Nógrád. 1964. május (20. évfolyam. 68-93. szám)

1964-05-01 / 68. szám

1984. május 1. péntek NÓGRÄD tí M agas, kövérkés fia­talember, a vidé­ki nagyváros egyik napi lapjá­nak a szerkesztője, sebes léptekkel loholt a temető magas kőkerítése mellett a bejárat felé, ahol bundá­ban s egykedvűen ácsorgóit a kapus. — Melyik részben teme­tik Kocsis Kálmánt? — kérdezte a sietéstől kiful­ladva a szerkesztő. — Alázatos szolgája... Kocsis Kálmánt nem teme­tünk jelentem alássan, csak néhai Kocsis Kálmánt — tréfált a termetes teme­tő őr. — Miért nem felel? — szólt rá a szerkesztő a ne­vetgélő emberre. — Azt kérdeztem, merre temetik Kocsis Kálmán kubikost? — Igenis, nagyságos szer­kesztő úr. Nem is csudá- lom, hogy el tetszett jönni. Mert valami nagy cécó lesz itt. Csak úgy dől ide a sok nép, meg a sok rendőr. Azt mondják, cuculista beszél a sírnál. De ezt nem sza­bad. Azér ömlik ide a sok rendőr, hogy ne engedje. Várt. S várt a szerkesztő úr is. Erre halkan megkér­dezte: — Igaz? Azt beszélik a népek, tiszt volt ez a Ko­csis Kálmán a vörösöknél és a csendőrök azért tapos­ták meg, igaz? — a bőbe­szédű ember most már egé­szen megzavarodott. Vi- gyázzba állt s ijedten pró­bálta kiigazítani szavait: — Nem lehet az igaz ké­rem — mondta meggon­dolt, lassú szavakkal. — Nem csinálnak ilyet a csendőrök. — Megmondja valahára, melyik parcellán temetik? — szólt rá a szerkesztő. — Igenis nagyságos szer­kesztő úr. — A kapus be­nézett a sírkertbe, már fel­emelte karját, hogy az irányt mutassa, aztán mást gondolva. — Nézze csak ezt a keréknyomot — mondta. — Ezen tessék menni. Ha siet, még utoléri a kis kézi­kocsit, azon szekerezik utol­só útján az a Kocsis. A szerkesztő szó nélkül otthagyta a megszeppent embert és ment befelé az úton, a friss keréknyomon. — Ketten húzzák a kis­kocsit — dünnyögte maga elé a keréknyomok között látszó bemélyedéseket vizs­gálva. — De hol az a te- méntelen nép, akiről a ka­pus beszélt? A sötétszürke felhők mé­lyen leereszkedtek a nép- telennek tetsző temető fö­lé. — Aha! Értem — nyugo­dott meg tekintete a sír­emlékkel teletűzdelt teme­tő szélső szakaszán. — A sírok között szóródtak szét. T íz perces rohanás után lassított. Előtte, a közel­ben, szekér kenet­len kereke visított. A főút élesen fordult s a kanyar­ban feltűnt a kis kocsi, amely sokkal rövidebb volt a rája helyezett gyalulat- lan deszka-koporsónál. Mé­lyen előre dűlve, két gu­bás, csizmás, süveges em­ber húzta. Amint a szer­kesztő tovasietett mellet­tük, az egyik vontató fel­emelte verejtékes arcát. Nagyállú, lógóbajuszú fia­tal ember volt. A szerkesz­tőt, mintha szíven ütötte volna valami... Mert né­hai Kocsis Kálmán ifjúi mása vetette feléje fürké­sző szemét. A temető hátsó kerítésé­hez közel frissen ásott sír kihányt, kis homokdombja mellett kardos, pisztoly­táskás, feketeköpenyes, ró­zsásra borotvált rendőrtiszt fogadta tisztelegve a szer­kesztőt. — Miért nem szólt, hogy kijön? — kérdezte kezet nyújtva. — Nem kellett volna ennyire sietni. Meg­vártuk volna. Csupa izzadt­ság lett a rohanástól. — Jó fogyókúra az izza- dás — tréfált a szerkesztő. A kézi szekér a sír elé ért. A rúd mellől felmaga­sodott a két vontató. A szerkesztő ismerte apjukat. Alig egy hete beszélt vele a folyómenti gátépítésnél. Ilyen lehetett Kocsis Kál­mán fiatal korában, mint ez a két huszonötév körüli, verejtékben fürdő, sovány, szokatlanul magas és ron­gyos ember. — Ikrek — mondta a rendőrtiszt. — Nézze csak, még a rongyaik is egyfor­mák. A sírok között szétszór­tan várakozó nép összetö­mörült, közelebb húzódott s tömör falat vont a friss homokdomb, a mély sírgö­dör, a koporsós szekér, a két Kocsis-fiú, a rendőr­tiszt, meg a szerkesztő kö­ré. Fekete ruhás tiszteletes- forma ember sietett ki a tömegből. A koporsó mellé állt, elővette kis imaköny­vét és belelapozott. De hangosan rászólt az egyik Kocsis-fiú. — Meghagyta apánk — a szerkesztő összerezzent, mert a fiú hangja messze- szállt, mintha csak néhai Kocsis Kálmán szava dör- gött volna. — Keményen meghagyta, hogy pap nél­kül temessük, ha eljön az ideje. — Várt, tán vissza­megy helyére a pap. De mert az még mindig a ko­porsó mellett tétovázott, rákiáltott. — Nem érti? Nem köll az imája! — Nem tilthatja meg — méltatlankodott a pap. — Jogom van imát mondani. — Van — felelte a fiú. — Csak nem most és nem itt. A pap segítséget várón nézett a rendőrfogalmazó­ra. A tiszt csak a vállát vonogatta: arra nem volt utasítása, hogy papot erő­szakoljon az árvákra. A tiszteletes, mint aki enged az erőszaknak, becsukta imakönyvét, biccentett a rendőrtisztnek, meg a szer­kesztőnek és sietve eltűnt a tömegben. Apró köhintések hallat­szottak. Mintha a sok em­ber izgatottan készült vol­na valamire. A rendőrfo­galmazó a derékszíját igaz­gatta. A szerkesztő körül­nézelődött. Lábujjhegyre ágaskodott. Az emberfal elfogta a kilátást, de há­tul, a tömeg között, mint­ha fegyverre tűzött szuro­nyok villantak volna ... Hó szitált s elolvadt a nedves földön, de a kabá­tokat, süvegeket egyre in­kább megfehérítette. A szerkesztővel szemben kidudorodott az emberfal. Néhányan elhagyták Helyü­ket s félreálltak. A nyílá­son kopott télikabátba öl­tözött zsíroskalapú, csontos arcú, öregedő munkás lé­pett a tisztásra, a friss sá­ros földhányás tetejére. Ott kihúzta magát, mint a szónok, aki beszélni ké­szül. Nagyra is nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta, csak nagyot nyelt, GERGELY SÁNDOR: Mgíf A paraszt a robotja alól, ha kidől Biz nem hagy ö fiának mást hátra. Csak viseld az igát, míg eljő az idő, Mikor bunkóval állhatsz a gátra. megismerte a fiatal vasas- kórus szegődött: Hej, te bunkócska, te drága. Hej, te eleven fa gircses-görcsös ága. Te drága! Segíts most! Mert majd eljön a na p, mikor ébred a rab, S lekötött kezét-lábát kinyújtja. Aki ellene volt, az a fűbe harap, Mert a Bunkó a földre lesújtja. só elé botorkált, megkxv- paszkodott a szélében, mé­lyen meghajolt, aztán visz- szavánszorgott az emberfal mögé. A Kocsis-testvérek köte­let fektettek a sír szájára, ráhelyezték a koporsót és óvatosan a gödör mélyére eresztették. Utána, ahogy a kubikos munkán meg­szokták, vaslapátjukkal egyenletesen apjuk kopor­sójára hajították a kiemelt földet. Sokan kérték tőlük a la­pátot, hadd adnák meg ők is a szokásos végtisztessé­get a halottnak: néhány röggel járulva örök nyug­helyének megteremtéséhez. De a két Kocsis-fiú nem adta ki a kezéből a szer­számot. A lazuló embergyűrűből váratlanul s csengőn ének­hang szökkent a magasba. A sírtól elhátráló emberek megtorpantak. A messzibb állók a nyakukat nyújto­gatták. A rendőrtiszt láb­ujjhegyre emelkedett s így figyelt körbe-körbe. Olyan meglepetésszerűen csapkodta meg az énekszó az elbúsúlt embereket, hogy pillanatokig mindenki a mélyen aláhanyatlott fel­hőket nézte, mintha onnan csengene a dal. A gyászolók nagy része még soha nem hallotta a furcsa dallamú éneket: bizalmi kalapács-csengésű hangját. S szava mellé vá­ratlanul s ropogva-dörögve De újra felcsengett a ma­gányos acélhang: felemelte jobbját, aztán hurutos hangon kiáltotta: — Drága elvtársaim ... A tömeg, tán ezer ember, várakozott körben, nagygt szusszant. A szó­nok lassan körbefordult, mintha minden gyászoló­nak a szemébe akart vol­na nézni. Szemléjében a rendőrtiszten állapodott meg. — Az építőmunkás szak- szervezet helyi titkára — súgta a tiszt a szerkesztő­nek. — Ismerem... — felelte idegesen a szerkesztő. A titkár, bár ősz hajá­ról már sűrűn csöpögött a hóié, csak nézte mereven a kardos, pisztolyos tisztet, aki a néma szemveréstől megzavarodva, előbb ma­gas gallérjához nyúlt, az­tán kihúzta amgát s pisz­tolytáskájára ejtette jobb­ját. Így maradt még akkor is, amikor a néma szónok már lelépett a homok­dombról, a koporsó elé állt, ahol meghajolt, olyan mély­re bukva, hogy homloka szinte a földet érintette. Odarohanó emberek fogták fel a hangosan zokogó s tántorgó öreget és a gyá­szolók közé támogatták. Nagyfejű, szélesvállú, vastagnyakú fiatalember állt most a földhányásra. Levette a sapkáját. Dús, barna haja szinte ágaskod­ni kezdett. — Vasgyári munkás — súgta a tiszt. — Tudom. A főbizalmi. — Elvtársalc! — szólalt meg olyan erővel és olyan csengő hangon a vasas, mint amikor kalapács csap az üllőre. A nép vastag körfala megmozdult, s közelebb húzódott. A szónok válla megemelkedett, melle fúj­tatott, szája kinyílt s erős fogsora kivillant. A gyá­szolók kissé előrehajoltak, szinte ugrásra készen vár­ták a sáros homokdombról feléjük készülő riadót. De a fiatal munkás szá­ját sem hagyta el újabb szó. Szeme már csak a rendőrtisztre szúrt. A fo­galmazó jobb keze, amely eddig a pisztolytáskához nőtt, hirtelen balra nyúlt, kardja markolatára s arasznyira ki is rántotta tokjából a pengét. De izga­tottságát lefékezve, hirte­len hátat fordított a le­génynek s a szemverés így csak a tarkóját érte. A szélesvállú, vastagnya­kú vasas lelépett a homok­buckáról. A koporsó előtt kifeszült, mint tábornoka előtt a közlegény. Ajka hangtalanul mozgott. Hosz- szú-hosszú pillanatig szo­borként állt, aztán mintha vezényszóra tenné, oldalt fordult s katonai díszme­neteknél használatos lép­tekkel vonult el a tisztás­ról. A gyászolók gyűrűjéből most egy kubikos lépett ki. Vele is a múlt héten, a gátépítésen beszélt a szer­kesztő. Akkor is fáradtnak látszott. Hiszen már két éjszaka és két nap tárgyalt ő, Kocsis Kálmán még né­hány másik kubikos a me­gyei urakkal, a környező uradalmak intézőivel s a szakszervezet embereivel. Bérkövetelésekről volt szó. Az életminimumnak leg­alább a felét szerették vol­na elérni., A kubikos halálsápadtan állt a földhányáson, le­emelte elnyűtt toronysüve­gét. Ezüstszínbe hajló, tö­mör fakó haja fölött pára­felhő támadt. — Az eszme — szólalt meg halkan. Tán csak az elülső sorban hallhatták. De már emelte a fejét és elkiáltotta magát olyan erővel, hogy arca beletor­zult. — Az eszme, amely­nek győzelméért Kálmán, Kocsis Kálmán a vérét hul­lajtottá, amiért bármikor az életét is adta volna ... s amely miatt megölték, győz, győzni fog! A rendőrtiszt magas­ra emelte jobb karját. Intésére a tömeget körülvevő rendőrök vigyázzba vág­ták magukat. Csizmáik puffanása idáig hallatszott. A fogalmazó karja a leve­gőben tétovázott, de ha­mar leesett csalódottan s kielégítetlenül. Mert a ku­bikos nem beszélt többet. A sáros halomról a kopor­Amikor idáig ért az éne­kes szava, a szerkesztő már A dörgés elzúgott. Pilla­natokra csudálkozva pislog­tak egymásra az emberek. Utána újra zúgott a kó­rus. Tán húsz ember éne­kelt. Volt, akinek tátott száján búsan, másokén ko­moran, s dühödten szállt ki az ordítás. A szerkesztő összerez­zent. A zsebkendője után nyúlt. Előbb a szemét, utá­na hosszan a szemüvegét törölgette. Aztán a mellére szorította mindkét kezét. Mert belülről mintha tép­te), marcangolta volna va­lami. A göröngyök hullása megszűnt. A gyászolók tö­mör fala szétszakadozott s elhátrált a sírtól. A házte­tő-forma sírdombot hama­rosan már csak harminc- negyven ember állta körül. Az egyik Kocsis-fiú most a kis szekérről barnára fes­tett kemény lécet emelt le. A léc fejére szegezett fe­kete pléhtáblán fehér be­tűk sorakoztak. A fejfát a sírdomb elé szúrta az egyik iker. Aztán lapátjuk nyelvével a föld­be verték. A maradék gyá­szolók sorba rendezkedve járultak1 a sír elé s szemü­ket a fejfa betűire vetve, mélyen meghajtották ma­gukat. — Hogy hajlcmganak — mormogta a fogalmazó. — Nem is magyarok ezek!... Elfajzottak. A szerkesztő vörösen a dühtől fordult a tiszt felé, de a fogalmazó már meg-* előzte. — ír a temetésről, szer-* kesztő úr? — kérdezte ba­rátkozva. — Nem írok —- felelte a szerkesztő. — Nem is volt szándékomban. Csak meg akartam nézni egy proletár-temetést. — Látom, nem sok örö­me volt benne. Ilyen hü­lye nótát énekelni. Teme­tőben a bunkóhoz fohász­kodni! De mi más után epekednének? Bunkó a Bunkóért! — nevetett. — De egyszer... — mondta elgondolkozva. — Amikor az a koszos, hóka kubikos az eszméről ordítozott, már inteni akartam a legé­nyeimnek. — Nem kell komolyan venni — mondta a szer­kesztő. — Nono ... — a tiszt töp­rengve nézegette csizmája orrát. — Jobb lett volna betiltani a nyilvános teme­tést — mondta. — Nem olyan régen, még csak hal éve volt a proletárdiktatú­ra. Meg ha elgondolom, ez a nóta se olyan jámbor. A fütyköshöz fohászkodni.. ■ — Nóta, bolondság ... — Nono, szerkesztő uram. Nem szeretném, ha ezek a rongyosok még egy­szer a markukba vennék és két kézre fognák azt a megimádott bunkót. — A sapkájához emelte tenye­rét, kezet nyújtott a szer­kesztőnek, újra tisztelgett, a felsorakozott rendöarsza- kasz élére sietett s elvo­nult velük. A sír négy sarkára feszesen, mint va­lami őrszem, egy- egy ember állt. Egyikük a kőművesek ősz­hajú titkára volt. A sír előtt búcsúzkodva vonultak el a gyászolók. Aki már meghajolt a fejfa előtt, megállt, szembe az őrség egyik tagjával s he­lyet cserélt vele. A fejfa előtt elhúzódó sor végére odatelepedett a szerkesztő is. A sírdomb mellé asz- szony állt az őrségre. A szerkesztő megismerte: a hóka kubikos felesége ... Fekete foltokkal tarkított vállkendőjét meghúzza a derekán. Válla megrándult a visszafojtott Zokogástól. — Mozogjon! — szólt a szerkesztőre az utána kö­vetkező a sorban. A szerkesztő betűzni kezdte a fejfa tábláján a felírást: Kocsis Kálmán zászlóalj-parancsnok. Élt négy évet... Cirógatóan a kis táblá­hoz nyúlt, ellágyultan ol­vasta újra a betűket, ame­lyek világgá kiáltják: em­ber, talpig ember, az első munkáshaza fegyveres ka­tonája volt a meggyilkolt kubikos. Élt négy évet. Négy emberhez méltó évet... Odakünn Oroszor­szágban, az ember boldog holnapjáért ontva vérét. S megölték itthon, mint any- nyi más, sok szegényt, mert nagyobb karaj kenyeret szánt osztálybélijeinek. A szerkesztő mögött va­laki felmordult: — Siessen. Megmozdult s az őrségen álló kubikos asszonyhoz lépett. — Kérem — mondta. — Átvenném a helyét. — Ne álljon meg! Men­jen! — 'hzólt rá halkan az asszony. — Ne maradjon annyi ideig közüliünk, mert baja eshet.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents