Nógrád. 1964. június (20. évfolyam. 94-118. szám)

1964-06-03 / 95. szám

NÓGE.4D 1964. Június» 14 Barnás G= 6 „Nincs rá paragrafus^?" Egy anya gyermekével védelmet kér A KÖZÉPKORI bünte- tésmemek között olyan is volt ,hogy két embert, akik halálosan gyűlölték egy­mást, összezártak egy he­lyiségbe, s tűrniük kellett az együttlétet félévig, eset­leg évekig. Sokszor súlyo­sabb volt az ilyen bünte­tés még a halálnál is. Ma a büntetőtörvény- könyvben nincs ilyen pa­ragrafus. de arra sincs, hogy ha kéé ember együtt­éléséből alakul ki az el­viselhetetlen viszony, ak­kor természetes úton meg­szabadulhassanak egymás­tól Kénytelenek egy la­kásban élni, tűrni egymás szeszélyeit, gorombaságait, gyakran kegyetlenségeit is. Akkor a legszomorúbb az üyen helyzet, ha az egyik fél tehetetlen, gyenge, ma­gára maradt nő, a másik pedig durva, faragatlan, erőszakos férfi. MINT H-ék esetében is, akik Salgótarjánban a Baj- csy-Zsilinszky út 27. számú egy szoba-konyhás lakás­ban élnék a rájuk, illetve H-néra és hét esztendős kislányára kényszeritett „börtönben” a részeges, erőszakos volt férj, illetve apa társaságában. H-né évek óta szenvedett a nap- mint nap részegen haza­térő férfi embertelen ter­mészetétől, ezért — türel­me elfogyván — tavaly válókeresetet nyújtott be a férj ellen. El is választot­ták őket Akkor H fogta magát, felmondta az állá­sát, és Kazincbarcikára ment dolgozni. Ott volt egy félévig. Most három hónap óta megint Salgó­tarjánban dolgozik. És per­sze ott is lakik,, ott a volt feleségével és kislányával egy fedél alatt. Életmód­ja mit sem változott: meg­szakítás nélkül részegeske- dik, Verekszik, veszekszik, ajtót tör-be, hajnali órák­ban rendez cirkuszokat, gyilkossággal, a család ki­irtásával fenyegetőzik. Az idegösszeomlás hatá­rán álló asszony és a nem kevésbé agyonhajszolt hétéves gyermek pedig mit tehet? Járnak hivatal­ról hivatalra, egyik szerv­től a másikig: mentsék meg őket, mielőtt tragédia lesz. Költöztessék ki H-t a lakásból, hogy megszűnjön ez a tűrhetetlen állapot. „Nincs rá paragrafus...” Ez a válasz mindenütt. A lakás annakidején szolgá­lati volt, a bányatröszt ad­ta. Azért annakidején, mert H-t ugyancsak lehe­tetlen magatartása miatt három évvel ezelőtt fegyel- mileg bocsátották el a bá­nyától, most az ingatlan- kezelő alkalmazottja. A la­kás minősítése ma is „szol­gálati”, így a hatóság, vagy más szerv nem avat­kozhat az ügybe, állítólag még a bíróság sem, hiszen jelenleg is H a főbérlő. A tröszt viszont mást nem te­het, mint felmond a fő­bérlőnek, ezt' meg is tet­te. A tanácsnak nincs la­kásfeleslege, hogy segí­teni tudjon az anyán és gyermekén. Marad tehát minden a régiben. Hát nem lehet normálisan él­ni? „Nincs rá paragra­fus...” DE KELL lepni ember­ségnek, amely megoldást ad. Hát ha van mit ten- niök, az üyen esetek sür­getik a társadalmi szer­vek hatékony közreműkö­dését. Hiszen a család vés delem a legtöbb ilyen szerv zászlajára van írva, s e jelszónak, nemcsak vi­gasztaló szavaikban, nem­csak biztatásban és sajnál­kozásban kell megnyilvá­nulnia, hanem tetteikben is. Mit lehet itt tenni? Pél­dául: a tanács és a tröszt közösen kereshet egy olyan hasonló méretű állami la­kást, amelyben bányai dolgozó lakik, ennek la­kóját átköltöztetik a Baj­csy Zsilinszky út 27. szám alá, s a felszabadult álla­mi laíkást odaadják H-né- nak — volt férje nélkül. Akit pedig elekor már el lehet helyezni munkásszál­láson is. OTT LEGALÁBB re­mény van arra, hogy a környezet megneveli, rá­szoktatja az emberhez mél­tó viselkedésre. K. J. AMÍG emlekezel i'T)ési szierkesztőmmel ebedelek, ki első, tétova próbálkozásaimat vigyázva több mint húsz évvel ezelőtt, mikor amo­lyan pikoló-áú voltam az újságírásban vagy, mint az öreg Heltai bácsi mond­ta volt: fejnaturalista, mint 36. Rács Laci. Nehogy azt képzelje valaki, hogy fent említett mentoromnak hosszú, fehér szakálla van, akár egy nyugdíjas télapó­nak, ellenkezőleg: arca si­ma, járása fiatalos, bár mostanában egy kis Napo- leon-pocakot is kénytelen hordani a fekete haja megritkult kicsit, de szel­leme fürge, azt hiszem, éppencsak túllépett az öt- yenen vagy... De hagyjuk a tizedestorteket, ezt a kel­lemetlen matematikát, mely állandóan arra figyelmez­tet, ami már elmúlt; elég annyi: lapszerkesztő ma is én még mindig „fejnatu­ralista” vagyok. Nem szé­gyen az, hiszen nálamnál nagyobbak is életük végé­ig írták a journál-t; hogy Ady szavával éljek a ma­gyar glóbuszon ez már „így rendeltetett.” A népes asztal körül céhbeliek ülnek, írók rheg újságírók, fanyar fenegye­rekek, akik elvből nem lel­kesednek, s akiknek „ob­jektív” véleményét nem lehet megingatni egy húsz­íves remekművel sem. Ezt csak- azért említem, hogy az, olvaáő könnyebben ma­ga elé idézze marcona alakjukat; olyasféle jelle-' mek ők, mint Mucius Sce- vola vagy Cato: igazság a vértjük s az érzelmes el- iágyulásokon túllépnek, akárcsak holtakon a győz­tes harcosok. Erre a hir­telen, teljes-fényű megvilá­gításra azért volt szükség, nehogy azt higyje valaki, csupán lágyszívű férfiú ült ott, mikor a lapszerkesz­tő kihúzott sebéből egy levelet, melyen tiszteletet ébresztő, komor bélyegek sorakoztak s nyilvánvaló volt, hogy messzi, kék egek alól jött, avagy kék ten­gerekről. A levél szűkszavú volt. Arról értesítette a szer­kesztőséget, hogy három­négy, idegenbe szakadt ha­zánkfia matróz most, vala­mely távoli nemzet keres­kedelmi hajóján, mely a végtelen Óceánon, trópusi vizeken úszik' e pillanat­ban, hol mélykék és ég­kék, fekete- meg almazöld színek hajolnak egymásra és a nap úgjr tűz a for­ró fedélzetre, mintha meg­állna fölöttük örökre s nem akarna lenyugodni soha. Az alkonyat ugyan lehúzza majd az égről azt az izzó-olvadó hősugárzót, a hőség azonban alig eny­hül s mikor a nehéz szol­gálat után lebotorkálnak a kabinba, bár a halálos fáradtság szinte leüti őket, mégsem tudnak elaludni. Ébren fekszenek, hanyatt, kezük a tarkójukon, a ke­rek^ kabinablakon át a tin- takek eget nézik, a meg­nőtt, elúszó csille jókat és különös társasjátékot ját­szanak. Hosszú hallgatás után megszólal valaki: „.. .az Erzsébet-téren meg­állók, pontosan ott, ahol az a kis szobrocska van, melynek talpazatán az ol­vasható, hogy kisfurulyám szomorúfűz ága és bevá­rom a lányt...” A másik közbevág: „. ..Pontosan ott? Almás a történet, öregem! Az a szobor ugyanis soha­sem volt az Erzsébet-téren, hanem a Nagykörút és Krúdy utca sarkán állt, azon a háromszögletű te- recskén, határozottan em­lékszem, mert egyszer, képzeljétek...” A negyedik: „Mindez semmi. Tudjátok, a Rákóczi út és Körút sar­kán, ahol az a nagy, ma­látakávés nebnréklafin vib­rált, melyen egy haákós, meztelen gyerek hatalmas kávéskancsóból itta a...” „Először is öregem, a Szent István malátakávé— nem is neonreklám volt, hanem színes körték alud­tak és gyúltak ki, körték, érted s nem neoncsövek s nem á Rákóczi út és Kör­út sarkán volt, hanem... — s így állnak, ülnek, csó- kolóznak, esznek, ténfereg- nek, csavarognak és kerge­tik egymást Pest utcáin, keresztül-kasul az orszá­gon, kisvárosok ,macskakö- vein, éjszakáról-éjszakára, hajnalig. Mint hazajáró lelkek, láthatatlanul, de jelenvalón rohannak el mellettünk a csúcsforga-' lomban, vagy ülnek velünk egy eszpresszó előtt, mely­nek asztalait már április­ban kirakták az utcára... ugyan, áprilisban? Már márciusban!... s amíg a ha­jó egykedvűen úszik, a fe­kete, trópusi éjszakában, ők minden éjjel hazajön­nek, hiszen azt csak meg kell tudniok, hogy az a maláta-gyerek... A szerkesztő felnézett. Mindannyian a fehér ab­roszra meredtünk, majd­nem mozdulatlanul. — ...csupán arra kérnek, írnám meg nekik, hogy az a maláta-gyerek valóban... agy volt a csönd. Az abroszt néztem én is, mely olyan volt most, mint a tenger. Úszott ve­lük a hajó, míg mozdulat­lanul hevertek az ágyon, kezük a tarkójukon és olyanok voltak mint a ha­lottak. Mint a holtak, akik min­dent tudnak már. Azt is, hogy a hazát elhagyhatod. De azt is, hogy a haza nem hagy el téged, amíg élsz, amíg emlékezel... Körössényi János pestatörvény A postatörvény sok pa­ragrafusa idejét múlta, el­avult, nem felel meg a mai élet követelményeinek. Az új törvénytervezet már el­készült, azt a miniszterta­nács is jóváhagyta. Mi a jelentősége, milyen válto­zásokat tartalmaz az új törvénytervezet ? A postáról és a távköz­lésről szóló új szabályzat egységbe foglalja az évti­zedek során kialakult elve­ket, amelyek részben kü­lönböző miniszteri utasítá­sokban, részben csak a postai szabályzatokban ta- Jálhatók. Biztosítja, hogy csak olyan műsorvevő ké­szülékek kerülhetnek for­galomba, amelyek a mű-' szaki követelményeknek megfelelnek, ugyanakkor szobályozza a vételt zavaró nagyfrekvenciás gépek, be­rendezések üzembeállítá­sát, működést. A törvény- tervezet a polgári jog fi- gy e lerqjje vételével ad lehe­tőséget a rádió és a tele­vízió antennák felszerelé­sére. Az új törvény elvileg ki­mondja, hogy az állami, a szövetkezeti és a társadal­mi szervek — ha ennek szükségessége felmerül — kötelesek a küldeményeket a postától átvenni és azo­kat a címzetteknek átadni. Ex nem jé takarékosság v Rétság főutcáján kis híd íveli át az árkot. A két hídfő mellett jobbról-bal- ról valaha drótkerítés szolgálta a járókelők biz­tonságát. Ha tréfálkozni akarnánk, szólhatnánk ar­ról, hogy túlságosan közel az új kisvendéglő, ahol szesztartalmú italokat is mérnek.., Persze, nem csupán ittas ember potyog­hat az árokba, de gyenge­látású öreg, virgonc gyer­mek is. Sokat mondunk, ha úgy véljük, hogy egy százasból meg lehetne szüntetni a baleset veszélyét. —Mi I -- É—ma ——W H—-----="-T-rr-. H ÚSZ ÉVE 1944 TÁV ÁSZÁN, a vé­res második világháború negyedik évében történt, éppen 20 évvel ezelőtt... A menekülő hitleri fasiz­mus egyre több áldozatot követelt a fronton, a hát­országban, levegőben, ví- ,zen és szárazföldön egy­aránt. .. A vandál fasisz­ták farkaséhsége csillapít­hatatlan volt. így került sor a hitleri fasizmus leg­embertelenebb rémtetteire, a magyar zsidóság gettókba, koncentárciós táborokba hurcolására. Ma, amikor mementóul sorozatosan avatják fel a koncentárciós táborokban elpusztított több millió áldozat tiszteletére emelt emlékműveket, szükséges­nek látszik, hogy lefújjuk az emlékezés porát a húsz évvel ezelőtt történt helyi eseményekről... Tesszük ezt azért is, hogy a most folyó auschwitzi perhez csekély adalékkal szolgál­hassunk, habár egyesek szemében úgy tűnhet, mindez ;,csepp a tenger­ben. ..” ELŐTTÜNK feikszik a gonddal elkészített gyász­keretes album, a következő címfelirattal: „1940 — 1945. A salgótarjáni gettóból deportált és munkaszolgá-' latban elpusztult mártír­jaink emlékére.” A hatal­mas könyvből 1200-nál több név tekint vissza ránk.. . Egyik életben maradt résztvevő így mondja el húsz évvel ezelőtti salgó­tarjáni élményeit: — Május volt, 1944-ben, szép virágos, napfényes, de nem tudtunk gyönyör­ködni a napfényben. .. Nemcsak a gyász miatt, hiszen a legtöbb családból hiányzott valaki, de az ég­bolt sem volt biztató, sok­szor bombázók tarkították azt... Azokban a napok­ban nagy rémület uraikon dott Tarjánban... Akkori­bán fogdosták össze a vá­rosban és környékéről a zsidók apraját-nagyját, hogy a gettó-körletként kijelölt Hochauser-udvar- ba„ Friedmman-udvarba, a Blayer-udvar, Rosen- berg-udvarba, a Régi-posta utcába« valamint a Posta és a mostani áruház mö­götti részre tereljék őket_ Ezt a munkát az akkori m. kir. csendőrség végez­te. Már áprilisban meg­kezdték az összegyűjtési; egy éjjel 20—25 családfői szedtek össze. De ha va­lamely oknál fogva ners volt otthon a családfő, ak* koe az anyát vitték el he­lyette. Már a gettókban is a legmostohább körülmé­nyek között éltünk, kop­laltunk, tisztálkodni nem tudtunk, s csak külön en­gedéllyel lehetett a gettó- zottal beszélni, ez telje­sen a szolgálatot tevő sze­mélytől függött... A DEPORTÁLASI pa­rancs Budapestről érke-i zett május hónapban, ami- koris Salgótarjánból ésj környékéről 1370 zsidót,| gyerekeket,, felnőtteket,) örgekeket és asszonyokat vegyesen a tarjáni bányai gondnokság istállójába préseltek be. Ebben ko­rábban mindössze 40—60 ló számára volt csak hely._ De semmivel sem volt jobb a sorsuk a marhava­gonokban, ahová 90 sze­mélyt is belezsúfoltak, az út Auschwitzig pedig há­rom hosszú napig tartott, víz és WC lehetőség nél­kül, ., Június első napjai­ban indult ki rakományá­val a vonat. Sokan fuldok- lottak a szomjúságtól, de senkinek sem volt szabad leszállnia. A salgótarjáni gettó­ból a zsidókat Auschwitz­ba vitték, ahol a „szelektá­láson” mindenki átesett.. Akinek szerencséje volt, azt dolgoztatták, testi ere­jétől függően, míg a töb­bieknek meg kellett hal­niuk. .. A legborzalmasabb | látvány az volt, amikor a szülőt elszakították kis­gyermekétől és az anya őr­jöngött. Az ilyenek soha többé az életben már nem találkozhattak. SALGÓTARJÁNBAN 1944 előtt 450 zsidócsalád élt, mintegy 1800 személy. Közülük mindössze 157 tért haza, csontvázként, élőhalottként... Sándor Rudolf Kondoros! János Ismerem, pontosabban haüóttam már a „majom- szeretetről”. A közelmúlt­ban megismertem a „ku- tyaszeretetet” is, az egyik szórakozóhelyen. Négyen ültek együtt. Komplett asztaltársaság. Három középkorú hölgy (minden ellenkező híresz­telés dacára a nők is 35— 50 é\> között középkorúak) és egy idősebb férfi beszél­getett. (Gondolnivadó, hogy a férfi ritkán jutott szó­hoz . ..) A ház lakói voltak napi­renden, stílszerűen „teríté­ken”. Kezdték az emeleten az orvosnál, akit megcsal a felesége. Pedig nagyon jól keres. Csakhogy... más is kell a családi har­móniához. _ Különben har­monikusan élnek. Aztán befejezték a földszinten, ahol az a kiállhatatlan gép­lakatos lakik négy haszon­talan kölykével. A múltkor háromszor egymásután meghúzták az édes kis daxli farkát. Summázásképpen'a nagy­hangon mesélő hölgy ka­bátja alól elővette a daxlit. és együttérző csókot nyo­mott — vagy hármat —, a kutya képére. Eközben Kutyaszeretet tettemre hívó hangon a fü­lébe duruzsolta: „Édes ki­csi gyermekem ... Megfoj­tom azokat a nyavalyás se- honnai utcakölyköhet, ha­még egyszer a farkincád- hoz. merészelnek nyúlni.” Az asztaltársaság helyes­léssel nyugtázta a nagy­hangú hölgy kinyilatkozta­tását. A daxli félszegen, megrémült képpel figyelt. Ugyanakkor fejtartásában volt némi büszkeség, s ez érthető, mert kézről kézre járt. ö volt az asztaltársa­ság. középpontjában. Márt pedig a kutya megérzi, ha ünnepük. Lassan el is tűnt riadtsága és mosolyogva fi­gyelte gazdáját, a nagyhan­gú hölgyet, aki éppen róla zengett dicséretet: „Ha mégegyszer kezdeném az életet, nekem akkor sem kellene gyerek. Csak ez a kicsi édes pintyőke. Pín- tyike, ez! Ez kell, egyedül ez! Képzeljétek, éjszaka, amikor alszik, hallgatom a szívverését.., Jó érezni, hogy van nekem ez a kis Pintyikém. És, — hogy jó percben mondjam — Pin­tyike szobatiszta. A dáriua kincséért nem adnám. A többiek hallgatták a nagyhangú hölgyet Mind­egyiknek volt egy-egy sza­va a vakarcsnyi kutyához, s az most már teljes pi­maszsággal élvezte a rög­tönzött ünneplést, amely­ben részesítették. Oda-oda kapott az asztalra, bele­nyalt a tányérba. A nagy­hangú hölgy pedig dédel­gette, aztán durva, kényes /hangon a pincér után szólt; „Halló! Csak az egyikhez hozzon zsemlét... Pintyike nem kér a virslihez.” Mindezt némi büszkeséggel és olyan nagy hangon mondta a nagyhangú hölgy, hogy sokan felfigyeltek. Végüüs, megette-e zsem­le nélkül a virsüt Pintyike, vagy sem, nem tudom, mert én közben távoztam. A nagyhangú hölgyet az­óta többször láttam Pintyi társaságában. Minden al­kalommal okosan magya­rázott valamit a patkány­képű kutyának. Lehet, hogy éppen beszélni tanít­ja az ő kis kutyagyerme­két? . . Kutyaszeretet, az bizo­nyos! Víncze György

Next

/
Thumbnails
Contents