Nógrád. 1964. április (20. évfolyam. 43-67. szám)
1964-04-19 / 58. szám
1964. április 19. vasárnap nógrad ff LADÁNYI MIHÁLY: O, szülőföld O, szülőföld, nem fogadsz zászlókkal, és üdvözlőbeszédekkel, csak bólintasz köszönésemre és elém tartod sáros utcáidat, csak elém tereled bámész gyerekeidet, öregasszonyaidat, alkonyati konyhák füstjét, fűszeres vacsorák szagát, és igy fogadsz. És megngeded nekem, hogy azt mondjam: haza jöttem, és megengeded, hogy megöleljem elfáradt öregeimet mielőtt újra mennék, hogy megveregessem a lovak tomporát és az ivóban kinyújtsam lábam az asztal alatt, és hadonásszak q. füstben a többiekkel, mielőtt újra mennék. Mindig kegyes vagy hozzám, aki csak hűtlen csavargó vagyok, felpattintod a világ fedelét, hogy megmutasd, amit mindenfelé keresek. Holdat gurítsz a főtér fölé az én gyönyörűségemre, és arany tócsákká varázsolod, lám a szekerektől felvert utakat, felém tereled a kutyák elnyújtott énekét és pusztáid szagát, hogy majd a város dzsungelében eltévedt ebként kóboroljak és keserű szájjal rágjam emlékeimet. KÓPIÁS SÁNDOR: Tiszta vízzel... Tiszta vízzel kínálnak a kutak: társaim bizalma, szeretete ez. A pillanatok csónakján az ember a közösség partja felé evez. Könnyebbé válnak a tettek terhei, ha ezernyi érző lélek befogad, s ha a megértés szivárványai ívelik át a hétköznapokat. Nem akarom kezemben szorongatni magányomat, mint riadt madarat, szeretném, ha mindig győzne bennem a közös gondokhoz terelő akarat. S3A TITOK A kerületi művelődési házban összeült a kolhozelnök elméleti konferenciája. A konferenciát maga a Kerkolbiz Kerületi Kolhoz Bizottság elnöke, Sztulcsikov nyitotta meg. Néhány világos bevezető szó után, melyet a vezetési rendszabályokról mondott, Sztulcsikov ünnepélyesen így beszélt: — A szó a mi tisztelt elvtársunkat, az Uj Ut kolhoz elnökét, Ma... hm... — Sztulcsikov gyorsan a kezében lévő papírra nézett és érces hangon mondta: Babocskint illeti meg. Szarukeretű szemüveges, fülessapkás ember lépett az emelvényre. — No, Babocskin, mondd csak el — biztatta a Kerkolbiz elnöke —, hogyan emelkedett ki a kolhozod. —Bocsásson meg, én nem Babocskin vagyok. Az én nevem Mamocskin. — Én mondtam is B... Mámocskint — helyesbített kevés meggyőződéssel Sztulcsikov és sietősen hozzátette —: Kezdd el mondani, elnök, a titkot, miképpen vezeted a gazdaságot. — Persze, el kell mondani — válaszolt Mámocskin, — csakhogy nálunk Bábocskin az elnök. Sztulcsikov végképp elvesztette a fejét. — Kemmit sem értek ebből — mormogta magában, majd hirtelen az asztalra csapott. — Hát akkor ki maga? Ki hívta az emelvényre? — A vezetés hatalmazott meg engem — mondta el őszintén. Mamocskin — Szenvedj egy kicsit az emberiségért. Nyikolaj Je- fimovics — mondták. — Könyvelő sok van nálunk, de elnök csak egy. Nélküle kéznélküli test a kolhoz. Nos, én egyet is értettem ezzel. S miért is ne? Az elnökségben zavar támadt. De a könyvelő folytatta, s többek között így beszélt: — A párom, aki eddig türelmes volt, most zsörtölődni kezdett. „Nyikolaj, mi lesz így? Mindig távol vagy a háztól. Mikor lesz már ennek vége?” És így igaz. Fél éven át alig volt olyan nap, amikor nem utaztam. Kezdetben cudar nehezen viseltem el, de most már nincs semmi baj. A teremben derűs morgás futott végig. — Ebből elég! — szakította félbe Sztulcsikov —. A te Bábocskinoddal külön beszélek majd. De te, Mámocskin, ha el akarod mondani, miként lett kiemelkedő gazdaság a kolhozod, tessék mondd el. — Mit mondjak erről? — mosolygott a bajusza alatt Mámocskin. — Hiszen mondtam: kezdetben nem volt könnyű. Minden nap bementem a Kerkol- bizba és vissza. Végül kimerültem. E'e köszönöm is Bábocskinnak a jótanácsot. „Miért kell neked, 'Jefimics, visszautaznod? — kérdezte —. Vegyél 33 a kerületi központban egy szobát, és élj jól. Az értekezleteken kolhozunk teljhatalmú megbízottja leszel”. — íme, így lettem én teljhatalmú megbízott — nevetett Mámocskin. majd komoly tekintettel nézett körül. Elmondtam a titkot. Egyszerű a dolog: ón értekeletekre járok, az elnök — mindig a gazdaságbán van... A kolhoz pedig szépen fejlődik. A teremben kitört a tapsvihar, és sokáig nem akart szűnni. Egyedül Sztulcsikov nem tapsolt. Ült, mintha karót nyelt volna, (A Krokogyilból fordította:) Ferencz Győző FÁK ALATT (Farkas András rajza) ———— bejegyzett mindenféle nagy könyvek lapjaira. Pecsételt, aláírt, rakosgatta a papírjait, de én ebből úgyszólván semmit nem láttam. De nagyon restelltem akkor, hogy alig bírok a könnyekkel! Pedig nem voltam sírás természetű. Anyám is konoknak mondott, mert a legnagyobb verést is egy nyikkanás nélkül álltam. Abból pedig gyakran kijutott. Nem voltunk angyalok. Jó lenne pontosan emlékezni, hogyan botorkáltam fel a szegcsomagoló emeletére, hogyan csuszkáit az ormótlan bakkancsom a csigalépcső lemezein. Bőgtem. Törölgettem a köny- nyeimet. Arra számítottam, hogy itt is durván odéb- löknek, hogy legalább egy kemény „mars" tudtomra adja, hogy itt nem óvodásokat alkalmaznak. Miért is kellett ennek a szép asszonynak tudomásomra hozni, hogy én tulajdonképpen még most is csak egy rövidnadrágos taknyos vagyok. Felértem a szegcsomago- lóba. De mit szépítek. Nálunk csak pakolónak hívták. Isten tudja hány proletárgeneráció csiszolta fényesre a padló vaslemezeit, hány proletárgyerek döngette a szeggel telt csomagot a vasasztalon ezt bandának hívták amíg érdessé, lyukacsossá vált. Középütt az iroda. A falán egy nagy óra. Ez fontos. Naponta ezerszer megnéztük, hogy múlik-e felettünk az idő. Az asztal mellett Haulisch úr. Hogyan jellemezzem? Ö volt a kormosarcú, rongyos gyerekhad mindenható generálisa. Szavajárása ez volt: „Drága gyerekem!" A ke- zejárása pedig olyan, hogyha a pofonjaira gondolok, még most is, felnőtt fejjel is, cseng a fülem, zsibbad a fülem. Érzem a számban a sóízű vért, ami az orromból folyik a számba. Ne érezzétek túlzásnak mostani fiatalemberkék. Több generáció rá a tanúm! Haulisch úr kifaggatott. Megtapogatta a karomat, mint a rabszolgapiacokon szokták a négerekét. — Erős vagy, drága gyerekem? — Az vagyok, feleltem büszkén, mert nem tudtam, hogy mekkora erő kell egy tizenhárom éves emberkének nyolc óra munkához, napi több pofonhoz, sok káromkodáshoz, síráshoz és időnként olyan verekedéshez, amellyel csekélyke jogát kellett védevi. — No, ha ervagy — felelte vállveregetés közben az öreg, — magunk közt igy hívtuk —, akkor a nagybandában dolgozol majd. Ozsvár Jóska lesz a mérősöd. AKKOR fogalmam sem volt mit jelentenek ezek a szavak. Aztán megtudtam. Oszvár Jóska egy ordenáré paraszt volt, akinek minden második szava káromkodás. Minden második mozdulata ütés. Tetszett neki, ha a rongyosok generálisa hunyorítva jelezte, hogy imponál a szigora. Ha tudná szegény, hányszor kívántuk pokolra. A nagybanda azt jelentette, hogy a hasunkra kellett kötni egy keménypapír lapot, azon ütögettük össze a morékra fagott nagy szögeket, hogy sorban feküdjenek egymás mellett. Így aztán elfért öt kiló szög egy csomagban. És ezt kellett megállás nélkül tenni reggel hattól, délután kettőig. Egy markolás a Szeghalomba, veregetés a hasunkon, aztán kézzel belerakni a dróttal összekapcsolt dobozba. A kezünk mindig csupa seb volt, a képünk mindig maszatos. Esténként soha nem esett jól a vacsora. A pakolósgyerek- nek gyakorta fájt a hasa. Mindezt egy óra alatt megtanultam. Ennek örömére délután kettőkor felavattak. Ozsvár szólt, hogy abbahagyhatjuk a munls^t. Egy olajos ronggyal feldörgöltük a lemezpadlót, egy piszkos favödörben vagy tízen lemostuk1 magunkról az olajat, a kormot. Kartondarabbal itattuk le magunkról az olajos vizet. Aztán felsorakoztunk a nagy vasasztal, azazhogy banda előtt. A generális megszemlélte a seregét. Nagy, húsos ujjaival végig- szántott az asztalon, a mérlegen, a lemezpadlón. Ga- licza Jancsi hatalmas pofont kapott. Szőke, olajtól csatakos haja a szemébe hullt. Félelmetes képet vágott. De hallgatott. Nekem csak az arcomba csípett, hogy majd kiserkedt belőle a vér. Annyit mondott csupán: — Ma még néni kapsz, drága gyermekem. De legközelebb olyan tisztaság legyen, mint a patikában. Ha nem, kitaposom a beledet. Aztán Ozsvárhoz fordult, a hajbókoló, vigyorgó paraszthoz: — Jóska, fiam. Keményen fogd a zöldfülűeket. A generális eltávozott. Nyomában két-három fir- kász, amolyan naplopó ballagott hátratett kézzel. A banda pedig Galicza Jancsit vihogta körül. Milyen kis vademberek voltak. Csak a foguk villogott. Félősen sand^ottam rájuk és magamban azt forgattam, hogy vajon most már mindig ilyen leszek én is? Itt azonban nem lehetett töprengeni. Ozsvár vigyorogva adta ki a parancsot! — Hé, legények, avatás! ELŐHÚZOTT a kabátja alól egy háromújjnyi széles, jó újjnyi vastag kartondarabot. Hogy keményebb legyen, drótkapcsokkal varrták össze több darabból. Olyan volt ez a félelmetes szerszám, mint egy szegekkel kivert kutya,nyaköv. Alig fedezhettem fel. máris nekemug- rott a banda minden tagja. Lefogtak, mint valami gonosztevőt. Ozsvár elém- állt, __mintha esketne: — Hűséges leszel a bandához? — Persze, hogy az leszek, feleltem ijedtemben. — Igent mondj, mert a képedre mászok! Mondtam. — Soha nem árulkodsz? — Soha! — Igent mondj, te marha — ordított Ozsvár és ütött. , Lenyomtak a vasasztalra. Mindenki üthetett az alfelemre kettőt. Ozsvár négyet, mert ö volt a banda vezére. Fájt, rettenetesen csípett. Nem sírtam. Féktelen düh, féktelen gyűlölet született bennem. Nekem azt mondták az iskolában, hogy ember lesz belőlem, ha dolgozom. Ezek pedig! Ezek is epiberek lesznek. Hát emberek lesznek-e valamikor? \ Az avatás után mindenki elrohant. Én újból bekormoztam a tenyeremet. Ujjaimat vé- gughúztam az arcomon. Kihúztam magam, hogy nagyobbnak lássanak, keményen szorítottam össze a fogamat, hogy erőt ne vegyen rajtam a sírás. Csak anyám sírt otthon. Törölgette rólam a kormot, nagyon szomorúan nézte, miiyen mohón kanalazom a krumplilevest. Fél három volt. Az én városomban akkor többezren, pontosan igy tettek. Mohón ettek. Holnap újra kell kezdeni. FELAVATTAK hát engem is. Proletárfiú lettem ... Kenyérkereső. Soha nem mentem vissza ahhoz a szép fekete asszonyhoz. Néhány nap. vagy hét telt el?! Én is üthettem kettőt a szeges kartonnal. Még nevetni is megtanultam, amikor özönlöttünk ki a gyárkapun, mint megany- nvi törpe, fekete kis ördög. .. Naponta jöttünk. Mi az avatott proletárok'.
