Nógrádi Népújság. 1962. július (18. évfolyam. 53-60. szám)

1962-07-28 / 60. szám

1962. július 28. NÓGRÁDI nIpOJSAO 7 Táborozás az Alföld aranyában A vízszegény Salgótarján után paradicsomi élet vár itt Berekfürdőn a fürdeni vá­gyókra. Első ízben az acél­árugyári úttörők fedezték fel egyik tanárjuk révén és im­már négy éve táboroznak itt, a szép, tágas park közepén vert sátraikban. Akácok és szomorúfűzek szegélyezik a színes sátortábort, bal és jobb szélén az enyhevízű tó hű­síti a júliusi levegőt. A tó nagyon szépen kiképzett tég­lalap alakú víztömeg, tele bé­kákkal és a környező fákon élő baglyokkal, különféle ma­darakkal, úgyhogy éjszakán­ként szinte erdei hangversenyt rögtönöznek a pihenni vágyók »agy-nagy bosszúságára. No, de ez csak ici-pici a rosszból Berekfürdő gazdag élvezeteket biztosító örömei­hez képest. Mert nem győz­zük ezt bizony eléggé hang­súlyozni ezen a nyáron, néha szűkmarkúan osztogatja is napsugarait az állandóan fel­hők mögé rejtőzködő nap, azok számára, akik ezt a für­dőt választották üdülésük színhelyéül, jut azért elég a hűsítő habokból és a meleg víz testet simogató fürösztésé- ből. Egy hatalmas gyógyme­dence, két négyzet alakú iker­medence, alig félméteres mélységű gyermekmedence, és hatalmas úszómedence langyos vizében élvezhetik az úszni szeretők a nyár adta fürdési lehetőségeket. Az acélárugyár! úttörő paj­tások mostohán kezelik a 30 fokos gyógymedencét, inkább a langyos vizű úszómedencé­ben lubickolnak, vagy rossz idő esetén a 25—30 fokra hű­tött ikermedence vizét lepik ei hangos örömkiáltásokkal. Nagy népszerűségnek örvend körükben a csónakázás is, so­kan ültek fel az újdonság­szerű vízibiciklire, hogy ki­tartó lábmunka nyomán be­utazzák a tükörsima tavat A gyári pajtásokat hamar megismerték és meg is sze­rették Berekfürdő vendégei és a környék lakói is. Nem­csak azért, mert igen fegyel­mezetten, mondhatni példásan viselkednek, udvariasak, segí­teni készek a pajtások, örö­met szereztek a csendes, szó­rakozás nélküli esteket nehe­zen elviselő vendégeknek az­zal is, hogy messze környék­re híres tábortüzek mellé mű­sort állítottak össze csemegé­nek. Munkára készek a pajtások a fáradságot igénylő felada­tokban, a munkakészség a jellemzője egész itteni életük­nek. Az acélárugyári munká­sok gyermekei számára szo­katlan és furcsaságbamenő érdekessége a hatalmas sík­ság és a mezőgazdálkodás. Ök maguk kérték, hadd segíthes­senek egy-egy órát a bereki Béke Tsz-ben. Tudták, hogy a tábor élemezése nagyrészt innét történik. A tsz-parasztok segítségét már ideérkezésük első pillanatában is tapasztal­hatták, amikor vontatóval szállították be csomagjaikat. Ébredezett bennük a viszon­zás ösztönző gondolata. Való­ban, néhány délelőttön át a tsz hagymatábláján kezdték meg a szüretet, betakarítva több mázsányi hagymát az aratással foglalatoskodó nagy­üzemi gazdaságnak. Lelkesen, egy emberként vállalkoztak a munkára és tevékenységük hasznos gyümölcse jelentke­zett az esti zászlólevonáskor. Egy nagy kosárnyi gyümölcs­csel kedveskedett nekik a tsz, Szabó Istvánná táborvezető pedig dicséretben részesítette a buzgón serénykedő úttörőket napiparancsában. A két hét emlékezetes és programban gazdag, esőben, felhőben bővelkedő és nap­fényben szegény, így jel­lemezhetnénk legtalálóbban az itt töltött napokat. De mindenképp mélyen elraktá­rozódott a szívek mélyére a tengernyi emlék és élmény, amelyekkel eldicsekednek majd az otthonmaradóknak. A levegőváltozás előnyei el­lensúlyozzák valamelyest a jó­kora távolságot, megérné, hogy a táborváltozás rend­szerét bevezetve megyénk több iskolája is eljusson oly­kor-olykor az acélárugyári példa nyomán ebbe a jóté­konyan hasznos alföldi köz­ségbe. Ujlaky Mária 4M középiskola áll a csehszlovákiai magyar nemzetiségi gyermekek rendelkezésére A Csehszlovák Távirati Iro­da 1962. június 18-i tájékoz­tató bulletinje a Csehszlová­kiában élő nemzetiségek életé­ről beszámolva számot ad ar­ról, hogy a magyarok (kb. 400 000 fő) a Csehszlovák Szocialista Köztársaság leg­nagyobb számú nemzetisége. A magyar ajkú gyermekek számára az általános iskolák mellett 440 középiskola és a pedagógiai főiskola magyar tagozata áll rendelkezésre. A Csehszlovák Szocialista Köz­társaságban két állandó ma­gyar állami színház működik, számos magyar nyelvű újság és folyóirat jelenik meg. A magyar dolgozók kulturális egyesülete, a CSEMADOK az elmúlt öt évben 7 ezer kul­turális felvilágosító rendez­vényt szervezett — írja a Cseh­szlovák Távirati Iroda Tájé­koztató bulletinje. Fogadás a kubai nemieti felkelés napjának évfordulóján Quintin Pino Machado, a kubai köztársaság budapesti nagykövete a nemzeti fel­kelés napjának 9. évfordu­lója alkalmából csütörtökön este fogadást adott a város­ligeti Gundel étteremben. A fogadáson megjelent Ap­ró Antal, a minisztertanács elnökhelyettese, Kiss Károly, az Elnöki Tanács titkára, az MSZMP Politikai Bizottságá­nak tagja, Nagy Dániel, az Elnöki Tanács helyettes el­nöke, Ortutay Gyula és Sza- kasits Árpád, az Elnöki Ta­nács tagjai, Czottner Sándor, Incze Jenő, Nagy Józsefné, Péter János miniszterek, Ve- ros József, Budapest fő­város tanácsa végrehajtó bi­zottságának elnöke, s a po­litikai, a gazdasági, s a kul­turális élet sok más vezető személyisége. Részt vett a fo­gadáson a budapesti diplo­máciai képviseletek számos vezetője és tagja is. Meghosszabbították a Szovjetunió és az NSZK közötti kereskedelmi és tengerhajózási egyezményt Moszkva (TASZSZ). Július 26-án hatályba lépett a Szov­jetunió és az NSZK közöt­ti kereskedelmi és tenger­hajózás általános kérdéseire vonatkozó, 1958. április 25-i egyezmény érvényességének meghosszabbításáról szóló jegyzőkönyv, amelyet 1960. december 31-én írtak alá Bonnban. Hruscsov találkozott Cedenballal Moszkva, (TASZSZ): Július 26-án, csütörtökön a Kremlben találkozott Nyikita Hruscsov az SZKP Központi ; Bizottságának első titkára, j szovjet miniszterelnök J. j Cedenballal, a Mongol Népi Forradalmi Párt Központi Bizottságának első titkárával, mongol miniszterelnökkel. Rabok - szabadlábon A szocialista országokból emig­rált és disszidált politikusok min­den évben keresnek egy idópon- tot, amikor magukra irányítják a figyelmet. Amerikai pénzen és néhány szélsőséges amerikai po­litikus támogatásával nyélbefltik az úgynevezett „rab nemzetek” hetét, amikor elkezdenek emlé­kezni és gyűlölködni. Szótárukba beiktatják a gyűlölet és átkozó- dás szavait, banketteken siratnak minket, miséken imádkoznak lelki üdvünkért, gyűléseken emlékez­nek azokra az időkre, amikor ők, hej, a Nagy Ferencek. Varga Bélák, hatalommal rendelkeztek. Az elsikkasztott pénzek, a haza­árulásért kapott sallárlumok, a hajdani politikai mesterkedések szép emlékei keringenek agyuk­ban, s közben fel-felkláltanak. hogy hű, de másként Is lenne. ha még ma Is ők lennének Itt­hon a hangadók! Hát ml tűrés, tagadás, ez Igaz. De másként is lenne. Akkor bizony nem kellene nekik Amerikában ünnepelni a „rab nemzetet”, lenne nekik Itt­hon kéznél egy. Ez hiányzik ne­kik. Ezért a bánatuk, ezért a felhajtás. Nagy Ferenc feltűnési viszketegségében már odáig el­megy, hogy az ünnepségeken ki­tüntetéseket ad át nyugati, főleg amerikai személyiségeknek. Ki­tüntet, adományoz, nyilatkozik; sír és átkoz, hazudik és kesereg. Úgy nevezik ezt a kicsit gusz­tustalan rendezvényt, hogy „rab nemzetek” hete. Pedig lehetne ehelyett valami jobbat Is ke­resni. Hogy mit? Például azt; hogy ,.rab expolltlkusnk” hete. Expoütikusoké, akik gyűlöletük, rögeszméjük rabjai. Fogas dolgok Fogorvoskongresszus ült össze Kölnben. Mindenfelől érkeztek a fogak gyógyászai, szám szerint 12 ezren. Monst­re program várta őket. Nem véletlenül, hiszen a fogakkal mindenfelé baj van, van, aki már nem tud rágni, mások pedig ugyancsak harapósak. Ami azt illeti, van is elég probléma, amin rágódhattak a fogorvosok, akiknek feltehe­tően jók a fogaik. A kong­resszus jelentőségét a politi­kusok is felismerték, s maga a nyugatnémet államelnök, Lübke jelent meg a meg­nyitón, hogy beszédében mél­tassa a gyűlés jelentőségét, fontosságát. Hogy Lübke beszédében, vagy a többi előadásban volt-e szó a nyugatnémet politika méregfogainak eltávolításáról, nincs tudomásunk. Pedig ez a téma is megérne egy kong­resszust ... (búr—) Császári! Julius Caesar, a hajdani római császár sokat megélt, sokat látott, győzött, s a vé­gén tőrdöfésektől csúfított teste bevonult az istenek galériájába. Halála után ír­tak róla regényt, drámát, hu­moreszket, glosszát, tanul­mányt, értekezést, indulót, nótát. Reklámanyagnak azon­ban csak most lépett elő, a londoni Times című lap jó­voltából. Egy plakátkiállítás­ra hirdettek pályázatot, s a legjobbak közé bekerült a Caesart ábrázoló is. A derűs arcú császár, fején az elma­radhatatlan babérkoszorúval olvas — természetesen egy Times-t. A lepedő nagyságú újságba csomagolt római fér­fiú feje felett a szöveg: „Min­den művelt ember Times-t olvas”. Sic transit gloria mundl, vagyis így múlik el a világ dicsősége. A jó Caesar is el­mondhatja, hogy: Non omnia moriar, vagyis nem halok meg egészen. Ha máshol nem, hát egy plakáton csak tovább él az emlékezés. Az ötlet előtt — le a babérkoszorút! (búr—) J Két nyelven. Most kicsit ingerült. Arca e«yhén kipirosodik, a szemé­ben valami kemény, makacs fény villan. — Engedje meg, de a mi embereinket mi jobban is­merjük. Ezt például ki mond­ta? Mondom a munkás nevét, mire diadalmasan elmosolyo­dik. — No, ugye?! — Miért, ki az az ember? Én valóban nem ismerem közelebbről. Részeges, tolvaj, gyilkolt? — Nem — mosolyodik el most már kissé fölényesen — csak egyszerűen szeret be­szélni. Dolgozni meg nem na­gyon. Kérdezze meg csak Ho- rinka elvtársat, azt fogja mondani — itt egy picit megáll, gondolkodik — hogy ■em százszázalékos ember. Ez a társalgás a Zagyva­rónai Vasötvözetgyár szak- szervezeti bizottságának iro­dájában zajlott le a minap Fejes Balázzsal, az SZB tit­kárral. Egy ideje úgy érzem, mintha két nyelven beszélget­nénk. Tulajdonképpen nem is én, meg ő: a munkások, akik •daförit a kohók szájánál a 69—70, néha 80 fokos hő­ségben etetik a kemence tel­hetetlen gyomrát, füstben, gázban, izzadságban fürdő testtel, zihálva, fújtatva, hogy meg ne szűnjön dobogni a kicsi, de nagyon fontos gyár szíve, éltető eleme. És itt, a hűvös irodában a szakszerve­zeti bizottság titkára. Április elején írtam a gyárról utol­jára, amikor szemrehányást tettem a vezetőknek a szocia­lista brigádmozgalom elha­nyagolásáért. Azóta látszó­lag. a hibákat úgy-ahogy helyrepofozták, bár egy szak- szervezeti brigádvizsgálat május 31-én is lényegében ugyanazokat a tényeket álla­pította meg, mint én majd két hónappal korábban. De azóta értekezleteket tar­tottak. amelyeken megtár­gyalták a szocialista brigádok helyzetét; a vállalatvezető önkritikát gyakorolt. Földi Ferenc brigádvezető beszá­molt az országos tanácskozá­son tapasztaltakról. Akkori­ban csak három brigád tevé­kenykedett, hogy elnyerje a szocialista címet, most hat. Akkoriban a brigádoknak a gyár vezetői állították össze a vállalásokat, most minden brigádnak önálló vállalása van. Csinos naplója is. Mégis szemet szúrt valami. A hat szocialista brigád kö­zül a kohót, a gyár szivét- lelkét mindössze egy brigád képviseli, az I-es kohó bri­gádja. Az oklevelet elnyerni még ennek sem sikerült ed­dig. Tulajdonképpen ebben nem volna semmi kivetnivaló — morfondírozik az ember — hiszen, ha a többi kohómun­kásban nem is érett meg az elhatározás: vállalni a cím elnyerésével járó magas kö­vetelményeket, ezt erőltetni nem lehet. Az sincs előírva sehol sem. hogy a brigádok­nak első próbálkozásra el kell érniük céljukat. De... Vannak itt azért fúr­ása dolgok is. Már áprilisban rebesgették, hogy az I-es ko­hón kívül a IV-es kohó mun­kásai próbáltak szocialista brigádot szervezni, de feb­ruár óta nem mennek sem­mire. Azt hallom, állhatatla­nok. termelési értekezleten tesznek nagyhangú kijelenté­seket, de mikor a megvaló­sításra kerül a sor, szépen elhallgatnak. Most pedig, hogy megyek befelé a gyárba, éppen tőlük lekiáltanak a kohótól: — Jöjjön már fel egy perc­re No, ez kapóra! Ma gyenge szél fúj dogál, a füstöt, gázt nem vágja be a műhely ablakain, csak a ko­hó búg néha, hogy szinte az agyvelő belereszket. Kö­rülfognak. Szóba kerül mindenféle kisebb-nagyobb ügy: jegyzem, jegyzem, végül én kérdezek: mi van a IV-es kohónál? Miért nem mozdul előre a szocialista brigád megalakítása? Csak néznek rám nagy szemekkel. Hívják Mrázik Józsefet, meg Mayer Sanyi bácsit. Mrázikot olyan megbízott brigádvezető-félé- nek állították a IV-es kohó­hoz. Mayer alig hét hónap­ja dolgozik itt, azelőtt a szállítóknál volt, 45-ös párt­tag, nyugodtszavú, értelmes ember. Már ennél és koránál fogva is — ötvenöt éves, — a társaságnak önkéntelenül ve­zetője lett, hallgatnak rá, még Mrázik is rámutat, mikor kérdem, ki a brigád- vezető? Mayer is csodálkozik: — Hiszen én is azt sze­retném tudni, miért nem megy. Februárban minden taggal beszéltem. Benne vol­tak a gyerekek. A nálam fia­talabbak vállalták, hogy is­kolába, szakmai tanfolyamra is beiratkoznak, tanulni fog­nak. De valahol elakadt. Tud­ja már meg az elvtárs hol, meg miért! Én nem tudok kiigazodni rajta. Már pártve­zetőségi értekezleten is fel­szólaltam. Reiner elvtárs, a párttitkár mondta is, csak mossad a vezetőket, Sanyi, menni kell ennek az ügynek. Oszt’ mégsem megy. Én már arra is gondoltam, a járási pártbizottsághoz fordulok se­gítségért, ha itt nem csinál­nak semmit. Ekkor üzent értem az SZB titkár, hogy most volna ide­je, menjek le az irodába. Én ugyan nem bántam volna, ha ő jön föl ide a kohómun­kások közé, ahol — mond­ják — elég ritkán látni, de hát bizonyára vannak dolgok, amelyekről az irodában fesz­telenebből lehet beszélgetni. Az igazat megvallva, a IV- es kohó szocialista brigádjá­nak megalakulásánál most már jobban érdekelt annak a „titokzatos” huzavonának a háttere: miért van az, hogy a munkások akarják a szo­cialista brigádot, de nem tudni miért, nem alakulhat meg február óta. Azt mond­ja erre Fejes elvtárs: — Mi nem erőltetjük a dolgot. Ha nem értek meg a feltételek, nem erőszakoskod­hatunk. Mi annak idején pró­bálkoztunk, most sem vetet­tük eL.. — Valamit nem értek, Fe­jes elvtárs. Amennyire én tudom, szó sincs erőltetés­ről, hiszen a munkások feb­ruár óta meg szeretnék alakí­tani a szocialista brigádot, de úgy érzik, valamin min­dig elakad. Most is azt mondták... És itt következett a be­szélgetésinek a bevezetőben idézett része. Megvallom, kis­sé meglepően hangzottak ezek a szavak egy SZB iro­dában. Hogy egy választott vezető úgy ismerje gyára munkásait, hogy majd min­denkiről tudjon valami rosz- szat mondani, nem minden­napi jelenség. Az egyik be­szélni igen, de dolgozni nem szeret, a másik részeges, a harmadik beutalót követel, mondván, hogy hiába fizeti a tagdíjat évek óta, idáig nem kapott a szakszervezettől semmit. — „Már ne haragud­jon, de így beszélni 1962- ben...” —, ezeknek semmi se jó, nem jó a szódavíz, a tejet — a védőitalt — haza­viszik, a sós keksz megpené- szedett, akármilyen sajtot kapnak — büdös. És a vissza­térő refrén: ilyen emberek nem alkalmasak arra, hogy szocialista brigád tagjai le­hessenek. Próbálok hivatKozni más gyárakban tapasztaltakra, ahol javíthatatlannak vélt munkások váltak mások pél­daképéül a kollektíva hatásá­ra. Részeges, családjával rosszul, durván bánó, még rovottmúltú emberek is akad­nak a példák között, hisz ha­talmas erőt ad, ha valaki önként vállalja a harcot a szocialista címért. Az SZB tit­kárt azonban nem olyan könnyű meggyőzni. Szavaiból az derül ki, hogy az üzemi bizottság mindent megtesz a munkásokért, de hálátlanság az osztályrésze, a munkások semmivel nincsenek megelé­gedve. Pedig igazán nem pa­naszkodhatnak. Itt sokkal könnyebb a munka, mint a Tűzhelygyárban, Acélárugyár­ban. Többet is keresnek. Aki innen elment, mind vissza vágyik. Kész szanatórium a Feszi... És én hirtelen nem tudom minek, kinek higyjek: a go- molygó füstnek, gáznak, a hőmérőnek, amely nyáron né­ha 70—80 fokot is mutat két kohó közt, a verítékező tes­tek, ziháló mellkas tán káp- rázat csupán, meg a kifogá­saikat, panaszaikat, észrevé­teleiket nyugodtan, higgadtan előadó emberek is. De hogy került ide ez a csupa hiba, csupa vétek „szedett-vedett társaság”, ide ebbe a „sza­natóriumba”? És azon tö­röm a fejem, ugyan ki telje­sítette a tervet ebben a gyár­ban határidő előtt, mert az nem lehet, hogy ők lennének azok, akikről fél óra alatt annyi rosszat el lehet mon­dani. Egyre inkább az az érzé­sem: az a rejtély megfejtése, hogy két nyelven beszélünk. Mert az igaz, itt a fesziben sincsenek „szocialista szen­tek”, ahogy ezt az üveggyári Sarló Béla szokta mondani, de itt a kohóban is jócskán akadnak munkások, akik ne­kivágnak ennek a vállalko­zásnak, akik számára a szo­cialista cím nem valami el­vont, fellegekben járó, töm- jénszagú fogalom, hanem valami nagyon is pmberi, a mai és igazi értelmében em­beri életet sejtet. S amelyért meg kell verekedni, tudják, elsősorban önmagukkal. Nem lehet ezt ráerőszkolni az em­berekre, ezt a harcot, az igaz. De ha már egyszer elhatá­rozták, honnan ez az arisz­tokratizmus egy szakszerve­zeti vezetőben — s ezzel egyébként nem áll egyedül a gyárban — amellyel egysze­rűen alkalmatlannak, mél­tatlannak tartja munkások tucatjait, nem, ó nem a cím­re, hanem hogy egyáltalán megkíséreljék elnyerni, ezt a címet! Mintha a szakszervezeti iroda néhány méter helyett sok ezer mérföldre került volna a kohótól. Az a véle­ményem, sürgősen keresni kéne az utat. Vissza, köze­lebb azokhoz, akik ezt a bi­zottságot megválasztották... Csizmadia Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents