Nógrád. 1964. május (20. évfolyam. 68-93. szám)
1964-05-01 / 68. szám
aha siető az utcán. Autók, motorkerékpárok robognak végig a városon. Mozog minden és mindenki. Az utcaseprők is. Nagy porfelhőt kavarnak az úttestről s az a gomolyag összecsókolózik a gyárak, intézmények kéményéből vastagon leverődő füsttel. Salgótarján valóban nagyon poros, nagyon piszkos levegőjű város. Kár érte. Mert különben szép. És a reggeli kép is olyan hangulatos. >ikcxsok gas szoba: padiojau a.pui- «... ra, piszokra valaki seprő- ugyan remek építésvezetői vei remek csíkokat húzott, irodát ütött ősze a vezető, mintegy bizonyítva, hogy még ki is festtette. körülke- nincs minden szépérzék rítette, zuhanyozóval is felhíján. Leültünk egy percre szereltette, az ablakra pe- a kubikossal, aki elvezetett dig saját Ízlése szerint vá- ide. sároltat függönyt — jól teA bánki Uj Tavasz Tsz-ben harminc holdon termelnek silókukoricát. Beránszki Pál és Ivanics János földbe teszi a magot (Foto: Kinka László) íme, amott tejet rabnak le, ládákban vajcsomagokat és tejfölös poharakat az üzlet ajtajába. Hétre jönnek a boltosok s már minden ott várja őket, készen. Igen, minden, készen. Mert a tejeskocsi után a pék kocsija következik. Drótkosárban zsömléket, kifliket, több százat emelnek le és rakják a tejeskannákra. Már mennek is tovább. A sütemények ragyognak, szinte gőzölögnek még, a járó-kelő legszívesebben beléjük harapna. Most, mikor a boltajtóba rakják. Csakis akkor. Később, félóra múlva, mikor majd nyitnak és beviszik az üzletbe, már gusztustalanok, szürkék lesznek. Befogja, elher- vasztja az ínyenc falatokat a piszok. A siető emberek csodálkoznak és mérgelődnek. Miért nem tiltják meg ezt a szervezett, meggondolatlan fertőzést az egészségért felelős emberek? T/ i tudja, eszembe jutott volna valaha is. Varga Barna neve, ha a minap össze nem futok néhány régi ismerőssel. Valami hosszú értekezlet szünetében kavargattuk a fáradságűző, forró feketét, s idézgettük a régi, közös élményeket. Egyszer csak valaki megkérdezte Varga Gábort, a szilaspogonyi termelőszövetkezet elnökét. — Mi lett nálatok végül is azzal a Varga Bar- nussal? Az ám, mi lett vele? Mert ez a paraszt ember öt esztendővel ezelőtt először helyezkedett szembe a faluval. Szilaspogonyban megalakult a termelőszövetkezet, de ő kívül maradt. Emlékszem, azután hogy az agitátorok közül az első meghozta a hírt, Varga Barna várna a termelőszövetkezettel, még nem akarna menni. Nem múlt el nap, hogy ne kopogtattak volna ajtaján. Régi, vályog épület volt ez a ház. Aki építette, azt annak idején ugyancsak szoríthatták a munkával. Mert jóformán meg sem várta, hopv embermagasságra emelkedjenek a falak, gyorsan helyére illesztette a tetőt. S most igencsak meg kellett hajolni a belépőnek, hogy be ne verje fejét a geren* * * Egyedül * * * dába. Mert benn sötét is volt. A tenyérnyi ablalkok alig engedtek valami fényt a földes konyhába. Hanem azért Varga Barna mindig mosolyogva fogadta a vendégeket. Türelmesen végighallgatta valamennyit, nem szakította félbe őket egyetlen egyszer sem. Csak akkor bólogatott helyeslőén, amikor a helyi szövetkezés előnyeit kezdték bizonygatni. De amikor eléje tették a belépési nyilatkozatot, megrázta a fejét és makacsul hajtogatta: — Nem, nem... Én még várok... Hogy mire, azt soha nem mondta. A szövetkezet persze nélküle is megalakult. Amikor a száz százalékhoz már csak egy töredék hiányzott, mind kevesebbet nyitották rá az ajtót. Varga Barna azóta is egyedül vesződik a hat hold földdel, mert asszonya, családja sincs. A napokban aztán újra felkerestük Varga Barnát. Kint vakítóan sütött a nap, a falu tele volt gyerekekkel. Apjuk valamelyik közeli bányában, vagy üzemben dolgozik, anyjuk a szövetkezet földjén szorgoskodik. Régen elhagytuk már az utolsó házakat is, de még mindig jó darabig futottunk a földú on, aztán vizenyős réten bugdácsol- tunk, míg végre ráakadtunk. A csaknem háromezer holdas határnak egészen a szélére szorult. (7"l arga Gábor két te- nyeréből tölcsért formált, hogy messzebbre repítse hangját. — Barnus! Barnus. .. — kiáltott többször is egymás után. Varga Barnának a domb tetejéről kellett leereszkednie, de néhány perc múlva megállt mellettünk. Sovány arca napsütötte barna, széltől cserzett. A viseltes siltessapkát egészen a szemébe húzta. Nem szólt csak kíváncsian méregetett bennünket. Varga Gábor szétnézett a tágas határban, majd a domboldal felé intve megkérdezte : — Mit teszel ide Bar-’ nus? Varga Barna szemei végigfutottak a nedvesen csillogó szántáson, s csak azután felelte: — Árpát... De nagyon nehezen megy. — Te döntötted el, egyetlen fejbólintással, hogy igy legyen — vetette oda Varga Gábor. Csend 'lett. Később megint Varga Barna szólt. — Tudod, hogy megbántam. .. Most már elkéstem —, legyintett lemondóan. — Mert mit is csinálnék most már a termelőszövetkezetben. Nem tudok már úgy dolgozni, mint régen. Varga Gábor a hegyoldalt szántogató lovak felé biccentett fejével, ahogy mpndta: — Hát ettől azért köny- nyebb munkád lenne nálunk. Mert mi már szántásra nem tartunk lovakat.. . Varga Barna sem tart lovat, sem marhát. Azóta, hogy valami alattomos kór ágyba döntötte. Hosszú hónapokig feküdt. Volt valamennyi pénze, amit az új házra gyűjtögetett. De ahogy a százasok a kórházba, meg a patikába vándoroltak, úgy illant el Varga Barna reménye is, hogy valaha új kőházat emel, a kiszolgált, öreg vályogépület helyén. — Nem olyan egyszerű ez, mint ahogy te ezt elgondolod — mondta Varga Barna halkan, keserű torokkal. — Mondjuk hogy ti, a vezetőség megértitek. De mit szólnak majd a tagok? Hogyan álljak eléjük most, amikor olyan csupasz maradtam, mint az egy újjam... aztán az erőm is fogytán. Valamennyien hallgattunk. — Gondoltam már arra is, bemegyek valamelyik gyárba. Munkát kapok, üzemi konyha is van, nem kell magamnak oda állni a tűz mellé... — mondta távolba révedező szemekkel. — De aki a földnek esküdött hűséget, az hiába megy bárhová... Indult a h.egy felé. Amikor felért, nyakába vette az árpával telt zsákot. Pontosan úgy szórta a földbe a magot, mint ősapáink évszázadokkal ezelőtt. A friss tavaszi szél bele-bele- kapott inge bő újjába. Az ember a hegy tetején olyan volt mintha éppen a földtől készülne elröppenni. /I domb másik oldalán ő'f traktor zúgott. Varga Gábor felkapta a fejét: — A mieink dolgoznak odaát... Aztán mégegyszér Varga Barna felé röpítette tekintetét, aki önmagát ítélte erre a társtalanságra. Most 47 éves, aki öt kemény esztendeje dacol az idővel, egyedül. Vajon meddig bírja? Vincze Istvánná
