Nógrád. 1964. április (20. évfolyam. 43-67. szám)
1964-04-11 / 51. szám
4 N Ö G R A D WH áprBte II. wrnb»' c/t keltű zászlaja ólait... Á prilis tizenegyedike eddig csak az irodalommal szoros kapcsolatban lévők tudatában volt piros betűs, hiszen nem mindenki tudta, hogy 1905-ben, e napon született a magyar irodalom géniusza, József Attila. Ezután azonban kevés embernek kerülheti el a figyelmét ez a nap, hiszen április tizenegyedike a vers ünnepévé, a Költészet Napjává vált ez évben először. Az első gondolat, amely az ember eszébe jut az új ünnep kapcsán, hogy méltóbb keretek között talán még nem emlékeztünk költőre, mint ezután fogunk József Attilára. Akarva nem akarva, szinte az egész ország részt vesz az ünneplésben, hiszen a rádió, a televízió és a sajtó révén ilyen vagy olyan formában minden ember tudomást szerez róla. £s itt álljunk meg egy pillanatra^ hiszen ebben van az új ünnep igazi jelentősége. Nem vitás, hogy a Költészet Napját elsősorban a verset kedvelők nem kis tábora mondja magáénak, de a legfontosabb, hogy ezen a napon száz és száz olyan ember figyel fel a vers szépségeire, aki eddig vagy csak kötelességből olvasott lírát, vagy egyáltalán nem került kapcsolatba vele. E nemes kezdeményezéssel elmélyül a kapcsolat a költő és az olvasó között, több barátot szerez magának a jó vers és valószínű, hogy a kritikai életet is megmozgatja a költőknek e seregszemléjét. De ami mindennél fontosabb, közelebb kerül egymáshoz az élet és az irodalom. Nem lebecsülendő tény ez a technika századában. A költő, akit ezen a napon a megbecsülés, a tisztelet övez, mélyebben átérzi felelősségtudatát, közelebb érzi magát az élethez, amelyből költészete táplálkozik. De tudatosodik a költőben a közösséggel való állandó kapcsolatérzés is. Más oldalról a Költészet Napja konszolidált mindennapi életünk egészséges megnyilvánulása- Bizonyítja, hogy az irodalom végleg kivívta helyét a valóság építésének eszközei között- Az anyag és a szellem dialektikájának bizonyítéka is a vers ünnepe. Ezért üdvözöljük úgy, mint az élet és a literatura közötti szerves kapcsolat egyik láncszemét. Csongrády Béla József Attila két verse: cA túkhek hasznáról A DUNÁNÁL L A mkodópart alsó léövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás úgy pattant, úgy feszült, úgy emyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét. Dagassz gázlángnál kenyeret, vagy égess lukas, vörös téglát: törje kapa a tenyered; áruld magad, míg leng a szoknyád; feküdj hanyatt és deszkázz aiknát; cipelj zsákot a piacon; tanulj, vagy ne tanulj ki szakmát, — a tőkéseké a haszon. Öblíts benzinben selymeket; szedd guggolva a vöröshagymát; ölj kecskét, amely rád mekeg; jól szabj, hogy álljon jól a nadrág: csak rajta, mikor abbahagynád! Kirúgnak s mit nyerhetsz azon? Koldulsz? betörsz?... A rend lecsap rád a tőkéseké a haszon. Es elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is ÓIM. Es mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt — néztem a határt: egykedvű, örök eső módra hullt, színtelenül, mi tarka volt, a múlt. A Duna csak folyt. Es mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngö temetők. n. En úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen. ^ Verset írunk — ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. HL Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ók ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt — ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk!„.’’ — megszólítanak Megszólvtanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős — az ös vagyok, mely sokasodni foszlik: apám — s anyámmá válók boldogan, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! A világ vagyok — minden, ami volt, van: a sok nemzetség, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek vélem holtan s a meghódoltak kánja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa — török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szehd jövővel — mai magyarok! .. .En dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely máit, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, béíőévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, «gl mi munkánk; és rumi is kevés. Költsél epedő verseket; pácolj prágái módra sonkát; gyújts gyógynövényt, fejts kőszenet; vezess főkönyvet s rejtsd a titkát; viselj aranyzsinóros sapkát; élj Párizsban vagy Szatymazon, — mire a béredet kikapnád, a tőkéseké a haszon. Proletár, folytatnám, de únmád, tudod, hogy nem élsz lazacon, — amíg tőkések adnak munkát, a tőkéseké a haszon. Tóth Béla: A nevető család Kétszer találkoztam velük. Véletlenül. Utcán. Szemben. Nevettek. Messzire gurult a hangjuk. Elől a lány. Szép arcú. Görög arcélű. Nemes hajlású orr, szelíden ívelt szemöldök. Csábos száj, az élet minden ízét elősejtető. Modem frizura, nagyvonalú kar- ristolással esik magas homlokába. Kendője, mind szerető kezek, puhán öleli át szép fejét. Szeme teli zsibbasztó lángokkal. Tűz- imádók ismerhetik ezt a révületes mámort ha a százszínű parazsakba néznek. Kezében két sárga mankót szorít. Rózsafából valót, politúrosat, eredeti rendelésre készült könnyűt, csöndes 'koppanásút. Előre dobja a két mankót és utánarükja szépnek, arcához méltónak indult, betegség sorvasztotta lábát. Elől a lány, utánna a szülők. Karonfogva. Nevetlek. Minden ok a nevetésre. Veréb fázik az ágon. Panaszosan csivitél. Másik veréb röppen mellé. Hirtelen elszállnak együtt. Nevetnek. Kisgyerek jön. Tejeskannát cipel. A kanna alja súrolja a földet. Nevetnek. Hol az apa, hol az anya mutatja meg a ne- vetnivalót. Valakire rádudál egy kocsi. A valaki megijed és lábújjhegyre áll. Nevetnek. Csókák verekednek egy ház oromzatán. Nevetnek. És otthon is nevetnek. Ha a tányér csörren, ha ajtó nyikordul, ha kifut a tej, ha szortyog a vízvezeték, ha téves kapcsolást hoz a telefon. Nevetve adnak pénzt a koldusnak, nevetve vesznek széksót a dorozsmai kisfiútól, nevetve vesznek a vásáron húsvéti rozmaringot. Az apa gondosan öltözött, komoly arcú szellemi munkás. Az anya bundás hölgy. Nevetnék. Minden tréfát tudnak. Űjat és régit egyaránt. Pontosan, ahogy a vasutasok tudják a menetrendet. Amikor nincs fázó veréb, tejkannát cipelő kisgyerek, verekedő csóka, megijedt gyalogos, a tréfák kerülnek elő. Valakinek mindig lenni kell, mint a rádió műsorában. A szünet is műsor. A reggeli himnusztól az éjféli himnuszig. Üres járat nem lehet! Műsor, műsor! Amin nevetni lehet. Nevetni a vasárnapi krémest. Remeg az tálcán. Apa cigarettáját. ölébe esett a hamuja. A kandúrt, mert nyávog álmában. Rutinosan nevetnek. Néha elég, ha csak összenéznek. Már nevetnek. Azon is, hogy nincs min PAPP LAJOS: Fohász hajnalban Növekvő emlékeim és és vágyaim között, az elfolyó időben nélküled eveztem tova mostanáig. Erős voltam és bátor. De most kellőnél. Komor zátonyok környeznek. En félék a meg nem érthető haláltól. Vigasztalónak kellenél bizony. Afféle oktalan btzalomnede s kapaszkodónak meredek köveken. Jó lennél falém tartott Iwmiúr Aki voltam, ugyanaz vagyok. Csak lelkem gyűrűzik nyugtalanul. Körülfogott a te hatalmad. k A jóságnak bővében voltál mindig. Néha méretlen u/HÉt szeretetedből a kétkedőknek is, akik a lábaid elé térdeplőkön. Sugaras újjaidat népen fölemelt homlokukra tetted. , Itt állok. Nagyon magamra maradtam « télben, s ködben. Lámpák körűitek rég. CsiTagok valahol mind, mind kialudtak. Mint hangoló házak mögött a fák égnek meredt árny#fi«, keresném ma hozzád ac utat. SIMÁI MIHÁLYI Együtt a világ ivójában Együtt a világ ivójában, a tavaszban. éz ég felborult felhő-fonatú korsójából esőket kortyolva,- szelek késeivel övezve, csizmák tapadó sorsát, a sarat káromolva, együtt a világ ivójában, részegen a reménytől, az elkövetkező jóktól, a szépidő illatos kalandjának gondolatától mámorosán, együtt a zöldrefesteit föld asztalánál, a felgyújtott fák lobogásait körülülve, az utak húrjait tépő szila] rohanás zenéjében feledkezett lélekkel kiáltva, kiáltva; kitombolva a telet, a szürkeség poharát zúzó szabad mozdulatokkal — hej! nincs ennél jobb, barátaim, igyunk a habzó könnyűségből, és énekeljünk valami fékeaheteUea dalt, borízűt, boldogat, együtt a tavaszban, a világ napfényfedelű ivójába*»! nevetni Hogy milyen nevetségesen nevetségtelen az élet. A lány őszintén nevet. Betegágya óta az ima is nevetés. A fájdalom nevetés. A doktor bácsi nevetve adja az injekciót. Amikor lábára rakták a gépet, nevetés. Amikor beveszi a napi gyógyszert, amikor hasonló korú lányokat fiúkat karolkozva lát sétálgatni, amikor szerelmespárok sugdolóznak, amikor árnyékos parki padokon közelébb húzódnak egymáshoz a szerelmesek, amikor moziszinészek csó- kolóznak a vászonon, amikor hasonló korú lányok házassági hírét olvassák az újságban, amikor elválásuk hírét hallják a szomszédoktól. A lány mindég őszintén nevet. Tizennyolc éve nevetnek. Az apa nevetve könyvel, vagy bíráskodik, ügyintéz, szól hozzá munkaértekezletekhez, ad kölcsön pénzt, amit soha nem kér vissza. Az anya nevetve vigyázza napközben a lombikot, vagy önt vegyszert a men- zurába, készít zárszámadó mérleget, rak el befőttet, szab ruhát, huzat fogat, panaszol fél fejére és mosogat De este. Amikor vége a műsornak- Amikor becsukják szép lányuk hófehér szobájának ajtóját, sírnak. A sírás erőgyűjtés. Holnap is nevetni kell. Még sok évig nevetni kell. A lány mindig őszintén nevei. A GONDOLATOK KÖNYVÉBŐL Furcsa egy hit az, amely csak azért hiszi azt, amit hisz, mert nincs mersze ahhoz, hogy ne higgyél • • “* •* A ^ Aki JŐ emlékez« tehetségéhez nem bízik, ne fogjon az a hazugságba. Mantaigm Azt tapasztaljuk; begy némely embert ugyanazok a hibái buktatnak le a magas polcról, amelyek felemelték oda. • A rabszolgának esek egy ura van; a nagyravágyónak annyi, ahány ember elősegítheti felemelkedését . La Bruyére v A lángészt nem fehlt utánozni. • A mesteri ügyességgel tálalt hamisság meglep éselkápráztat; az igazság ellenben meggyőz és hatalmába kerít \ I
