Nógrádi Népújság. 1963. december (19. évfolyam. 97-105. szám)

1963-12-24 / 103-104. szám

1963. december 24.

NÖGR A DI NEpOJSAG

9

BODO BÉLA:

Háté György:

Meglehet: azon a napon kezdett már önmagával beszélgetni, magányos emberek hamar rákapnak erre.. Először csak a napi teendőkről, ilyen formán:

— Na öregem most felkelsz, megmosakszol, beágyazol, kicsit kitakarítasz délben jön a postás, ma hozzák a nyugdíjat. ..

Felkelt, kinyújtózott, kinyitotta a rádiót becsukta, kinézett az ablakon. Később éhes lett. Jó. Teát főzött, a kamrában talált lekvárt, megkent egy szelet kenyeret. Gyújtsunk rá. Elővette a pipáját — most már szabad a lakásban eregetni a füstöt — a szegény boldogult nem engedte meg soha.

— Eredj ki azzal a pipáddá! a folyosóra...

Forgatta a pipát, zsebébe nyúlt a gyufáért, aztán mégsem gyújtott rá. Pontosan nem ' fogalmazta meg, miért nem. Az érzések nem mindenkinél s nem mindig fordulnak át szavakba. Azt érezte csak: rágyújtani most árulás lenne, vagy kegyeletsértés. Kiadta nyomban önmagának a parancsot:

— Nem gyújtasz rá, öregem és kész.

Pedig nagy a kisértés: itt a pipa, jól megtömve dohánynyal, mégis szelei, meggyúj- ■tani a gyufát és... Jól kiszívott pipa, néhány héttel ezelőtt új szárat vett bele. Forgatta, nézegette, nyelt, aztán hirtelen mozdulattal letette. Persze kimehetne a folyosóra mint a megboldogult életében, de most úgy gondolta, gyászához tartozik, ha nem pöfékel.

Hát jó.

Csak néhány szippantást? Ismét felvette a pipát.

Nem, nem. Majd eltelik az idő, míg a postás jön a pénzzel, elmegy sétálni, benéz a régi üzembe, közben pipázhat amennyit akar, így lesz ez rendben. Mostantól kezdve így kell. élni,, .társ nélkül, egészen egyedül, de a szokásokat meg kell tartani. Tehát kinyitja az ablakot, szellőzzön az ágynemű, a párszó élesen belehasított az udvar csendjébe. Megnyomta mégegyszer, s még többször. Egyszer fájdalmasan, hosszan, másszor derűsen aprózva csöngetett.

A szomszédos ajtó nyílt ki. Bojtos, kötött sapkában, pizsamásán az öreg Grósz Ármin állt az ajtókeretben.

— Maga az? — mondta egykedvűen, mint aki ezzel már ki is elégítette kíváncsiságát.

— Jöjjön beljebb, megfázik ...

A konyhában helyezkedtek

el. A sarokban suszterszék és szerszámok, ócska cipők. Az asztalon kinyitott újság, rajta szemüveg.

— Mit tud róluk? Hová mentek?

A magábaroskadt, meggörnyedt, máskor oly tréíáskerl- vű öreg oly árván topogott a gáztűzhely mellett, mint a szomorúság megelevenedett szobra. Színtelen szeme a végtelen távolba meredt.

— Mindenki * elmegy — mondta —, mindenki elmegy egyszer. A lányomék is kivándoroltak Ausztráliába. Anyóka nem bírta elviselni. Ö is elment. A múlt héten temettük. Ez az élet. Mindenki elmegy . ..

— Mikor látta a gyerekeket?

— Én már ritkán mozdulok ki. Csak ha boltba, vagy templomba megyek. A lányok írják, hogy küldenek hajójegyet, de az nekem már mesz- szi van ...

— Mégis ki tudhat róluk?

— Csepregiékkel járnak ösz- sze — mondta végre az öreg.

— Elmegy mindenki. Maga is elment... Tegye le a kabátját! ...

Suhajdát csirizzel sem lehetett volna a székhez ragasztani. Az ünnep hangulata melegítette szívét és a gyermekek mosolygós arca sej lett fel képzeletében.

Csepregiéknél meghitt, víg együttlétben ünnepelte a család a szeretet és békesség ünKALÁCS

nákat megveregetni, ahogy a boldogult szokta; a teás bögrét elmosni, a kenyeret betakarni, a lekváros üveggel együtt visszatenni a kamrába.

Tett-vett, kényelmesen néha a kisórára pillantott. De mintha az óramutatók megrokkantak volna, vagy köszvényük lenne, az idő csak vánszor- gott, a percek másodpercekké zsugorodtak.

Végre, nagysokára jött a postás, leszámolta a nyugdíját, elment. Bankjegyek, aprópénz. Most mit kell tenni? Eddig odaadta a pénzt a feleségének, ossza be, legye

— Nem.

Gyorsan visszatette a pénzt a többihez, betolta a fiókot kulcsra zárta, a kulcsot zseb- redugta.

Mikor kilépett a folyósóra jól megrázta a kilincset, be- zárta-e a lakásajtót. Ez is szokás volt így kell ezt ezentúl is csinálni. Ugyanakkor nyilt a szomszédék ajtaja. A szomszédasszony is özvegy, de már régen. Megállítja:

— Hová ilyen időben?

— Hát csak le az utcára.

— Hull a hó...

— Hát hull.

— Igaz, egy kis séta ilyenkor is egészséges — mondja

el. Hová is szokta tenni? A sublót alsó fiókjába, a zsebkendők alá.

Hát jó. Tegyük a sublótba, a zsebkendők alá. Egy tízest magához vesz, talán iszik egy pohár sört. Majdnem felvidult a gondolatra: csurog a sör a pohárba, a habját lecsapják, a teli poharat éli be tolják, szájához emeli, először csak a zsugorgó hab hideg ízét érzi, aztán a jó kesernyés sört... Nézegette a tízest, életében először pillantotta meg a képet rajta: nézzék csak nézzék, hiszen ez Petőfi. Elviszi magával a Petőfik kérek egy pohárral — mi lenne, ha korsót rendelne?

Hirtelen hangosan kimondta:

a .szomszédasszony. Aztán hozzáteszi:

— A salját igazítsa meg, nehogy meghűljön.

Azzal már ott babrál kö- vérkés ujjaival a nyakánál.: elrendezi, tömködi be a sált a télikabátba. Közben nézi. Nézi.

— Hát csak vigyázzon magára. ..

Nézi.

— Köszönöm, majd csak vigyázok.

Akkor a szomszédasszony kezet nyújt, jó meleg a keze, szorongatja az, övét. Alig alkarja elengedni.

Hát jó. •• ü v ’

Megy le a lépcsőházba« óvatosan. Ilyen téli délelőt- tön sötét a lépcsőház, szenepét. A gyermekek hatalmukba vették az egész lakást. A hálószobából kuglipálya lett, az ebédlőben, a parkettán a két idősebb fiú gomb- fecizott. A lányok a hajasbabákat öltöztették. Két család élt itt társbérletben, nagy egyetértésben. Szeretettel fogadták a vendéget. Suhajdá- néról és a gyerekekről csak annyit tudtak, hogy koradélután még látták őket a lépcsőházban.

A kedves családi együttlét látványa a szívét hasogatta. Halászlét tettek elé. Evett néhány kanállal, de nem csúszott az étel. A másik asz- szony tejfeles töltöttkáposztát hozott. Immel-ámmal megkóstolta. A bort azonban nem utasította vissza. Nagy poharát mindannyiszor fenékig ürítette. S mindig-mindig kisfiát látta maga előtt, az ábrándos, kékszemű, szőkehajú, meggyötört és koraérett kisgyermeket. Hol lehetnek ebben az embertelen, cudar időben? Hiszen olyan ünnep ez, hogy mindenhol zárt együttlétben tölti az estét a család ...

— Talán maga elé mentek az állomásra — találgatta az egyik Csepreglné, hogy megtörje a hirtelen beállt csendet.

A kredenc tetején az ébresztőóra féltizenegyet mutatott. Suhajda nagyon megalázónak találta helyzetét. Illetlenség így betolakodni egy idegen családhoz, s szégyenletes a hontalansága.

Csepregi Jóska, a fiatalabb családfő újból megtöltötte a poharakat.

— Rá se ránts, Janikám! — mondta. — Az egészet azért csinálta az a boszorkány, hogy megfosszon a karácsonyi örömtől is ...

Csepregi Márton, az idősebb testvér tapintatlannak találta a megjegyzést, s hogy véget vessen a gyászos hangulatnak, énekbe kezdett:

„Három hordó borom van, — Mind a három csapon van ...”

Kényszeredetten csatlakoztak hozzá a többiek, de Suhajda átvette az irányítást:

„Én fekszem a csap alá.

Hej, te meg rózsám fekszel a paplan alá ...”

Húsz versszakát ismerték a friss cigánynótának, s mind a húszat végigénekelték. Ittak, s azután ismét énekeltek.

Éjféltkor Suhajda kirakta az ajándékcsomagokat, s megmagyarázta, melyik a kis Jancsikáé, s melyiket szánta kislányának. S cseppet sem engedve a tartóztatásnak, útra készült.

— Hová mennél ilyenkor? — kérdezték a ház férfitagjai.

— Talán az öcsémhez...

— Pestlőrincre? Ne bolondozz! Se villamos, se autóbusz ...

Mindenáron menni akart. Sokat ivott, lábai meg-meg- roggyantak, de gondolatai tiszták voltak, mint a szél szárnyán játszadozó hópihék.

A szilaj szél, mely már reggel pályázott rá, ismét őt választotta ki célpontjául. De ő magabiztosan haladt a pesti utcán, az emeletes paloták védelmében. A hóhullás elállt. Nyikorgósra fagyott havat tiport.

„Három hordó borom van, Mind a három csapon van ...”

Aludtak a házak, a gyermekek és a karácsonyfák.

Az Uránia mozi mellett, a kapualjban rendőrök verdestek össze kesztyűs öklüket, s csárdás léptekben rakosgatták csizmájukat. Amint Suhajda elhaladt mellettük, az egyik vidáman jegyezte meg:

— Látod, ez 'gy boldog ember. Enr ek legalább van karácsonya ...

Mind messzebb Tercsitől

gény megboldogult is majdnem leesett egyszer. Még fiatal asszony volt, valamin nagyot nevetett, megbotlott a lépcsőben.

Kiért az utcára, sűrű hó esik, de sebaj. Min is nevettek akkor?

Most az utcán félhangosan beszélt, kérdezte önmagát s felelt rá.

Min is nevettek, még évekkel később is szó volt róla. De sokat nevettek. Kezdetben:

— Csókolj meg.

— Hogyisne...

Aztán nevet.

— Elkaplak, agyonszorít- lak...

Csak nevet.

Mondom neki: te Kata, a nevetéstől hízol. Olyan leszel, mint egy teli hordó, aztán aztán csak gurítlak.

Ezen is nevet.

Egyszer elsózta a levest.

— Te erre a levesre egy vödör bort megiszok...

— Még mindig jobb, mintha cukrot tettem volna bele.

Nevet.

Megy az utcán, félig csak gondolja, félig kimondja, félhangosan:

— Milyen vidám volt, mindig. Pedig gondok is akadtak. Csücsöríti a száját, aztán kibuggyan a nevetés.

. Szippant egy nagyot a hideg levegőből, sóhajt utána:

— Nekem való volt.

A siető járókelők megnézik az öregembert: né, beszél önmagában.

— Nekemvaló volt.

Már öreg házasok voltak, megtanította kártyázni.

— Ha nyert, úgy nevetett, hogy szinte felverte a házat. Ha vesztett, akkor is nevetett:

— Nem baj öregem. Ez a pár fillér is a családban marad.

Család. Család nincs.

Esik a hó és nincs semmi.

Ezt is kimondta, hangosan:

— Nincs semmi.

Egy. térte éri., nwst mindenütt Itíppédcr Ttö?' á padokon is rrtágas hópárna. "Hangosan:

— Itt is ültünk, sokszor.

A téren egy lélek sincs. Akik átvágnak, azok is szapora lépéssel. Körülnéz. Aztán:

— Menjünk el innen. Ide se jövök el többé...

Elment egy kocsma előtt:

— Nem...

Elővette a pipát. Visszatette:

— Nem

Nehezen, valahogy eltelt a nap. Este kopognak az ajtón. A szomszédasszony. Szalvétával takart tányért hoz a kezében.

— Egy kis kalácsot sütöttem — kezdi — hoztam néhány szeletet.

— Hozzáteszi. Mazsolás.

Leteszi a tányért az öregember elé. feltakarja.

Aztán nézi az öreget. Nézi.

Az énektor lelkesen fújta j a pattogó indulókat, a fala- kát grafikonok díszítették, maga a tanácselnök végezte az esketést. Hiába, nagy ünnepség ez: Sajtos Szilárd, a nagyszerű föagronómus esküszik Libus Tercsivel. A férfi elég későn szánta rá magát az édes rabságra, közelebb állt már a negyvenhez, mint a harminchoz. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha másnak van felesége, minek nősüljön a föagronómus? Tercsi a földművesszövetkezeti bolt könyvelőjének IS éves szép, szőke leánya volt. Az agglegénykor határmezsgyéjét taposó Sajtos annak rendje és módja szerint belebolondult a kislány tengerkék szemébe, karcsú derekába, kedves, kis- lányos mosolyába. Nem az első, nem is az utolsó, aki így jár.

Amikor hazamentek és Saj- tos Szilárd most már a Magyar Népköztársaság törvényeinek keretein belül jól megölelgette az újdonsült menyecskét, elkezdték jöi’endö életüket tervezni.

— Ne hidd — mondta eközben az agronómus —, hogy én benned csak a kívánatos ifjú nőt emeltem magamhoz. Nekem élettárs kell, velem egyenrangú, egész ember.

Tercsi Kozzásimult, úgy suttogta:

— Én is így képzeltem, habár te toronymagasan állsz fölöttem. Minden esetre megpróbálom. Apuka biztosan be tudna hozni a Tsz-be, könyvelőnek.

Sajtos elgondolkozott.

— Tudod, mütyürke — mondta —, én nem így gondoltam a jövőt. Én szépen keresek, el tudlak tartani a magam fizetéséből is. Az én feleségem ne dolgozzék. Itthon is találsz te dolgot magadnak, ha nagyon akarod. Nem ezen múlik, hidd el.

Njcm.^gkara megjelent Sajtosáénál a helyi nötitkár.

— Sajtos elvtárs igazán széles látókörű ember — mondta —, de te, szívem (és itt Tercsihez fordult) hallgatsz, ha politikára terelődik a szó. Egy jőagronómusné nem lehet ilyen manapság. Mit szólnál hozzá, ha mint aktíva, részt vennél a nőtanács munkájában?

Tercsi fülig pirult, ötölt-ha- tolt. Végül kimondta, amit férjén kívül másnak nem mondott még el:

— í Aztán meg — kisbabám lesz.

— Annál inkább — mondta az elnök. — Egy oktol több: a gyerek jövőjéért.

— Hagyja, elvtársnő — mondta ekkor Sajtos idegesen. — Ez nem való neki. Az én feleségem ne politizáljon, ezt bízza énrám. Van neki dolga elég, amúgyis.

Megjött a kisfiú, if). Sajtos Szilárd. Kettős ünnep volt a háznál: a föagronómus két nappal utóbb kapta meg agrármérnöki diplomáját. De nem pihent babérjain: azonnal beiratkozott a gépészeti karra, és első vizsgáit jó eredménnyel tette le. Élete szemmel láthatóan jó kerékvágásban volt. A csöppség is szépen fejlődött, kilenc hónapos korában felállt; egy éves se. volt, és már kimondta, hogy „velésztejv". Éppen ott ült náluk a gazdaság könyvelője, Suhi Csaba.

— Most már két szakember van a családban — mondta a jó humorú, fiatal könyvelő --, itt az ideje, hogy Tercsiké is beiratkozzon valami iskolába.

— Gondoltam rá már én is

— mondta az asszony szemlesütve.

— Gondoltál, nem gondoltál

— szólt a föagronómus nyersen. — Mi szükséged van rá? Nem jó így? Mondd csak bátran! Az én feleségem pelcn- kázzon, vasaljon inget, főzzön, de ne biflázzon, az istenért, az istenit!

Mint vezető értelmiségit, meghívták a megye húszéves távlati fejlesztési tervét kidolgozó testületbe. Ott albizotl- sági elnök lett: országos konferenciákon kellett majdan a megyét képviselnie. Négy van után tért csak haza. KisJia elébe futott a kertben. Tercsi a fürdőszobában pelenkát mosott.

— Nem is jössz elém? — kérdezte a föagronómus az előszobából haragosan.

— Látod, dolgom van — kiáltotta az asszony. — Ez a kópé sohasem lesz szobatiszta, úgy látszik. Tíz perc múlva jövök.

— Elmaradtál a fejlődésben

— mondta neki utóbb idegesen Sajtos Szilárd. — Egy fö- agronómusné mással is törődhetne, mint a mocskos rongyokkal! Félek, hogy el fogsz veszíteni. Ne felejtsd el.milyen magasra emelkedtem. Túl nagy kettőnk között már a különbség.

A kisfiú mitsem sejtve mutatott az ágy alá. A férfi odalépett hozzá. Hát uramfia! Egy idegen lábat rángatott a kölyök. A föagronómus egyetlen rántással kihúzta az addig ott lapuló ifjú könyvelőt, Suhi Csabát.

— Azt vizsgáltam — mondta a hiányos öltözékű fiatalember zavartan —, nem romlik-e. ebben az esős időben a parketta.

Az asszony félretoHa.

— Mit hazudozzunk? Megtörtént. Hát igen, te nagyon magasan fölém emzlked ■'. Kellett valaki, aki nincs öli" elérhetetlenül fölöttem. H". nem dolgozhatom vem no!:. - zá’hatok, nem tanulhatok, r led nem beszélhetek — valamit csak kell csinálnom!

RÓMA 1963.

Czinke Ferenc müve

i