Nógrád. 1964. május (20. évfolyam. 68-93. szám)
1964-05-10 / 75. szám
10 NÖGRÄD 1964. május 10. vasárnap A-törzskapitány nagyon megijedt. Nem a kísértettől, hanem attól a gondolattól, hogy kénytelen lesz megmagyarázni egy olyan rendkívüli eseményt, — Pár pillanat az egész — szóit a szellem. Néhányat huhogott, íoszíoreszkált, aztán még egy utolsót, amúgy szívből, íelvijjogott. kiöltötte hosszú nyelvét, és eltűnt a WC ajtajában. R ész. Volt, nirtcs. A törzskapitány végigjárta a körletet, aztán leváltatta az ügyeletes közlegényt, akit idegösszeomlás következtében kivizsgálásra kellett küldeni, és helyettesével együtt eltávozott a kaszárnyából. Szó nélkül lépkedtek egymás meliett, majd szó nélkül ültek le az asztalhoz a sörözőben. A főhadnagy felhajtotta a sörét, miközben a törzskapitány egy konyakot ivott, minthogy izgatott volt, és kigombolta a gallérját, amit máskor nem tett. E gy este Mikys törzskapitány az irodájában ült. és a foglalkozás-tervezetet tanulmányozta. Ott kuporgott a szoba sarkában helyettese, Samaj főhadnagy is, épp kéjesen túrta az orrát. Samaj főhadnagy sűrűn és elmélydeten piszkálta ezt a testrészét. miközben eme tevékenység a következő szavakra ingerelte: „Sok a feladat!” E pillanatban a folyosón üvöltés és vasalt cipők csattogása remegtette meg a falakat. Az iroda ajtaját a századügyeletes tépte fel. Sapka nélkül volt, és majd kiugrott a szeme a rémülettől. Mikys törzskapitány megértette, hogy már késő parancsnoki tevékenységet mímelni, és ezért úgy döntött, hogy felbőszül. — Mit gondol, mi ez itt, istálló? — kérdezte fenyegetően. Az ügyeletes baka valamit makogott, és ujjával a folyosó felé bökött. Mikys törzskapitány feiállt: — Mars ki! — szólt szárazon. Az őrszem, látva, hogy ki akarják dobni, beszu- szakolta magát a szekrény és a titkos iratokat tartalmazó láda közé, és rémült hangokat hallatott. 1 Mikys törzskpitánynak mindig az volt a meggyőződése. hogy a legénység hülye. Nem is lehet kultúr- ember, aki nem végzett katonai akadémiát; de ez azért még számára is egy kicsit sok volt. — Mi baja? — kérdezte mély undorral. — Kinn, ő — világosította fel az ügyeletes közlegény. ' , > A törzskapitány értetlenül megrázta a fejét, ösz- szehúzta derékszíját, és kiment a folyosóra. A folyosón ott állt a kísértet. Félig áttetsző és nem minden- napian ronda volt. Beesett arcából zöldes, kidülledt szempár világított, s homlokába lógott rendetlenül fésült, színtelen hajának egy tincse. Amint megpillantotta Mikys törzskapitányt, feléje nyújtotta hosszú ujjú kézfejét, és hosszan felvinnyogott. A törzskapitányt megdöbbentette a kísértet ocs- mány volta. Még sohasem látott ilyen pocsék kísértetet, habár a katonaságnál töltött ideje alatt látott már egy-két pocsék dolgot. — Mit hülyéskedik? — kérdezte egy kicsit bizonytalanul. — Hú-u — mondta a kísértet, és ibolyaszínű ajkával csúnya fintort vágott. A törzskapitány úgy vélte, hogy valami hülye vicc áldozata, és már éppen erélyesen akart fellépni. Észrevette azonban, hogy a kísértet lába elrongyoló- dott ködfoltokban végződik, amely körülbelül tíz centiméterre a föld fölött lebeg. Ez megdöbbentette, és azt gondolta magában, hogy eddigi eljárása helytelen volt. Mivel a kísértet jelenléte a század körzetében nyilvánvalóan függelemsértés, háromszor azt kellett volna kiáltania: „Állj! Ki az!”, és aztán fegyverét használnia a kísértettel szemben. De Mikys törzskapitány be tudta látni a hibáit. — Állj! Ki az! — kiáltott érces hangon. — Hú-ú! — mondta a kísértet. A törzskapitánynak az jutott az eszébe, hogy a fegyverért be kellene mennie az irodába, ráadásul nincs is megtöltve, s közben a kísértet elmenekülhetne. Kidüllesztette mellét, és a kísértet felé indult. Az feljajdult, és ronda praclijaival úgy csapkodta a levegőt, mint a kutya, mikor kockacukrot kér. — Mit csinál itt maga? — kérdezte a dörzskapi- tány. — Kísértek — válaszolt a kísértet, az akasztófa gerendái között süvöltő szél hangján —, ezt minden ókör látja. A törzskapitány úgy találta, hogy ez az összehasonlítás semmibe veszi parancsnoki tekintélyét. — Álljon vigyázzba! — mondta dühödtem A kísértet nem reagált a felszólításra, csupán megremegett, mint a gyertyaláng. Mikys úgy döntött, hogy a meggyőzés módszerét próbálja alkalmazni — Én nem félek magától — szólt. — Nekem az teljesen mindegy, bleblebleblé! — válaszolt a kísértet, és ellenszenvesen kidüllesztette a szemét. Az érdeklődésnek ilyen méretű hiánya sértette a törzskapitányt, ezért úgy döntött, hogy nem foglalkozik tovább a kísértettel, katonásan sarkon- fordult, és bement az irodába. Ott Samaj főhadnagyot lázas munkában találta. A főhadnagy ugyanis azon igyekezett, hogy megmagyarázza az ügyeletes közlegénynek, hogyha bemegy egy helyiségbe, ahol a; parancsnokai tartózkodnak, vigyázzba kell állnia, és személyesen mutatta be, hogyan is kell vigyázzba állni. Az ügyeletes bakába lassanként visszatért az élet, .annál is inkább, mert a magát hülyén mórikáló tiszt látványa kezdte szórakoztatni. A törzskapitány eredetileg ki akarta küldeni az ügyeletes közlegényt az irodából, hogy zavartalanul megvitathassa a dolgot Samaj főhadnaggyal, de aztán elállt ettől a szándékától, mert az ügyeletes közlegény a kísértettől való félelmében úgysem engedelmeskednék. — Te, Samaj — mondta helyettesének —, kísértet van a folyosón. Samaj főhadnagy pihenjbe vágta magát. — Micsoda? — kérdezte. — Kísértet — válaszolt Mikys törzskapitány. — Hol? — Kint a folyosón. — 'Mit csinál ott? — érdeklődött Samaj főhadnagy. v — Kísért — mondta Mikys törzskapitány, mivel már a kísértet kioktatta. Samaj főhadnagynak leesett az álla. — Igen — mondta tanácstalanul —, és most mihez kezdünk? z a kérdés szemmelláthatólag parancsnoki határozottságot követelt. — Beszélek vele — döntött végül a törzskapitány és helyettesének kíséretében megint csak kiment a folyosóra. A késértet, amikor meglátta őket, bánatosan felnyüszített. Mikys törzskapitány vállalkozott a tárgyalásra, mivel aggódott, hogy Samaj főhadnagy nem éppen rugalmas gondolkozása esetleg felingerelheti a kísértetet. — Miért kísért? — kérdezte meg. — Mert muszáj — sípolta undorítóan a kísértet —, vagy azt hiszi, engem ez szórakoztat? Erre a kérdésre nehéz volt válaszolni, s már-már < úgy látszott, hogy a beszélgetés megint zátonyra fut. A helyzetet azonban egészen váratlanul Samaj főhadnagy mentette meg: — És éppen itt kísért? — Itt — bólintott únottan a kísértet. — Itt meg a WC-n. — Miért pont a WC-n? — kérdezte Mikys törzskapitány sértődötten. A WC volt százádának büszkesége. — Mert ott akasztottam fel magam — válaszolt a szellem, és erre a szomorú eseményre való visszaemlékezés további huhogásra ingerelte. — A szentségit! — mondta egy kis idő múltán San-,aj főhadnagy. — Hogy-hogy a szentségit? — találta fején a szöget Mikys törzskapitány. / Samaj főhadnagy, mint rendszerint, most sem tudott válaszolni, és tanácstalanul jobb kezének mutatóujját kezdte tanulmányozni. — Pfuj — figyelmeztette Mikys törzskapitány, mire Samaj főhadnagy mindkét kezét illedelmesen az abroszra rakta. Tovább hallgattak. Pár perc múlva a törzskapitány azzal a javaslattal állt elő, hogy használják fel szemléltető eszközként a kísértetet, legjobb lenne talán a közelharc próbabábújaként alkalmazni. A főhadnagy azonban nem értett egyet a javaslattal: — Csak a kísértéssel törődik, nemigen érdekelné a kiképzés. Legjobb lenne lepecsételni a klozetot, akkor legalább nyugtunk lenne. Ezzel azonban Mikys törzskapitány kategorikusan szembehelyezkedett. A soronkövetkező szemlén éppen a WC-től várta a legtöbbet. Gyötrelmét még csak fokozta Samaj főhadnagy további megjegyzése: — A kísértetet jelenteni kell felfelé. A kísértet rendkívüli esemény, és nem tagadhatjuk le. — Istenem — sóhajtott Mikys. — Az ám — mondta Samaj —, indokolást kell írni: miért és hogyan! A törzskapitány még egy konyakot rendelt. — Talán nem jön többet — vigasztalta a főhadnagy. — De mi van, ha jön? — rémítgette magát a törzskapitány. Mindketten tudták, hogy ez kínos lenne. Szomorúak voltak és sajnálták egymást, mert féltek. — Tudom már, Samaj — ugrott fel hirtelen a törzskapitány. — Megvan! Idesüss, ez jó lesz. Úgy teszünk, mintha nem léteznék. — Hogy-hogy? — értetlenkedett a helyettese. — Csak úgy, egyszerűen úgy teszünk, mintha nem léteznék, és mintha senki sem látta volna. Normális ember nem lát kísértetet, mert kísértetek nincsenek. Ez csak érthető, nem? — Na ja — tamáskodott a helyettes —, de nw van, ha mégis meglátja valaki? (Pünkösdi Béla rajztf mint a század körzetében történt öngyilkosság. — Az istenéx-t, mikor? — csipogta elfúlva. Száz éve — válaszolt a kísértet. Ez a felelet megnyugtatta a tisztet. Akkoriban még nem ő vezényelte a századot. — És állandóan kísért? — kíváncsiskodott. — Csak néhanap — hangzott a megnyugtató válasz. .. Most megint Samaj főhadnagy következett, aki úgy vélte, hogy már ideje lenne hazamenni. A szellemet azonban nem lehetett felügyelet nélkül hagyni, ezért egyenesen a tárgyra térve megérdeklődte. — Ma még sokáig fog kísérteni? — Aki meglátja, azt megbüntetjük — mondta energikusan Mikys törzskapitány, és begombolta a gallérját. — Rémhírterjesztés, amely a legénység morális egységét bomlasztja. Világos? Fizetek! Megbüntetjük — vidult fel Samaj főhadnagy, mert ezen a területen otthon érezte magát. — Kísértetek nincsenek — jelentette ki káprázatos biztonsággal. — Még csak az kéne! Annyi a harci feladat, és még kísértet is! A harci feladatok említésekor újjá önkéntenüt megint csak az orrához tévedt. Bojtár Endre fordítása
