- val. — Ezek szerint a jövőben még az eddiginél is jobban be leszel fogva ott az egyetemen? — Hát bizony, pajtikám, az egyetemi tanár élete, ha komolyan veszi a dolgát, nem sétahajózás a Potomacon ... Márpedig tudod, különösen az elején alaposan bele kell adni, hogy bebizonyítsa az ember, méltó volt a nagy kitüntetésre. Tudod, ilyen fiatalon nem sokan érik el... — Akkor hát megint eltemethetjük az álmainkat? Egy időre, vagy talán végképp is ... — Ö dehogy, hová gondolsz, Tim? De hát mindent a maga idején. A szervezetlen ' kapkodás nem hozhat eredményt. Tim elgondolkodott kicsit, és Thomas Alva úgy látta, mintha helyeslőén biccentett volna. De amit mondott, nem egyezett ezzel a biccentéssel. — Emlékszel? Mennyit törtük a fejünket azon, hogy a hangrezgéseket majd egy forgó viaszhengerre rögzítjük, s így megörökítjük és az idők végtelenségéig hűen vissza tudjuk idézni a legnagyobb énekesek, a legcsodálatosabb zenekarok hangját is ... _ Emlékszem, hogyne e mlékeznék! — csillant fel Thomas Alva szeme. ■*" Nagyszerű gondolat, zán remek fantáziára valló gondolat volt, ma sem szégyellem! De tudod, ha az ember szakszerűen foglalkozik a tudománnyal, rájön, hogy az ilyen gondolatok korántsem olyan egykönnyen ültethetők át a valóságba. Ne értsd félre, nem vetettem én el ezt az ötletet, de már tudom, hogy ez nem megy csak úgy. Előbb ki kell dolgozni az eljárás elméleti alapjait, aztán hosszadalmas és ellenőrzött számításokra van szükség, hogy az ember megtalálja a hangrezgés és a viaszszemcsék nagyságának optimális viszonyát, aztán ... eh, ha értenél a fizikához, magad is rögtön látnád, mennyi mindent kellene elvégezni még ahhoz, hogy az a forró viaszhenger ... Tim nem válaszolt semmit, csak ismét nekieredt az útnak. Lám, micsoda remek ember ez az ő Tim barátja! Sohasem tanult, talán még a betűvetéssel sincs egészen tisztában, s amit valaha felszedett belőle, azt is rég elfeledte már, de milyen gyorsan, milyen egykettőre megérti a tudományos érvelést! Igazán kár, hogy kettőjük munkájából is csak egyiküknek tellett a tandíjra, s neki is csak alig. De mire ide ért gondolataiban, Tim ismét megállt és szembefordult vele. — Hát arra emlékszel, Tom, hogy arról is álmodoztunk, miképpen lehetne a fotográfusok képeit megeleveníteni? Hogy szerkeszteni fogunk egy olyan fényképezőgépet, amely * egymás után szalagra rögzíti a mozdulat töredékeit, aztán ezt a szalagot sokszorosítjuk, átvilágítva a falra vetítjük, és így a világ minden részén akár egyszerre issír- hat-kacaghat a sok nép a legnagyobb művészek alakításán ... — Erre ne emlékeznék? — és Thomas Alva szeméből csak úgy sugárzott az elragadtatás. — Bizony csodálatos, egyszerűen csodálatos ötlet volt ez! Talán tényleg meg is lehet majd valósítani egyszer. De tudod, mi minden kell ehhez? Gondolkodj csak tudományosan! Ki kell dolgozni a mozdulatot részecskére bontó masinát, s ehhez gépészmérnöki szaktudás kell. Létre kell hozni a fény- képező-anyagot, amely a pillanat tört részei alatt rögzíti a képet, s ehhez vegyészmérnöki szaktudás kell. Aztán a vetítéshez szükséges gép megalkotása ismét csak gépészmérnöki munkát igényel! És mindehhez tudományos pontossággal kiszámítani a felvételezés és a vetítés legkedvezőbb távolságát a fényerő viszonylatában ... — Hát igen, — mondta Tim és újra nekündult. Nincs még egy ilyen ember, mint ez, dobbant meg büszkén Thomas Alva szíve, nincs még egy ilyen ember, s ez az én barátom! Mi lehetett volna belőle, ezzel a nagyszerű és gyors felfogóképességével, ha tanulhatott volna, ha elmélyedhetett volna a tudomány rejtelmeiben! — És arra, Tom, arra emlékszel? — tomyoso- dott elé hirtelen újra Tim. — Arra emlékszel, hányszor beszéltünk ott, a raktárbeli kuckónkban, amikor a halványan pislákoló mécses füstje az orrunkat csavarta, arról, hogy szerkesztünk egy új világítóeszközt, még a gázégőnél is jobb világítóeszközt? Arról beszéltünk, hogy csak légüressé kellene szivattyúzni egy üveg- búrát, abba belehelyezni egy nem olvadó szálat, mondjuk egy vékony szénszálat, s aztán akkora áramot kapcsolni bele, hogy felizzon, s már áradna a fényes és szagtalan világosság, elárasztaná a raktárhelyiséget és az egész várost, az irodákat és a lakásokat, bevilágíthatna a bányák mélyébe és fent ragyoghatna felhőkarcolók tetején... «wiiuwn i nomas Alva, — Gyönyörű, mesebeli szép álom volt ez! De... de sajnos ma már tudom, hogy valóban csak olyan, mint a mese, naiv tudományosan képzetlen gyermek képzeletének szóló mese. Hiszen gondold csak meg: a legnagyobb tudósok még ma sem tudják, ma is vitatkoznak rajta, mi is hát tulajdonképpen és lényegében a fény? Van, aki úgy véli, valamiféle sugárzás, amit az anyag bocsát ki magából, de hogy miféle sugárzás, azt még senki sem sejti. Mások arra esküsznek, hogy anyagi részecskék tömege, amely kilökődik a fénylő testből, de hogy ez a fénylő test miképpen nem veszít súlyából, ha anyagából veszít, erre még ők sem tudnak felelni. És sorolhanám neked órákon át, hányféle elmélet vitázik a tudományban arról, hogy mi is tulajdonképpen a fény, és akkor két naiv, tanulatlan fickó ott a raktár mélyén arról álmodik, hogy újfajta fényforrást talál ki! Mondom, gyönyörű, de naiv mese volt az, amin annakidején ábrándoztunk...--- r"-* I 9 1 látott és füttyentett ■ egyet. H — Az ördögbe is most már ugyancsak ki kell lépnem, mert ha nem vagyok idejében a rámpán, mást állítanak be a helyemre! Azzal sietős léptekkel indult el újra, Thomas Alva katedrái sétáláshoz szokott lába alig bírta az iramot. Már feltűnt a pályaudvar komor épülete, amikor egyszer csak Tim újra megállt, szembefordult vele, és miközben barátian kezet nyújtott, azt mondta: — Buta ember vagyok én hozzád képest, Tom proffeszor úr. De azért mégis sajnállak. Istenem ,ha elgondolom, mi mindent csinálhattál volna a te nagy eszeddel! Dehát sajnos, téged felfedeztek. Azzal befordult a teherpályaudvar kapuján.
