Nógrádi Népújság. 1962. június (18. évfolyam. 44-52. szám)

1962-06-20 / 49. szám

1962. június 20. NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG 7 MEGLOPTA MUNKASTARSAIT lyszíni tárgyalás az építők Lovász József utcai szállójában Három herceg és egyetlen út — as öndécséret és ami mögötte van He A munkásszálló ajtaján, megbilincselve, fegyőr kísére­tében belépett valaki, aki néhány héttel ezelőtt még szabad ember volt, ugyan­olyan munkás, mint a többi, ugyanolyan lakója a munkás­szállónak, mint a többi. Más­fél hónapja van vizsgálati fogságban, s ma a tárgyalás napján, mint rab tért ide vissza. Mert társait meglopta, tettének színhelyén, volt munkatársai előtt Ítélkezik felette a járási bíróság. A terem zsúfolásig tömve. Fullasztó meleg van, de sen­ki sem moccan, néma csend­ben figyelnek, ki állva, ki ülve. Akkor fut végig moraj a termen, mikor a vádlottat, elővezetik. A bilincs lekerül a kézről, Király Bertalan a bíróság előtt áll. Gyorsan, egymásután pat­tognak a bíró kérdései. A vádlott halkan, alig hallha­tóan válaszol. Varsányon, 1936-ban született, nős, egy gyermeke van, két éves, az épületfuvarozó vállalatnál 1961 májusától dolgozik, mint rakodómunkás. Átlagos kere­sete 2200 forint havonta. A munkásszállóban az idén áp­rilisban kapott helyet. Azóta itt lakik, szombatonként tér haza családjához. JV Hogyan történt a lopás, s mi vitte rá ezt az embert, hogy társait megkárosítsa, meglopja? Április 28-án egy fizetés utáni napon társával italoz­tak a „Gödör” csárdában. Négy-öt féldeci pálinka fel­hajtása után még betértek kenyeret vásárolni egy üzlet­be, aztán a szállóba mentek. Nyolc óra lehetett. Nekiültek vacsorázni, de Király azzal, hogy valamelyik ismerősétől savanyúságot megy kérni, el­távozott. Társa már rég be­fejezte a vacsorát, lefeküdt, Király még mindig nem tért vissza. Vajon merre járt? Va­jon miféle savanyúság az, ami után kutatni kezdett elő­ször egyik, aztán másik mun­katársának a zsebében? Nem ott tartják a savanyúságot Ki­rály Bertalan. Hogy mikor fogant meg a lopás gondola­ta, szándéka Királyban, a vallomásából nem tűnik ki, egy azonban bizonyos, mikor észrevette, hogy a szomszéd szobák ajtaja nyitva van, be­ment. Sötét volt, csak a fo­lyosó világításától derengett a szobában. Alszanak. Egy hok­kedlin kabát, felső zsebéből tárca kandikál kifelé. Király megfogja a tárcát, kihúzza. Nézi: százasok. Egy mozdulat, s a százasok már az ő zsebé­ben vannak, a tárca pedig visszakerül a helyére. Megy, mint a parancsolat. A sike­rein felbátorodva most már tovább folytatja a keresgélést — a pénzkeresésnek egyszerű, bár korántsem veszélytelen formája ez. Három szobába látogat el így a hívatlan ven­dég, hat társát lopja meg. A pénzt számolatlan szebre- gyűri, s mint aki jól végezte a dolgát, visszamegy a szo­bájába, s lefekszik aludni. Reggel arra ébred, hogy tár­sai beszélgetnek,: szarka járt az éjjel a munkásszállóban. Felugrik, hogy azt mondja: megnézi, tőle nem loptak-e. Még nyilatkozik is: „Nem volt valami szép — úgymond — at­tól, aki a pénzt ellopta”, Mi­kor megtudta, hogy értesítet­ték a rendőrséget, a pénzt papírba csomagolta, és a WC víztartálya fölött egy vízve­zeték-cső mögé rejtette. Mire a rendőrség kiszállt, és motozást rendelt el, nála már természetesen semmit sem találtak. A motozás után el­ment munkahelyére, ugyan­úgy, mint máskor szokta, le­dolgozta a napot, utána elő­vette a pénzt a rejtekhelyről, s indult volna az autóbusz- végállomásra. Ment is egy darabig, de a megyei tanács épülete előtt kéz nehezedett a vállára. Abban a pillanatban már tudta, hogy rajtavesztett. A nyomozók ugyanis megta­lálták a pénzt ott, ahová Ki­rály eldugta, de hagyták, szá­mítva arra, hogy a tettes el­jön érte. így is történt. S a kéz, amely Király vállára ne­hezedett, egy rendőré volt. Király beismerte bűnét, — s ugyan mi mást tehetett volna, ha nem akarja helyze­A balassagyarmati kórház­ban fekszem, beteg vagyok. Mikor még kicsi voltam, én is ápolónő szerettem volna lenni. De most már véglege­sen a pedagógusi pályát vá­lasztottam élethivatásomul, s most már arra készülök. Én ezt a levelemet első­sorban azért írom, hogy a most végző kis ápolónők ilyen tét még jobban nehezíteni, — s most itt a tárgyaláson egymás után állnak a bíróság elé azok. a munkatársai, aki­ket lelkiismeretlenül meglo­pott. íme Wagner Ferenc gépkocsivezető, két gyermek apja. Havonta 1600—1700 fo­rintot keres, tehát kevesebbet, mint a tolvaj. Hétszáz forin­tot emelt ki a zsebéből. Szin­te még most is kissé elképed­ve mondja: nem zártak el ná­luk semmit, megbíztak egy­másban és sosem történt még ilyesmi. Kovács Sándor is egymaga tartja el családját. Tőle 780 forintot lopott Ki­rály, A feje alól húzta ki a kabátját, amiben a pénzt tartotta. Tíznapi kemény munka bérét. Bacsko István rakodómunkás, akitől szintén 700 forintot lopott el a tettes, az ügyész kérdéseire válaszol­va elmondja, hogy még napok múltán is az események hatá­sa alatt állottak. Elment a tréfálkozó kedve neki is, tár­sainak is egy darabig, hiszen oda, ahol az együttes munkán, segítő szándékon alapuló jó- vlszony és bizalom kialakult, Király az ellopott pénz helyébe a bizalmatlanságot lopta be. Hat embertől 3160 forintot lo­pott Király. S ha a rendőrség nem jár az ügy végére ilyen ügyesen és gyorsán, ki tudja, mi jön még utána... A tanúkihallgatás végétért. Szünet után az ügyész, majd a védő kapja meg a szót, az­tán a bíróság visszavonult Íté­lethozatalra. Az Ítélet: házkö­zösségen belül elkövetett lo­pás bűntette miatt nyolchó­napi börtönbüntetés. Király Bertalan, aki évszá­zados és alapvető munkás és általános emberi erkölcsi szabályt rúgott fel bűntetté­vel, legközelebb meggondolja, nyúlj on-e embertársai, mun­kástársai tulajdonához. Az ítélet nem jogerős hivatásszeretettel kezdjenek majd munkához, mint a ba­lassagyarmati gyermekosz­tály Éva, Irénke és Juci nő­vérei. Hetekre vagyok elsza­kítva a szüleimtől, szülőfa­lumtól messzi kórházban fekszem és nekik köszönhe­tem, hogy leküzdöm honvá­gyamat. Rozgonyi Éva HA EGYETLEN MONDAT­BAN akarnánk öszefoglalni az elmúlt hét külpolitikai ese­ményeit, kénytelenek lennénk valamilyen meteorológiai ha­sonlathoz fordulni. Ám az ilyenféle megállapítás, hogy változó felhőzet, helyénként napsütés, itt-ott záporeső, zi Vater — bármilyen közel jár­na is ■ az igazsághoz, mégsem adna világos választ arra, hogy tulajdonképpen mi is a helyzet? Könnyen hasonló helyzetbe kerülhet a külpolitikai kom­mentátor, akár rövid távra, akár hosszab időre igyekszik összeállítani a prognózist. Már pedig ez elengedhetet­lenül szükséges, mert bár­menyire is csupán a meg­történt események elemzésé­hez ragaszkodunk, valami kö­vetkeztetést ebből feltétlenül le kell vonnunk a jövőre. Hi­szen a már megtörtént do­lognak minden részlete, az egyes cselekvéseknek vala­mennyi rúgó ja azért érdekel bennünket, hogy mindezek alapján mit várhatunk a jö­vőt illetően? Elsősorban ez az, amiért a nemzetközi érdeklődés hom­lokterébe került a laoszi kér­dés. A hírügynökségek végre világgá röpíthették a régen várt tudósítást: megtörtént a megegyezés. Ezért sóhajtott fel megkönnyebbülten Euró­pában és Ázsiában, Ameri­kában és Afrikában, vagy bár­hol a világon az egyszerű új­ságolvasó: végre! Mert vall­juk be őszintén, az egész laoszi helyzet elsősorban egyetlen szemszögből, a béke szemszögéből érdekelt ben­nünket. A három laoszi her­ceg tárgyalásait azért is fi­gyelte aggodalommal az egész világ, mert ezek a tárgyalá­sok közvetve és közvetlenül példázatot adtak arról is, hogy rendkívül bonyolult, kiélezett nemzetközi helyzetben békés úton eljuthatnak-e a megegye­zéshez olyan személyek és olyan csoportok, akik és ame­lyek sok mindenben szem­ben állnak egymással. A HÁROM HERCEG meg­találta az egyetlen járható utat, a megegyezés útját. És ami túlmutat ennek a meg­állapodásnak a helyi jelentő­ségén, az a tény, hogy ez a megyegyezés a béke _ és a nemzetközi együttműködés po­litikájának a győzelme. Hrus­csov szovjet miniszterelnök megfogalmazásában különösen világos e tény tanulsága: „A laoszi példa azt tanú­síthatja, — Írja Hruscsov — hogyha megvan az óhaj a bonyolult nemzetközi proo- lémáknak az együttműködés alapján, a felek érdekeinek kölcsönös figyelembe vételével való megoldására, akkor az ilyen együttműködés meghozza gyümölcseit.” Továbbfolytatva ezt a gondolatot: tehát síkért lehet elérni olyan nemzetközi problémák megoldásában is, amelyek ma megosztják az ál­lamot és feszültséget teremte- neg a világban. így szemlélve a laoszi ese­ményeket és visszatérve a me­teorológiai hasonlatra, a prog­nózist illetően a napsütést kel­lene alapul vennünk. A nem­zetközi politika látóhatárán azonban még elég sok a sötét felhő és ahol szakadoznak is, ott is inkább rossz időről le­het beszélni, mint jóról. Ilyen például az algériai helyzet. De Gaulle ismeretes rádióbe- szédébeh nagyon elégedett volt önmagával, de e túlméretezett öndícséret mögött a tények eléggé siralmasak. A francia kormány cinkossága az OAS- terror-szervezetekkel teljesen nyilvánvaló. Franciaországban az elmúlt héten is növekedett a fasizmus veszélye. Algériá­ban tovább dühöngött az OAS terrorja és de Gaulle kormá­nya nem tud és a jelek szerint nem is akar komoly csapást mérni tegnapi szövetségeseire. E tényekből kiindulva a kö­vetkeztetés nem lehet más: csak az egész francia akció- ■ egység teremthet kiutat a je­lenlegi helyzetből, ami töob mint nyugtalanító. AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK­BÓL érkező hírek sem utal­nak általában napsütésre. Az USA szenátusa a napokban hagyta jóvá az 1963-as év 48,5 milliárd dolláros katonai költ­ségvetését, amely két milliárd dollárral több a jelenleginél. A hírügynökségek megjegyzése szerint ez a békeidők legna­gyobb katonai költségvetése. Ez, továbbá a Német Szövet­ségi Köztársaság vezető poli­tikusainak különféle megnyi­latkozásai — akár a hideghá­ború megszállottja, Adaneauer kancellár, akár személyi ellen­fele, de ugyancsak a hideghá­ború lovagja, a szociáldemok­rata Brandt nyugatberlini pol­gármester részéről hangzanak is el — azt bizonyítják, a hi­degháborús erők minden al­kalmat megragadnak, hogy különböző frontokon ellentá­madásba menjenek át. Az elmúlt héten tartotta 56. plenáris ülését Genfben a ti­zenhéthatalmi leszerelési érte­kezlet. Ez az ülés sem hozott sok újat és lényegében csak összegezte az eddig történte­ket. A nyugati hatalmak az eddigiekben csak mellébeszél­tek a leszereléssel kapcsolat­ban, ahelyett, hogy tettek vol­na valamit annak megvalósítá­sa érdekében. Most, egyhóna­pos nyári szünet következik. Mindenesetre már az is ered­mény, hogy a tárgyalások nem szakadtak meg és éppen a már elemzett laoszi példa arra en­ged következtetni, hogy a megegyezés nem lehetetlen. A KÖZELMÚLT ESEMÉ­NYEI kapcsán kell még meg­emlékeznünk Fianco Spanyol­országáról, amely változatla­nul egyik legsötétebb pontja földünknek. A fasiszta diktá­tor elleni elégedetlenség to­vább nő, egyre élesebbé válik a küzdelem Franco és ellen­zéke között. Ma már nemcsak a baloldal harcol Franco el­len. hanem mindinkább szem­befordulnak a fasiszta rend­szerrel a teljesen polgári irányzatú politikusok is. Mit tesz a Franco-rendszer ennek leküzdésére? Gyilkol, depor­tál, terrorhadjáratot indít a hazafias erők ellen. Ha ezt az alaphelyzetet elemezzük, és a jövőt kutatjuk, nem tévedhe­tünk a prognózisban: a fasisz­ta diktatúra napjai meg van­nak számlálva. Lehet, hogy a hazafias erők győzelme még soká várat magára, lehet, hogy a spanyol dolgozó népnek még nagyon sokat kell küzdeni a szabadságért, de ez a győze­lem és ez a szabadság már a lehetőség határain belül van. Mi újság a világpolitikában? — tettük fel a kérdést és idéz­tük a meteorológiai hasonla­tot. Érintve és kicsit elemezve a legfontosabb eseményeket, befejezésül is csak ennyit mondhatunk: ez még nem a nyár, de az idő javul és en­nek a javulásnak az állandó­sítása már több, mint egysze­rű remény. A három laoszi herceg megtalálta az egyetlen járható utat, a megegyezés út­ját. De nem elég a helyes utat megtalálni, végig is kell azon menni, nem szabad róla le­térni. Levél a kórházból ESER III. RÉSZ. BATISTA A SZÍNRE LÉP Az amerikai tőke őrjöngő, éhes vadként vetette rá magát a kincses szigetre és karmait úgy bemélyesztette a kubai nemzetgazdaság testébe, hogy — miként később adatsze­rűén is látni fogjuk — hosz- szú évtizedekre visszavetette Kubában a fejlődést. Az el­következő évek során a kubai kormányok úgy váltogatták egymást, hogy minden eset­ben az amerikai nagykövet mondotta meg, ki legyen a miniszterelnök. Ilyen történel­mi és politikai körülmények között tűnt fel a kubai köz­élet színpadán Fulgencio Ba­tista. Kuba későbbi diktátora mesztic volt, ereiben európai és indián ősök vére keringett. Érdekes, hogy amíg hatalmá­nak későbbi megdöntője, dr. Fidel Castro gazdag ültetvé­nyes családból származott, az amerikai monopóltőke dikta­túrájának legkegyetlenebb ku­bai ügynöke, nyomorgó sze­gényparaszt szülők gyermeke volt. Batista Oriente tarto­mányban. a Sierre Maestro tartományban született és valljuk meg. emberileg ez is érdekes: a diktátor bölcsője ott ringott, ahol a kubai sza­badságé. A jófejű, élénk szemű, kreol fiúnak alacsony terme­te már akkor is valamiféle kisebbségi érzés forrása volt. Nem egy nyugati pszichológus játszik el azzal a gondolattal, hogy hihetetlen hatalomvágya éppen „ennek a kisebbrendű­ségi komplekszusnak a kom­penzálása” volt. Később a diktátor magas sarkú cipőt hordott, mint a gigolók és éberen vigyázott arra, hogy normális termetű (166 centimé­ter magas) második feleségé­vel a Hivatalos fényképészek csak úgy örökítsék meg, hogy az asszony alacsony székben üljön. 1921-ben, az akkor húsz éves fiú otthagyja szülőfaluját. Bamest és a paraszti nyo­mort, hogy szerencsét próbál­jon a hadseregben. Strébersé- ge, gyors felfogása miatt ha­mar elérte azt a rangot, amit magasabb iskola nélkül elér­hetett: példás „zupás” őrmes­ter vált belőle. Egy tanfolyam elvégzése után, ha rangban nem ij, de beosztásban emel­kedett, kiképzőből írnokká vált. A harmincas évek elején világszerte végigsöpört válság természetesen Kubát is érin­tette. Természetesen, mert ke­vés ország volt, amelynek sze­kere annyira egyedül és kizá­rólag a Wall Streethez volna kötve, mint az Antillák Gyön­gyéé. A szegénység, a kétség- beesés zendülésbe torkollott, amely 1933-ban elűzte az ame­rikaiak akkori bábját, Macha­do elnököt. „Őrmesterek összeesküvése" A dolog a Fehér Ház szá­mára kellemetlen időpontban jött. Roosewelt akkor hirde­tett „új, valóban jószomszédi” viszonyt Latin-Amerikával, a kubai zendülés elfojtásához pedig tízezreket kellett volna lemészárolni. Más eszközöket kellett találni, amelyekkel a felkelő diákok által hatalomra segített dr. Grau San Martin professzort eltávolítják. A professzor úr egyébként fur­csa egyéniség volt. Azonnal hozott bizonyos demokratikus törvényeket, de ez nem aka­dályozta meg abban, hogy el­nöksége — mondd és írd — öt napja alatt jócskán meg- kopassza az államkincstárt, derék addigi latin-amerikai hagyományok szerint. Jellem­ző, hogy egy Aleman nevű másik professzor, dr. Grau ne­velésügyi minisztere az ötna­pos kabinetiben, a hatodik na­pon húszmillió effektiv dol­lárral a bőröndjében érkezett Miamiba. Hogyan távolították el az amerikaiak Grau elnököt? Az intervenciót az említett okok­ból nem lehetett igénybe ven­ni, annál kevésbé, mert a tö­meg nyomására az ötnapos kormány első ténykedése a Dlatt-cikkely törlése volt. Jef­ferson Caffery amerikai nagykövet sürgősen megfelelő ember után nézett Grau eltá­volítására és pótlására. Aligha sokszor fordult ilyen elő a tör­ténelemben: Caffery a megfe­lelő embert egy írnok őrmes­ter személyében találta meg. Az ezután következő idősza­kot a történészek mindmáig „az őrmesterek összeesküvése” néven jegyzik fel.- Az írnok- őrmester — Fulgencio Batista — társaiból öttagú csoportot, afféle juntát alapított, azt el­nevezte az ötös szám miatt Pentarquiáinak. <5 maga egyet_ len mozdulattal letépte őrmes­teri bádogcsillagait, tábornok­nak nevezte ki magát és át­vette a kubai hadsereg vezér­kari főnökségének vezetését. Természetesen dr. Grau el­űzése után, ami gyorsan és kényelmesen ment végbe. A Pentarquia. Batista vezeté­sével megfosztja a tömegeket az 1933-as megmozdulás min­den vívmányától, lesújt a bal­oldalra. Közben azonban tör­ténik valami. f A szélkakas balra fordul Németországban hatalomra kerül a fasizmus és megmutat­ja igazi arcát. Spanyolország­ban kitör a polgárháború és a tömegek óriási rokonszenwel kísérik a köztársaságiak küz­delmét. Látin-Amerikában an­tifasiszta baloldali hullám zú­dul végig és Batista arra gon­dolt, mi lenne, ha személyes ambíciói szolgálatában meg­lovagolná ezt a hullámot? El­kápráztatja egy talpig becsü­letes latin-amerikai államférfi, Lazaro Cardenas, a jenkikkel szembefordult mexikói elnök fantasztikus népszerűsége, hir­telen — az ilyesmi nem oko­zott nála problémát —- nagyot fordít a köpenyen. Igen, Ba­tiste balfelé tapogatózik. Az eredmény biztató. 1933 végére történelmi kuriózum 'születik: olyan, többé-kevésbé egységes népfrontmozgalom, — mely 1940-ben Batista ve­zetésével (!) valóban haladó alkotmányt hoz létre. Ebben az időben már nincs Pentar­quia, a balra fordult és így akkor valóban népszerűvé lett és demokratikusan mégválasz­tott Batista hivatalosan is a köztársaság elnöke és kormá­nyában — ha tárca nélkül is —, de két kommunista- mi­niszter, Juan Marinello és Carlos Rafael Rodriguez is résztvesz. Eire a korszakra jellemző, hogy Fulgencio Ba­tista 1942. október 16-án fel­veszi a diplomáciai kapcsola­tot a Szovjetunióval. Így ér­kezett el 1944, az új választá­sok ideje. Egy érvényben lévé paragrafus miatt az általában népszerű elnök nem jelöltet­hette magát ismét. Fogta takarékkönyveit és el­vonult magánembernek az Egyesült Államok-beli Floridá­ba. Claude Julien, a tekinté­lyes párizsi Le Monde. Kubát kitűnően ismerő munkatársa erről így írt: „Ha Batista politikai pálya­futása itt megáll, a kubaiak rokonszenwel őrizték volna meg elnöksége emlékét.” De ahogy múlt az idő, a hatalomra ismét megéhezett Batista szorosan kiépítette a kapcsolatot bizonyos kubai és amerikai erőkkel. A helyzet határozottan kedvezett elpusz­títhatatlan ambícióinak. A Wall Street rabszíjára fűzött nyomorgó tömegek elé­gedetlensége ugyanis mind veszélyesebb formákban nyil­vánult meg. Világszerte előre­lendültek a haladó erők. Sor­ra szabadultak fel a gyarmati rabiga alól Ázsia, Afrika el­nyomott népei, a Szovjetunió és a szocialista országok sike­reinek híre pedig eljutott az Antillák Gyöngyére is. A bel­ső és külső körülmények tehát olyan helyzetet teremtettek, amelyben az eddigi állapot, tehát az az állapot, amelyből az amerikai monopoltőke és egy vékony kubai áruló réteg olyan mesebeli hasznot húzott — a régi módszerekkel nem volt tartható tovább. Az amerikai és a kubai reakció megértette, hogy az ország előtt két út van. Vagy a kirobbanó forradalom, vagy pedig a legsötétebb, legbru- tálisabb terror. Amikor Batiste közvetítő út­ján is, személyesen is biz­tosította ezeket a köröket ar­ról, hogy megérti a helyze­tet és hajlandó „segíteni”, az egyik probléma, a megfelelő ember problémája, megoldott­nak volt tekinthető.' A reak­ció egyrészt tudta, hogy vi­szonylag demokratikus kor­szakában Batista bizonyos nép. szerűségre tett szert a kubai tömegek körében, másrészt is­merte a magacsinálta tábor­nok jellemét és tudta, hogy a látszólagos progresszivitás vonala csak Batista szemé­lyi ambícióinak szolgálatában állt. Ezért esett rá a válasz­tás. (Következik: Az első áldozat.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents