Nógrád. 1964. május (20. évfolyam. 68-93. szám)
1964-05-24 / 87. szám
1964. május 24. vasárnap N0GRÄD if VIRAGCSENDELET Vidor Miklós: (Martin Solcman festménye) KESZTHELYI ZOLTÁN: Jfteqfiirdú k henned Megfürdök benned. Rajongó szemed az idők zsombékjából mint hold imbolyog fölöttem: elnézem, hogy kering, lassan, alig követhetően. Szeress,szeress engem, akit csak anyám szeretett igazán. Hol a szived? Mutasd meg: hol veri a hajnali ütemet? Én •* megmutatom neked, hol a szivem. Hallgasd, milyen bábeli nyelven viszonozza a Te régóta várt szívdobogásod, üdítő ez a fürdő, tisztító, enyhítő, a te illataid párája lebeg fölötte, most ne szólj semmit, oly jó a süket csend partjai közt hallgatni véred zubogását! önök még nem ismerik Topcsákot. Most bemutatom. Kicsi, kopasz és fél a huzattól. Csak attól nem hfegy egyszer valaki megöli. Lehet, hogy én leszek az, mindig olyan képtelenségekkel hozakodik elő. — Hagyja a hülyeségeit — mondom neki, de ő csak hülyéskedik, jön megy, és sajnos gyorsan jön és lassan megy el. Akárcsak ma is. — Hát ahhoz mit szól .traságod — rázta kis madárfejét a bő gallér felett —, hogy a juhépusztai tehenészet takarmányosa, most, 1964-ben kapta meg az 1961-es békekölcsönsorsolás főnyereményét, a százezer froncsit, arra a kötvényére, amelyre tavaly tévedésből csak kettő, azaz ketőszáz forintot fizetett ki neki az OTP-fiók, a nyereményjegyzék gondos és 'üzetes átvizsgálása után. lem különös ez, Nagy Fő- 'ök, nem különös? — Mi a különös ebben? Tévedtek. A Központi ellenőrzés folyamán rájöttek a tévedésre, korrigálták a hibát, pássz. — Na látja, uram, maga nem ismeri fel, hogy ebben a tévedésben mekkora erő van? Maga nem. De én, Topcsák Leo nagy perspektívát látok e tévedés, e véletlen mögött. Mint Gallilei az orra elé hullott alma mögött a szabadesés... — Pillanat. Az Newton volt. — Kérem. Ha az OTP tévedhet, akkor egy Topcsák se isten. Felálltam,, hogy kinyithassam az ablakot. Topcsák megijedt a huzattól. — Még ne, várjon. Elmondom a perspektívát. Nagy lehetőségeket rejt ez a tévedés, ha intézményesítik. Olvastam a Ludasban, hogy maga azt álmodta, organizációs miniszter lett. Amit én javaslok az nem álom. Ez a bürokrácia tökéletes leegyszerűsítése. Figyel? / Ugyanis az ajtót néztem, hogy valaki nyitva felejti és lenge huzat éri a szobát. Semmi remény. Topcsák elmondta korszak- alkotó javaslatát: — A perrrendtartás és egyáltalán a törvénykezés megváltozik. Fellebbezés nincs. Helyébe lép a törOClÁLTÓ A FELHANGOSRA állított zenegépből fölcsaptak az opera végső taktusai, erőszakosan, robbanón, ahogyan a tragédia beteljesedik. Aztán az üresen tovább- forgó lemez zöreje. Valaki a muzsikusról kezdett el beszélni, — nem az opera szerzőjéről — a másikról, aki az ő számára megtestesíti a zenét, aki először ébresztette rá a test- telen hangok jelentésére. — Egy ekkora kis mellszobrot szeretnék róla az íróasztalomra, — mutatta két tenyerével. — De hol találom a szobrászt, akinek épp azt mondta el a muzsikája, amit énnekem? Művészportrékat emlegettek, világhíres és közhellyé vált darabokat, Rodin Balzac-ját és Munkácsy Milton-ját, arcokat, amelyek már nem is valóságos, egykor élt vonásaikkal rögződtek be az agyakba, hanem a róluk készült festmény, kő- vagy bronz-más formáiban. Akkor a könyvszekrény mellől váratlanul megszólalt a házigazda: — A szobrásszal és a szoborral én tizennyolc éves koromban találkoztam. Az asztal körül ülők most vették csak észre, hogy ott áll. Valószínűleg a muzsikát is úgy hallgatta már az előbb, a könyvszekrénynek dűlve. A várakozón feléje forduló tekintetek mögött nevek, emlékek, képzetek gyűltök ki, de 6 rögtön hanyatt döntötte valamennyit: — Sosem jártam Párizsban, Rodint csak albumokból ismerem, Mestrovicot is. Kár a találgatásért, úgyis másra gondoltok... A szobrot pedig nem láthattátok ... — megrázta fejét, elmosolyodott s kivillant két nikotintól megsárgult metszőfoga. — Igen, tizennyolc éves koromban, — ismételte, mintha emlékezetét ellenőrizné hangosan. — Ö volt az összekötőm, a fölső kapcsolatom. Sok-sok délutánt, éjszakát töltöttem abban a műteremben. Néha várnom kellett rá, s akkor órákig ődöngtem, nézelődtem az elkészült, vagy a vázra épp fölrakott, nedves ruha alatt folytatásra váró agyagformák, papiroson eltervezett kompozíciók közt. — Töprengtem, próbáltam megtalálni a mélyét annak, amit csinál. Közelebb jutni az emberhez, aki e között a rejtelmes mesterség, és a másik, még sokkal veszélyesebb munka között tölti mindennapjait. Vajon megmagyarázza-e egyik a másikat, a magányosan töltött órák a közösségért vállalt utakat? Azokban az esztendőkben, — közvetlenül a háború kitörése előtt — mást jelentett a művészet. Alig volt idő élni is: verstől, képtől szobortól töményebbet, egyszerűbbet vártunk. Csak arra telt a rohanó napok között, ami valami végső jelentést közöl, üzenetet, ami igazán fontos, a döntő kérdésre keresi a választ. Maga elé révedt, két tenyerét háta mögé kulcsolta, félválla tartotta egyensúlyát a könyvszekrénynek támasztva. Egyszerre megérezték mögötte a tágas, hideg lehelletű műtermet, fönn, a terézvárosi mellékutca háztetőinek magasságában. Odalenn emberek jártak, húzóskocsik nyikorogtak el, utcagyerekek lopakodtak az üzletek kirakott almásládái körül, egy A legnagyobb javaslathoz fel is állt Topcsák: — Itt vannak a véget nem érő válóperek? Ugyan kérem. A válni akaró fél fölkeresi az anyakönyvvezetőt és kijelenti, hogy ő annak idején a kérdésre: igaz szívvel elhatározta, hogy Suhajda Gizella kisasszony férje kíván lenni, nem azt felelte, hogy igen, ez tévedés volt ön azt mondta, hogy nem — ezt a tévedést az anyakönyvvezető helyreigazítja. Lecsaptam rá: — Topcsák. Maga nős? Szó nélkül belenyúlt a belső zsebébe, kivette a levéltárcáját és letett elé- bem egy fényképet. ' — De hiszen ez Lollo- brigida egy tíz év előtti filmszerepében? Sóhajtott, legyintett: — Ez az. Öt kellett volna elvennem tíz évvel ezelőtt. De én tévedésből Ma- csuga Valériát vettem el már harminckét éve. Kinyitottam én is tárcámat: — Vegyen ki topcsák egy tízest. Kivette. Egy húszast. Megkezdte a tévedések gyakorlati alkalmazását. Boross Elemér vényes tévedés. Példa: Nepomuk Balázst elsőfokon valamilyen enyhébb bűncselekmény miatt nyolc hónapi elzárásra Ítélik. Másodfokon,.. pardon, nincs másd&fokon, hanem... két hónap múlva — amely időszak eddig is a fellebbezés átfutási ideje lett volna — a Központi Ellenőrzés előállítja az ipsét, és közlik vele, hogy tévedés volt a nyolc hónap, az Írnok nagyothalló volt, csak két hónapot kapott. .. az ipse szabad. — Várjon —, folytatta. Ha Nepomuk Balázs notórius és újabb és újabb krimenek után bemászik egy nagy buliba... rásóznak négy évet.. két eset lehet... a Központi Ellenőrzés a megfelelő időben közli vele, hogy tévedés, az aktában nyolc évi büntetés van kiszabva rá... avagy... tévedésből nem is állítják elő újból, hanem bentfelejtik a társadalomra veszélyes bűnözőt nyolctíz évig... vagy végkép. .. amint ilyenfajta tévedés már elő is fordult itt-ott a világtörténelemben... koldúsasszony rongyokból tekert kesztyűt lilára fagyott ujjaira... Aztán lassan eltörni az utca szakadékmélyét a köd, mintha nem fölülről áradna, hanem a macskafejkövek repedéseiből szivárogna ki, s onnét emelkednék az ablakokból kifele néző fiú tekintete elé. OLY KÖNNYŰ volt most visszafiatalodva látni ezt a negyvenéves férfiarcot, csontosabbnak, vázlat- szerűbbnek: vonásait nem muknálta még meg az idő, szeszélyes skiccként dobta csak oda a homlok-, járom- és állcsontok köré, hogy lefaragja majd róla, ami esetleges. Épp túl áz érettségin. De már évek óta nem diákgyereknek való gondok ^ésője mélyíti rajta a készülő redőket. — És akkor meghalt egy munkáslány, — mondt~ emlékezőn, oly súlytalanul, amilyen könnyű volt azokban az esztendőkben meghalnia egy fiatal nőnek. — Épp csak kikerült a rendőrségről, aztán nemsokára, pár nap múlva ... — Ismerted? — ez volt az első, fojtott hang az övén kívül, mióta belefogott. Megrázta a féjét: — Arcról, személyesen nem sokan ismertük egymást. Ez hozzátartozott az óvatossághoz. Csak tudtunk róla, mert közülünk való volt. Sokkal többen tartottuk számon, mint ahányan ismertük. Nem volt kiemelkedő kulcsember. Valaki, akármelyikünk helyett akinek neve sincs, arca is alig, — legföljebb alakja sovány, jelentéktelen teste, amelyet meg lehet gyötörni, amíg árnyékká nem válik. Absztrakcióvá, jelképpé, amint elvonul egy láthatatlan sorfal között és többé senki nem tehet érte semmit. Van. Sokka’ valóságosabban, mint amikor még bejelentett lakása címe volt, házkutatást lehetett tartani nála, elfog hatták... Elnézett a messzeségbe, összehúzta szemét, mint ha jelen és múlt határán egyensúlyozna, s újra azoknak az esztendőknek billegő padlóját érezné talpa alatt. — Hát ezzel a jelképpel találkozatm én a műte rémben. Már gipszben volt. Egyetlen vékony, lehajtott fejű figura, szerényen, ruha alá rejtve tagjait Csak épp ezeket a tagokat összetörték. Gumibottal és csizmával. A gipszredök alatt ott voltak a kék foltok és véraláfutások, érezte az ember, hogy minden mozdulatra felszisszen. Nem értem, hogyant sikerült így, ilyenre: a művész tettenérhetetlen maradt. És lehetetlenség volt elmozdulni az elől a szobor elől. Csupa esettség, megalázottság: egy összevert fiatal leány. És mégis, micsoda erő, monumentalitás! Hogy kiáltott az a kő! — Mert kő lett belőle. Megszületett végleges anyagban, keményen, súlyosan, egyszerre hatalmassá növekedve és mégis gyöngéden... — zavartan eltárta kezét, mint aki maga is ráébred, mily reménytelen r szó, mily messze marad minden leírás az eredetitől — Azt sem tudóin már, nem emlékszem, hogyan került ki rá a pénz. Gyűjtöttük, összeadtuk? Nagyon sok ember kellett hozzá, hiszen fillérek rakódtak egymás mellé. De meglett. És föl is állították a temetőben, síremlékül. Ott volt kinn Rákoson. LEHAJTOTT FEJE lassan fölemelkedett, tekih tete megvillant s hetyke kis mosoly cikázott ki be lőle. A tizennyolcéves kori mindent merésszé, vagi a fegyveres önkénnyel szembeszálló kisemmizetteké Egy fiatal nő meglepetten nézett rá: nem is tudt hogy ez a kifejezés is megszülethetik a fegyelmeze1 elmélyülő vonásokon. — Akkor derült ki, mit tud egyetlen szobor. Hr gyan szólal meg. Értenie kellett mindenkinek. Zc rándokoltak ahoz a sírkőhöz!... Egy darabig .nem mr hetett arra senki, hogy néhány látogatót ne találjb körülötte, meg virágot, virágot, mindig friss csokra kát! — Aztán egy reggel hiába keresték. Néhány te gol-tlan kőcsonk meredezett a helyén. Kalapáccsá verték szét éjszka, még a törmelékét is elszállítottál Nemcsak azok értették, ekiknek szólt, haném ők v akikről beszélt. S a szobornak követnie kellett ma delije sorsát. Eltöprengőn rágyújtott s amint türelmetlenül el lobbantotta gyufáját, hozzátette: — S nemsokára megszületett a válasz. Az is k" bői. „A rendőr”. Emlékeztek még a Horthy-fcle rend őrség uniformisára! Fejébe húzott kobak-csákó. ho<r a maradék emberit is eltakarja az ujjnyi homlokba az ábráz- tból, oldalán a kard s a derékszíj csatján szám... Hát ezt a rendőrt mintázta meg. amint kidir lesztett hassal áll, szétveti lábát és előtte. mögöV körülötte a gyilkos semmi, csákó-ellenzőtől elfödö homloka mögött látogatóban sem fordul meg egye len gondolat. Míg elmondta, mejga állt be a rendőr-szobor pé zába. Aztán lassan odament, ki tudja, mikor elhagyón karosszékéhez és leült a többiek közé. — És a szobrász? — Már o háború kitörése után bukott le. Híres nagy ügyben. Soha többé nem került elő. Öt odnbenr és végérvényesen verték agyon, akkor már a látszat ra sem adtak. — Elnézett az ablak felé. hogy visszaidézze az ifjúsággal eltűnt alakot. — Magas, vekor férfi volt... de hiszen ezt már úgysem tudnám <■ mondani... VÁRTAK. 1 Kicsit tanácstalanul. Aztán egy női hang, elrekedten a hallgatástól — Valami zenét... nem lehetne? — De igen, — sétált a zenegéphez a házig — Olyasmit, ami szomorú... és mégis vidám kérte egy hang a kályha mellől. Egy hosszú pillanatig gondolkodott, n ‘ nyúlt a lemeztartó rácsai közé: — A Carneval-t, Schumann Camev <
