Nógrádi Népújság. 1962. február (18. évfolyam. 10-17. szám)

1962-02-17 / 14. szám

1982. február 17. NO« RADI NtPÜJSAO 5 V ^<I>€ $ A FILM ÉS A KÖZÖNSÉG Minden tudomány, művé­szet akkor fejlődik és erő­södik, amikor a gyakorlat­ban felvetődő, sürgető kér­désekre kell válaszolnia. Szembetűnő ez a forrongás, változás a filmművészetben azért is, mert az utóbbi évek­ben technikailag is óriási fej­lődésen ment keresztül. Ért­hető az érdeklődés a techni­kai haladás vívmányai iránt, hiszen az új találmányok: a széles-, óriás-, félkör-, kör- és gőmbvásznas berendezé­sek, a televízió megtermé­kenyíthetik és gazdagíthatják, de meg is béníthatják és el is pusztíthatják a filmművé­szet fejlődését, ha a tudomá­nyos előrelátás nem lép köz­be. Egyszóval, van valami ki­alakulóban ebben a művé­szeti ágban, amelyet egy láng­elme ÉVTIZEDEKKEL ezelőtt így fogalmazott meg: „ ... számunkra legfontosabb művészet a film!” Lenin már akkor „felfedezte” a filmet, — a propagandisztikus hatá­sát, a nevelőerőt, a társa­dalmi formálóképességet — és ehhez a „felfedezéshez” ak­kor — a film kezdetleges időszakában — valóban láng­elme kellett. Évtizedek múl­tak el, míg a film éppen olyan világbirodalom lett a művészetek glóbuszában, mint az alkotás legősibb formái: az irodalom, a zene, vagy a képzőművészet. Milyen nehéz is volt az út idáig! Különösen nálunk, ahol az elmúlt rendszerben gyorsan irodájába húzódott. Az igazgató ajtaja előtt eszé­be jutott a család. Úgy csapta össze erős fogait, hogy szinte fájt. Beléptek. Az igazgató az íróasztalá- nált ült, idegesen firkált. Mögötte a csendőrparancs­nok, egy bikanyakú köpcös ember is játszott a korbácsá­val. — Igazgató úr... — kezd­te Kajtor Vince. Az igazgató közbevágott. — Mit akartok? Tudjátok, mit csináltok? Ma, amikor szent hazánk háborút visel a bolsevizimus ellen. Ez haza­árulás. —Igazgató úr — kezdte újra Kajtor Vince emeltebb hangon. — A bányászok azt kérik, hogy 15 százalékos béremelést adjanak és a föld alatt tartsák be az egész­ségügyi rendet! — Mit? — pattant fel az igazgató, s a hangja süví­tett, mint az ágyúgolyó. Én pedig követelem, hogy azonnal kezdjétek meg a munkát! Értitek? Azonnal! M iuOST LÁSZLÓ szólalt meg. Hangja kemény volt, de olyan nyugodt, hogy Kaj­tor Vincét szinte megdöb­bentette. — Igazgató úr nekünk is Van jogunk, mi is emberek vagyunk, csak ezt a jogot még sohasem ismerték el. A munkát pedig nem kezdjük el, amíg nem teljesítik köve­telésünket! — Szóval nem? — foly­tatta az igazgató. — Majd el­válik. Szabó! — fordult most a csendőrhöz — amíg nem kezdik meg a munkát, ezt a négy díszpéldányt lecsukni! Közölje a kintiekkel is. Döbbenetes csend követke­zett, csak a csendőr csizmái­nak kopogása hallatszott. Er­re a váratlan fordulatra egyikük sem számított. Ellen­állásról szó sem lehetett filmművészetről nem is be­szélhettünk. Hazai termésünk hosszú ideig csak a szórakoztató ipar jelleget elégítette ki. A fel- szabadulás utáni éveket a kommersz filmek „átpoliti- zálása” jellemezte. A magyar film talpraállását és kibon­takozását az államosítás hoz­ta meg. Űj irányba terelt filmgyártásunk már bizonyos nemzetközi elismerést is szer­zett, a Filmtudományi Inté­zet létrehozásával pedig tu­dományos munkánk is be­indult. Ráadásul — szinte észrevétlenül — moziba járó nemzet lettünk. Egy még min­dig nem eléggé méltányolt statisztikai adat mutatja, hogy mozinézőink száma évi 140 MILLIÓRA emelkedett (1948-ban 43,3 mil­lió volt). Az egy főre jutó átlagos mozilátogatottság te­rén megelőztünk nagymúltú filmkultúrával rendelkező nyugati országokat, a többi között a film szülőhazáját, Franciaországot is. Óriási eredménye ez kultúrforradal- munknak! A számszerű növekedés mel­lett eszmeileg és művészileg nem fejlődött kellő arányban a mozilátogatók tábora. E mű­vészet legragyogóbb alkotásai­ból a közönség zöme nem fog fel egyebet a mesénél, a cselekménynél, a film pusz­ta történésénél. A film spe­ciális sajátosságai, mint a montázs, a vágás, a hang­effektus stb. ismeretlenek előttük. Csak a színészi pro­dukciót látják; az írót, ren­Kajtor Vince meredten néz­te a csuklójára kattintott bi­lincset. Betuszkolták őket egy kis irodahelyiségbe, s az ajtó elé fegyveres csendőrt állí­tották. Odakint a tömeg fenyege­tően felmordult, amikor megtudta, hogy mi történt az irodában. Egyre közelebb nyomakodtak a kerítéshez. — Engedjétek szabadon társainkat! Teljesítsétek kö­veteléseinket! — A csendőrök idegesen topogtak. Kijött a parancsnok is. — Oszolni! — ordított. A TÖMEG nem mozdult, sőt egyre nyomakodott előre. Megreccsent a kerítés, s nagy robajjal a földre zuhant. A bányászok, mint élő fal, las­san, félelmetesen közeledtek. — Állj! — ordított ismét. Egyre közeledtek. — Tölts! — vezényelt. Megcsattantak a puskák zárjai. A tömeg megtorpant, majd elcsendesedett. — Adják ki társainkat és teljesítsék, amit követelünk! — kiáltotta egy kemény hang. — Ügy van! Adják ki őket! — zúgta a tömeg. Kajtor Vince és társai jól hallottak odabent mindent. Vince nem szólt semmit, végtelen nyugalom szállotta meg. Eszébe jutottak a gye­rekek. A csendőrparancsnok fu­tólépésben ment az igazga­tóhoz. — Láttam mindent — mon­dotta az elfehérült ajakkal. — Csak addig tartsanak ki amíg megérkezik Tarjánból a szakasz. Már elindultak. Ha nem lehet feltartóztatni őket, akkor lövessen! Már alig néhány méter dezőt, operatőrt észre sem veszik. Különösen a mozi­nézők legnagyobb számát ki­tevő korosztály, az ifjúság van teljesen kiszolgáltatva korunk legfontosabb művé­szetének. Iskoláink még min­dig hallgatnak a filmről, pe­dig ezt a hallgatást sem pe­dagógiai, sem didaktikai el­vek nem indokolj ák. A fia­talok megtanulnak írni, ol­vasni, sőt énekelni és ze­nélni. Megismerkednek az iro­dalommal, a színpaudal, a képzőművészettel, csak éppen azzal nem, amiben legjob­ban „benne vannak”, ami a legnagyobb hatással van rá­juk. Felnőtt közönségünk beava­tására a film mélyebb meg­értéséhez szükséges tudniva­lókba, már 1957-ben történt kezdeményezés. A Filmtudo­mányi Intézet szervezésében létrehozták az úgynevezett filmművészeti köröket, me­lyeknek feladatuk volt, hogy a „ ... filmtörténetileg és film- esztétikailag művelt közvéle­mény kialakításán munkál­kodjanak”. E munkálkodás sajnos nem járt sikerrel. Az egész mozgalomra jellemző volt a tudománytalanság. Változott a helyzet, mikor 1961-ben a Tudományos Is­meretterjesztő Társulat ke­zébe került az ügy. Ma már az ország minden területén működteti a „Filmbarát Kö­röket”. A közönség színvo­nalának megfelelő tematiká­ból a szakma legjobbjai tart­ják az előadásokat. Nemcsak könnyű filmcsemegék kerül­nek bemutatásra, hanem a volt köztük a távolság. Szin­te hallották egymás léleg­zetvételét. Lehetett látni az arcizmók ideges rángatását is. — Adjátok ki társainkat! — ordította egy hatalmas termetű bányász és kezében fenyegetően emelkedett fel a csákány. — Célozz! — volt rá a fe­lelet, s a csendőrök felemel­ték fegyvereiket. A tömeg azonban már nem félt. Vad elszántság vett rajtuk erőt A hátul lévők nyomták az előttük állókat, s hirtelen meglódultak, mint egy fekete lavina. — Tűz! — süvített a pa­rancsnok hangja. A ^ PUSKÁK eldördültek. Egyetlen sikoltás hallatszott, de elsöpörték a csendőröket. Egy csendőr szétzúzott kopo­nyával feküdt a földön, s Kajtor munkatársa jajgatott. Kezét vérző oldalára szorít­va. Az út felől vad patkócsatto­gás, puskalövések hallatszot­tak. Az úton feltűnt a veszet­tül vágtató csendőrszakasz. Irtózatos pánik, kusza össze­visszaság keletkezett, a bányá­szok menekültek. A lovasok közéjük vágtattak, s kardlap­pal ütötték-verték őket. Jaj­kiáltások, átkozódó káromko­dások, a lópaták csattogása visszhangzott a völgyben. Pár perc alatt szétverték a sztrájkoló bányászsereget. A bentlévők még magukhoz sem térhettek, mikor nyílott az ajtó. Négy csendőr kituszkol­ta őket a folyosóra. S elcsat­tant az első ütés. Puskatussal, korbáccsal verték őket. Mikor Kajtor Vince magá­hoz tért, keserű, savanyú ízt érzett a szájában. Persze, ez a Tóth kulacsa, a savanyú­bab ... de hiszen Tóthot itt... különböző korszakok, v es irányzatok legjellemzőbb, de egyben „legnehezebb” alko­tásai is. Sok helyen PARÄZS vita követi az előadásokat és ez arra enged következtetni, hogy a filmizlés fejlesztése az is­meretterjesztés vonalán a legjobb úton halad. Megyénkben jelenleg három filmklub működik. A Salgó­tarjáni Acélárugyár Művelő­dési Házában már 1958-ban megalakult, és így már át­esett a föntebb említett film- művészeti körök tűzkereszt­ségén is. Balassagyarmaton tavaly ősszel indult és 150 főről hamarosan 380-ra emel­kedett a beiratkozott tagok száma. A Zagyvapálfalvi Üveggyárban idén február 7-én volt a megnyitó. A pár- napos szervezés eredménye: zsúfolt ház, 100 százalékos taglétszám. Még messze va­gyunk attól, hogy ezeknek a filmkluboknak ne legyen né­mi „mozi” jellegük, de fel­keltettük a felnőtt közönség érdeklődését és az előadások után feltett kérdések, a tár­sulathoz beérkezett levelek bizonyítják a filmkultúra fej­lesztésének fontosságát. Ma már igen sok haladó művésze és tudósa van a filmvilágnak. Összefogásukra, tevékeny együttműködésük­re van szükség, hogy az a művészet, amely egyre jelen­tősebb részét alkotja a kul- túrhistóriának és az esztéti­kának, betöltse hivatását. A film már régen nem „szó­rakoztató ipar”, s ma in­kább, mint bármikor, a leg­hatásosabb eszköze az em­beri gondolkodás, érzelem- világ, jellem alakításának. Minden művészetnél nagyobb feladatot vállalhat a nem­zetek egymáshoz való közele­dése és megértése terén. Tehát az alkotó és közön­sége számára egyaránt fontos, hogy az alkotás teljes megértésre találjon, íme ebben keresendő a kö­zönség fokozódó érdeklődésé­nek indítéka a filmművészeti körök iránt, s a film szak­embereinek törekvése, hogy ezt az igényt kielégítsék. Kocsis László Hogy is van akkor? Hol va­gyok? Lassan emelkedett fel, azonban szörnyű fájdalom ha­sított egész testébe. Igen ... Végre tisztán emlékezett min­denre. Leverték a sztrájkot. Már csak véres emlék az egész. De hol is vagyok én? — gondolkodott, s nyögve próbált körültekinteni. Amikor a rácsos ablakot megpillantotta, megértette, hogy hol van. S a homályos cellában csak most vette ész­re társait. Fel akart kelni, de ismét elvesztette eszméletét. Hat hét múlva engedték haza. Nem ítélték el, titkol­ták a sztrájkot. Amikor belé­pett a házba, szokatlan csend fogadta. A gyermekek bizto­san játszani mentek — gon­dolta. Lassan nyitotta ki a szoba ajtaját. A szoba egyik sarkában volt egy új bútor­darab, egy bölcső, s benne aludt a kilencedik. — Fiú — hallotta a háta mögött a fele­sége hangját. Kajtor Vincét valami kese­rű boldogság fogta el. Féltőn, vigyázva vette nyers, durva kezébe a piciny gyermeket. N, AGYOT VÁLTOZOTT a világ. Ma van a lakodalma ifjú Kajtor Vincének. Igen, annak, aki azon az emlékeze­tes napon született. S amint az öreg végignéz a pirosarcú menyén, fián s a vidáman zsibongó vendégseregen, úgy érzi, hogy ezért érdemes volt élni, küzdeni. Tisztességgel férjhez adta leányait, fiai va­lamennyien bányászok, régen megnősültek, s ma megbecsült emberek. Meghatottam resz­kető kézzel nyúl színig telt poharához és iszik... Ács Béla Farkas András: PRÓBÁL A PANTOMIM MUNKÁS MADONNA Nem hódító tömjén füstje borít templomhajók magasztos mélyiben. Istenvárás kegyes malasztja sem simítja el homlokod ráncait. Fényben születtél. Szabad ég alatt törted magad az életre, hogy itt végigtapossad embertársaid útját, melyhez könny, szenvedés tapad. Nem gondosan redős-öblű ruhád, szemed sem fel, az ég felé tekint: Földön keresse útját az, ki kint el nem kerülve biztos célt vigyáz! Kezed se kulcsoltad imára, hogy istent keress magasztosult szemekkel — bármit is tenni puszta létedért sosem lehet imárafont kezekkel. Harcra születtél. Gondvájt homlokod beragyogja a zajló élet láza; Ember vagy, végeséltű földi lény, kinek ott ég küzdelmes életén a dicső, teremtő munka glóriája. Végi» Miklós Lámpafényben A vörösboron áttüz a lámpa, én beléptem a vörös sugárba, s ez átvilágít rajtam menthetetlen, mint egy mindent-tudó lelki röntgen, s a félhomályos ágyra lágy, meleg asszonyt hullámokat varázsolnak a titokzatos végtelenek ...! Mint Zeusz a kék villámokat: markomba fogtam világomat, és itt e fényben mikroszkóp alatt felülvizsgálom most a sorsomat. Csikasz István Emlékkönyvbe Gondok zümmögő méh-raja agyunkat dongva ellepi, az örök-mozgó pillanat — mint fürge kovács — pengeti egysejtjeinknek üllőin a tettek forró vasait — s ha a zsibbadt lábú későest bennünket végre hazavisz s az ernyedt karú fáradtság fejünket párnánkra fekteti: szívünk folyton csak így dobol: holnap újra kell kezdeni, — s lesz erőnk újra kezdeni, mert nem csügged az akarat, m.ert nem fogy el a mi erőnk, hisz úgy emelünk falakat, hogy alapja a bizalom és téglája a hit legyen, és összefogó cementje a szorgalom és türelem; s mert olyan házat építünk, melyben mindenki megleli helyét, s jövője tiszta lesz, világos, szép és emberi... Krecsmár János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents