Nógrádi Népújság, 1960. november (16. évfolyam, 88-96. szám)

1960-11-05 / 89. szám

1960. november 5. NÓGRÁDI NtPÜJSAG 5 Moszkva holnapja Milyen lesz vajon Moszkva húsz év múlva? Az építé­szek, akik messze, előre te­kintenek, már most elmond­hatnak erről a kérdésről néhány érdekes részletet. Pár év múlva teljes erővel kibontakoznak a város köz­pontjának átépítési munká­latai. Moszkva központját je­lentősen kiszélesítik, az el­avult lakóházakat pedig tel­jesen kicserélik. 1980-ban az egy főre eső lakóterület 15 négyzetméterre emelkedik. Űj közlekedési fajták je­lennek meg a városban, így például egyvágányú utak, he­likopterjáratok. Befejeződik a Moszkva-folyó vízrendszeré­nek kiépítése. Ez a vízrend­szer a Moszkva—Oka csator­nát is magában foglalja majd. A szovjet főváros erdő­övezetében és annak határán túl, a legkedvezőbb fekvésű és legszebb területeken, min­den kényelemmel ellátott üdü­lőtelepek. épülnek. Most dolgozzák ki Nagy- Moszkva fejlesztésének mű­szaki és gazdasági alapjait. Ezekből az anyagokból fog­nak kiindulni a város 20 éves általános fejlesztési tervé­nek összeállításánál is. EGY SZÄZADFÄßANCSNOK VISSZAPILLANT Lenin a forradalom élén Függetlenséget a gyarmatoknak! A szovjet kormánynk az ENSZ-közgyűlés elé terjesz­tett nagyjelentőségű nyilatko­zattervezete a gyarmati kér­désre irányította a világ köz­véleményét. A 35 millió km2-re, azaz a Föld több mint egyharmadá- ra kiterjedő szocialista tábor 1 milliárd lakosán kívül a világ gyarmatosításellenes erői is támogatják a szovjet javaslatot, amely a gyarmati rendszer mielőbbi felszámolá­sát tűzi ki céljául. 1945-től napjainkig Ázsiá­ban és Afrikában 18,7 millió km2-en 35 ország 750 millió lakosa szabadult fel a gyar­mati iga alól. Az utóbbi években a „gyar­mat” szó rosszízű csengése arra késztette a kapitalista hatalmakat, hogy gyarmata­iknak a tengerentúli terület, — megye, tartomány nevet adják. Jelmagyarázat: 1. gyarmatok, 2. 1945. óta a gyarmati iga alól felszabadult területek, 3. a szo­cialista tábor, 4. egyéb orszá­gok. A hétéves terv másfél esz­tendeje alatt a szovjet „vil­lanygyárak” 407 milliárd ki­lowattóra energiát termeltek. A cári Oroszország erőművei­nek ehhez 200 esztendőre lett volna szükségük. A késő délutáni (óráién nyitottam be Mátr^áőVák nyatelepen idős Eczet Bál aj­taján. Nem tétlenkedett, ép­pen könyv volt a kezében és észrevehetően nagyoii leköt­hette figyelmét, mert szinte felrezzent, . amikor hangosan ráköszöntem. A 81 éves ve­terán halkszavú, lassú beszé­dű bácsika, nehéz őt szóra bírni. Aki ma látja, szin­te nehéz róla elhinni, hogy jó negyven évvel ezelőtt ret­tenthetetlen harcos volt. Pe­dig igen gazdag, küzdelmes életút áll mögötte. Egyike ő azoknak a nagy idők ma is élő szemtanúinak, aki szem­től szembe látta Lenint, több­ször beszélt vele és évekig 1918-tól 1921-ig harcolt az elnyomott orosz nép felsza­badításáért Gyenikin, Kolcsak és Vranger ellen a Vörös Hadseregben. A beszélgetés vontatottan indul. Torkát köszörüli, hogy időt nyerjen. De aztán egy­re jobban belemelegszik és sorra elevenednek meg em­lékezetében a régmúlt idők emlékei. Az első világháborúban annyi ezer társával együtt őt is behívták katonának. A 16. gyalogezreddel Prsemysl- be került, itt 'is esett fog­ságba 1915. március 22-én. Ezekután sokáig ette a hadi­foglyok keserű kenyerét. A Nagy Októberi Szocialista — Hagyja, Gusztikám. Nem látja, milyen zavaros a tekintete? Alighanem elme­beteg ... — és húsz fillért dob a gyermek lába elé. Jurku felemeli, meghajtja magát és kiballag az udvar­ból, szótlanul, csendesen, ahogy jött. így jár házról házra. Most már öreganyjá­ról is ő gondoskodik. Hisz’ ő a családfenntartó. Édesanyja rég meghalt. Apját a napok­ban verték agyon a csend­őrök. Nagyanyja pedig beteg és nagyon öreg. szegény. Vézna kis alakja lassan már megszokott jelenség volt a bereznai utcákon. Szorgalma­san gyűjtögette a péterfillé- reket, kenyérszeleteket és örömmel vitte haza öregany­jának. Már magyar katona­nótát is tudott játszani. Azt persze, ami a tiszt urak ked­vence volt: „Horthy Miklós katonája vagyok ...” •gyik este egy szegényes parasztházba nyitott be. A gazda negyven körüli, tagbasza­kadt ember, behívta az első szobába és leültette. — Jurku fiam — szólt hoz­zá anyanyelvén. — jó eszű, értelmes gyermek vagy te. Lám, a hegedülgetést sem felejtetted el. Jurku nézte ezt az embert, aki ukránul beszélt hozzá és szeméből váratlanul kibugy- gyant egy könnycsepp. Más­képpen nézett ő erre az em­berre, mint az urakra. Mint­ha második apjára nézne: kicsit szeretettel, kicsit biza­lommal. Hiszen szegről-vég­ről rokonok fs. — Apádat előtted verték agyon a csendőrök. Még rád is jutott az ütlegekből. Ha­jad addig a napig koromfe­kete volt, mint hajdan a sze­gény anyádé. Ártatlanul öl­ték meg apádat. Hogy is ol­vashatta volna ő a Pravdát, amikor analfabéta volt. Fé­lénken félrehúzódott. Én mondom neked, semmiről sem tudott, amikor a csend­őrök vallatták. Ez már az ő módszerük. De te, Jurku, eszes gyermek vagy. Imi, ol­vasni is megtanultál, no meg hegedülni is ... Meglásd, egy­szer még nagy muzsikus le­szel! Mondd csak, Jurku fiam, szélni kezdett. A századosék- nál, míg a „Horthy Miklós katonáját” nyekergette, há­rom tiszt a tornácon boroz­gatás közben arról fecsegett, mennyi bajt, gondot okoznak megint a partizánok és hogy jó lenne másnap partizánva­dászokat küldeni a Jávor- nyikra. A helyőrségnél aztán nagyot néztek, amikor a „va­dászok” üres kézzel tértek vissza a partizánhajtásról. Egy őszi nap Jurku a csendőrlaktanya udvarán ütöt­te fel a tanyáját. Még bele sem fogott a katonanótába, amikor egy csendőr robogott ki a laktanyából, ölbe kapta Jurkut s berohant vele a házba. •— Most aztán rajtavesztet­tél, te kis partizánfattyú! — dobta a padlóra a csendőr. Mikor feltápászkodott, pofon­ütötte. Jurku a sarokba gu­rult. Hegedűje, vonója ki­esett a kezéből A csendőr lelketlenül rátaposott és a kenyérkereső kis hangszer széjjel mállott. — Szóval, te szállítottad a híreket a par­tizánoknak?! — Kihez hordtad a híre­ket? — A rúgás a bordáit érte. Ügy nyúlt el a padlón, mint egy eltaposott kisbéka. Elájult. E pillanatban egy négyéves forma kisfiú szaladt a szo­bába, egyenesen a pofozkodó csendőrnek: — Édesapám, jöjjön haza, édesanyám hív­ja! — csivitelte. A csendőr felkapta, megcsókolta, majd visszatette a földre. — Jól van, kisfiam, mindjárt me­gyek. Még egy kis elintézni­valóm van ... A kisfiú meglátta a hé­zelem biztos, csak ki kell tartaniok, mert a dolgozók milliós tömegei állnak mö­göttük ... Ezután a találko­zás után még sokszor talál­kozott Leninnel, akit élete végéig nem fog elfelejteni. Olyan meggyőző erővel éle­tében embert még nem hal­lott beszélni, mint ahogyan Lenin elvtárs beszélt. Vég­telenül kedves és népszerű ember volt, bármivel fordult hozzá tanácsért, azonnal megadta rá a választ. Lenin elvtárs éppúgy szívén visel­te az egyszerű közlegény sorsát, légyen az orosz, né­met, vagy magyar nemzeti­ségű is, mintha komisszár, vagy éppen ezredparancsnok sorsáról kellett volna dönte­nie. Emberségéről és mélyen érző szívéről személyesen is meggyőződött, amikor 1919 novemberében egy ütközet alkalmával a Krim félszige­ten géppuska-sorozattól mind­két lábára súlyosan megse­besült. Mint tehetetlen, élet­veszélyes sérültet Melitopor- ban ápolták, hét hónapon ke­resztül. Ezen idő alatt, őt, az egyszerű magyar lovas szá­zadparancsnokot sokirányú elfoglaltsága ellenére három­szor látogatta meg Lenin, kórházi ágyánál. S a hét hó­nap eltelte után annyira fel­épült, hogy újból harcolha­tott, irthatta a fehér cáris­ták és intervenciósok sorait. Az utolsó, nagyobb harcban 1921 tavaszán vett részt a szordok ellen, ahol több száz halottat hagytak maguk mö­gött a csatatéren. 1921 augusztus 28-án va- gonírozták be őket Mérvé­ben, ahonnan Moszkvába szál­lították, bensőséges ünnepsé­get rendeztek búcsúztatásuk­ra a Kremlben. Ekkor von­ták be tőlük a tagsági köny­veiket is, amitől nehéz szív­vel váltak meg. Meleg sza­vakkal köszönték meg, hogy életük feláldozásával is har­coltak a munkáshatalom győ­zelemre jutásáért és igaz kommunistához illően állták meg helyüket. Valamennyi­üknek könny tódult a sze­mébe, amikor a harcokban összeforrott harcostársaiktól búcsút vettek. Mintegy ezer- ötszázan tértek ekkor haza, fele magyar, fele német volt.­Eczet bácsi 81 év terhé­vel a vállán, unokái és a szomszédok biztatására es­ténként ma is el-elmond egy igaz történetet eseménydús életéből, a fiatalok okulásá­ra. Ha belemelegszik, nehe­zen fogy ki a beszédből. Ha egy kis szabad ideje ran, ma is olvasgat, de nem akármilyen könyvet. Kedvenc olvasmányai az 1917-es őszi­rózsás Forradalom tárgykö­réből, a Vörös Hadsereg életét leíró elbeszélésekből terülnek ki, és olykor föl- csillán a szeme, ha egy is- nerős névvel találkozik köny­vében ... Erőt, egészséget kívánunk a 81 éves Eczet bácsinak, a nagy idők szemtanújának, L,enin egykori harcostársá­lak! S. R. gedűroncsot, felkapta és ki­szaladt. Egy fiatal csendőr rontott be most a szobába. — Törzsőrmester úr, alá­zatosan jelentem... — liheg­te — partizánok támadták meg a — Boros hentest... áruját lovaikra pakolják! — A betyár istenit az any­juknak! Hát már a faluba is beszemtelenkedtek?! Fegyver­be! Utánam!! — Géppisztolyt ragadott és kirohant. A fia­tal utána. Jurku ottmaradt vérbe fagyva, egyedül... Gyors, kemény léptek hang­zottak fel a tornácon. A kö­vetkező pillanatban Petró tagbaszakadt alakja jelent meg az ajtóban. Kezében géppisztoly. Felnyalábolta Jurkut, megcsókolta véres kis arcát és csörtetett vele. A hátsó kertben három állig felfegyverzett ember, hat ló várta. Kettő húsokkal volt felmálházva. A Boros hen­tesnél jártak éppen, amikor a laktanva előtt hagyott őr­szemük jelentette, hogy Jur­kut elfogták a csendőrök. Az egész osztag erre nyomban a laktanyához vágtatott. Könnyen megközelítették a kertek felől, mert a csend­őrök eközben már az utcán a hentes felé rohantak. Pus­karopogás hallatszott. P etró óvatosan szállt fel könnyű terhével az egyik gazdátlan lóra: — Gyerünk! — És ki­vágtattak a kertből, le az Ung folyóhoz Átgázoltak a Vízen és alakjuk kis idő múl­va belevészett az erdő sűrű­jébe. Sárközi Gyula Forradalom a szamarkandi lágerben érte. Eleinte nem tudták kiismerni magukat, hogy mi is történik körülöt­tük, de csakhamar ráeszmél­tek arra, hogy nem néz­hetik tétlenül az orosz pro­letárok élet-halál küzdelmét. 1918 tavaszán a magyar hadifoglyok is százával áll­tak be a Vörös Hadseregbe, többek között Eczet elvtárs is Bojramari nevű község­ben. Rövidesen a Kanaváló brigád egyik magyar ezredé­nek lovassági századparancs­nokaként láthatjuk. Az ez­redparancsnok az ugyancsak magyar Sági elvtárs volt. Sok dicsőséges csatában vett részt, és nem egy esetben nehéz feladatokat oldott meg lovas­századával. Hősi cselekede­teikkel elismerést vívtak ki maguknak és az ellenség, ha­csak módja volt rá, mesz- szire kikerülte a Kanaváló brigád egységeit. Életének egyik legnagyobb élményét jelentette, amikor 1919 őszén Taskentben Le­nin elvtárssal találkozott, ke­zet is fogott vele, s köz­vetlen közelről hallhatta be­szédét. Szavaiból bíztatás csendült ki, hogy harcuk nem lesz eredménytelen, a győ­gény, mint a te apád volt, ugyanazon a nyelven beszé­lek hozzád, mint ő beszélt, míg élt, ha én most kérnék tőled valamit, megtennéd? — Meg — suttogta a kisfiú s a szeme már nem fényletl tompán, a>z élet, a hit csillo­gott benne. — Meg is hallgatnád, amit a tiszt urak beszélnek egy­másközt? — Meg... — És el is mondanád ne­kem, amit tőlük hallottál? — Igen. Ma, persze, azt mondhat­ná valaki, mi­féle konspirá­ció az, egy gyermekre ilyen feladatot bíz­ni? De akkor a Kárpátok partizánjai még az ilyen alkal­mat is kihasz­nálták, hogy segítségükre lehessenek a csendőrök által üldözött kár­páti népeknek. És Jurkuban nem csalódott Petró Popo- vics, a parti­zán. E találko­zás után hosz- szabb ideig cincogtatta hegedűjét a tiszti házaknál, a csendőrök­nél. Fülelt, s mindent jól be­vésett agyába. Aztán Petró házába sietett. Megcineogtat- ta nyirettyűjét, majd rátele­pedett a karosládára és be­sokat járogatsz te a tiszt urak házába, a csendőrök­höz? (Jurku bólintott.) És szeretted az apádat? (Jurku megint bólintott.) És ha én a rokonod vagyok, s oly sze-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents