Nógrádi Népújság. 1959. szeptember (15. évfolyam. 70-78. szám)

1959-09-16 / 74. szám

4 NÓGRÁDINÍPÜJSAS 1959. szeptember 16 Gondolatok a megyei irodalmi csoport indulásához Ő szintén szólva, nehéz így írni, tudatában annak, hogy hasonló témájú cikk már jónéhány megjelent e lap hasábjain. Az ember mégis reményked­ve szántja tollával a papí­rost: Hogy mi az, ami ilyen reménykedésre jogosít? Az történt, hogy néhány lelkes fiatalember a párt buzdítá­sára összeült a Megyei Könyvtár igazgatói irodájában azzal az elhatározással, hogy megalakítja Nógrád megyé­ben is az irodalmi csopor­tot. Megvallom jó érzés volt részt venni ebben a vitat­kozásban. Nem hangzottak el itt ünnepélyes szónokla­tok, a reprezentációnak leg­kisebb jele sem volt, mégis talán éppen ezért — volt ennek a tanácskozásnak a levegőjében valami, aminek a kisugárzását, úgy vélem, hamarosan érezni lehet majd jóval a könyvtár falain túl is. Nehogy azt gondolják — az irodalmi csoport elneve­zés olvastán — hogy ifjú titánok most szövetkeztek a magyar irodalom megvál­tására, vagy eddig kiadóra még nem talált alanyi köl­tők loncos hajzatukat rázva azon tépelődtek: mégis, mi­ként lehetne lóvá tenni va­lamelyik kiadót. Esze ágában sem volt ilyesmi ott senki­nek. Szőkébb hazánk, Nóg­rád megye irodalmi, művé­szeti életéről folyt ott a szó; felrázni, felkutatni és felmutatni ennek a megyé­nek irodalmi és művészeti értékeit; bekapcsolni az egész ország kulturális életének vérkörébe. Üjabb, régen hiányolt színfolttal gazdagí­tani azt az egyre színpompá- sabb pannót, amit mi, mai magyar szocialista kultúrának nevezünk, s amelyről jófor­mán már csak Nógrád színe, íze hiányzik. S mindezt tenni csupán azért, hogy legyen? Hogy a végén már ujjal ne muto­gassanak ránk: lám Nógrád- nak még irodalmi csoportja sincs, még egy folyóiratot sem tudnak összehozni! Hi­szen ez is valami, hogy úgy látszik: most lesz; bár egyikünket sem kergették az asztal körül gyermekkorunk­ban, mert nem volt. Dehát most lesz, s egyáltalán nem­csak azért, hogy legyen, mivel, hogy idáig nem volt. Az efféle vállalkozás amúgy- is csak dilettantizmust szül­ne. Irodalmi dilettánsokból meg van elég, mi az ör­dögnek még szaporítani a számukat. Nem. a születő irodalmi csoportnak és leendő fóru­mának legfontosabb célja: közüggyé tenni Nógrádban a szocialista realista irodalmat, művészetet. Ez a vállalkozás nem maroknyi literátor han- dabandája, hanem jószándé­kú kommunista és nem kom­munista értelmiségiek elszánt és lelkes akarása egy igaz ügy valóraváltására. A mi vidékünk, a sal- ,/i gótarjáni szénmeden­ce és környéke főleg munkáslakta vidék. És éppen ideje már, hogy ez a vidék ne csak egyik ipari központja legyen az országnak, de kultúrájának is egyik centrumává váljék! Nem túl sok ez? Nem hangzik ez hangzatosán? Miért lenne sok, miért len­ne hangzatos? Hát Miskol­con, Pécsett, Szegeden és más mér régen művelődési központnak számító városban, vidéken nem így kezdték, ilyen sokat-akarással? És vajon ez a nép, amely itt él. tán kisebbel, kevesebbel is beéri? Aligha venné jó­néven, ha ilyesmit dörgöl­nének az orra alá! — Jó, jó — mondhatnák — csak ne hasonlítsuk Salgó­tarjánt Szegedhez, Miskolc- hoz, Pécshez. Azok sokkal nagyobb városok, régebbiek is, mint a mienk, ott már hagyományai vannak az ilyesminek. Meg a megye is nagyobb .. . Hogyan, hát a terület nagysága, vagy a lakosság lélekszáma a döntő? Alig hihető! No és a hagyomá­nyok? De hiszen éppen erről van szó, hogy ami most ha­gyomány, és lett termőtalaja újabb és újabb hajtásoknak, valamikor újodonság, kezde­ményezés volt. S ezeket az új hajtásokat valaki, vagy valakik ápolgatni és fejlesz­teni kezdték. Így lettek: ha­gyományok. De nem maguk­tól! Azt is emberek csinál­ták, alkották, művelték, mint mindent ezen a földgolyóbi­son. Hát mi meddig várjunk még valamiféle égből poty- tyant hagyomány-sültgalamb- ra? S ami azt illeti, hagyomá­nya Nógrádnak is van, hogy csak az óriások nevét említsem: Balassi, Madách, Mikszáth és a többiek. De Budapesten és az ország más vidékein élt és él ma is elég költő, író, művész, aki innen Nógrádból indult. Sőt jelenleg is működő s néhány országos viszonylat­ban is kitűnő művésszel rei delkező képzőművészeti csoportja van a megyének. Hát ez mind nem hagyo­mány? Csak gazdája legyen, aki ápolja, s tovább menjen ezen az úton, s másokat is ösztökéljen elindulni rajta; közkinccsé tegye, ami már hagyomány, s alkosson, s má­sokat is ösztönözzön alkotni újat. Hát valami ilyesminek a kezdeményezője akar lenni a napjainkban alakuló iró- csoport. Nem egymaga, mert ezt nem bírná. Hanem kéz j a kézben, minden, az iro- | dalmat és művészetet művelő j — vagy csak éppen kedvelő I emberrel. hogy nem lehet? S ha nem is lesz üsse kő, nem va­gyunk féltékenyek, lesz má­sutt! De lesz soktízezemyi lelkes barátja a szép szónak, a valóságot tükröző és a jövendőt dajkáló irodalom­nak és művészetnek. M inden szó írott malaszt marad, ha nem köve­tik tettek. Az irodalmi csoport programjáról, a ké­szülő folyóiratról még korai lenne szólni, hiszen ezt ki­dolgozni, megtervezni az iro­dalmi csoport közgyűlésének lesz a dolga. Hanem azért, amit akar az mai is világos: olyan légkört, olyan körül­ményeket teremteni, amelyben megyénk magasnívójú kultú­rára éhes munkásai, paraszt­jai, értelmiségei megkapják azt, amit a szocialista kul­túra helyi munkásaitól vár­nak. Az írók, költők, fes­tők s egyéb művészek pedig már az érdeklődés kereszt­tüzében még többet, még job­bat, szebbet nyújthatnak, megvetve ezzel olyan ha­gyományok alapjait, amelyek Nógrádot, hazánk egyik kul­turális központjává teszik. Csizmadia Géza É 5 éppen az utóbbi nem valami jelentéktelen apróság, holmi kellék. Hogy mennyi a száma a művésze­teket szerető embereknek, sokban attól függ, hogy si­kerül-e vagy sem megvaló­sítani a célunk. Miért, talán most kevesen vannak ilyen emberek? Ne is kerülgessük: nem lehetünk elégedettek. Ennek az elége­detlenségnek persze van fo­nákja is. Az irodalom iránti érdeklődés például jól lemér­hető a megye területén több kevesebb rendszerességgel működő irodalmi színpadok szereplésén. Nos, e rendez­vények nem dicsekedhetnek túlságosan nagy közönség sikerrel. Igaz, mindannyian jól em­lékszünk Horváth Ferenc elő­adói estjeinek sikerére, ön­kéntelenül adódik az a kö­vetkeztetés, hogy nemcsak az érdeklődés hiányzik az irodalom iránt, de az iroda­lom népszerűsítéséből is a megfelelő színvonal. De Hor­váth Ferenc az Horváth Fe­renc, és nem lehetünk igaz­ságtalanul követelőzőek a mi irodalmi színpadaink iránt. Ám a lehetőség ke­retein belül ez a színvonal lehetne jóval magasabb a jelenleginél, rendezvényeik lehetnének gyakoribbak, rend­szeresebbek. Viszont a ma­gasabb színvonal függ első­sorban a munkások tuda­tosabb érdeklődésétől az iro­dalom és a művészet iránt. Rá kell, hogy döbbenjenek: az ő irodalmukról van szó, s nem valami más bolygó lakóihoz akarunk szólni. Ügy hiszem elérkeztem mondanivalóm legfontosabbi­kahoz: Ezen a kölcsönös munkálkodáson fog múlani minden — siker vagy siker­telenség. Az irodalom és a művészet helyi művelői min­den erejükkel igyekeznek még többet, még szebbet, tökéletesebbet nyújtani. A közönség — elsősorban a munkások, dolgozó parasz­tok pedig támogasssák, párt­fogolják hallgassák meg őket olyan jó szívvel, mint ami­lyen lelkesedéssel írók, köl­tők, festők és a művészetek más katonái teljesítik szol­gálatukat. Ma még nincs köztük a jelen Mikszáthja, Madácha, de ki mondhatja, Palóc népviselet. A szép me­nyecske vitte el a pálmát a balassagyarmati palóc vásá­ron megrendezett szépségver­senyen. Elnézést, jó uram! Hiába, az élet már ilyen. Van akinek tetszik, van akinek nem. Én a magam ré­széről úgy vagyok, elfogadom azt a tanítást: nincs addig baj, amíg sokaknak tetszik, né­hánynak nem. A minap foglalkoztattak ezek a gondolatok, mégpedig kizárólag annak ha­tására, hogy a nagylaktanya mögötti vasúti átjáró közvetlen szomszédságában, Vadas­kertről hazafelé jövet beugrottam szomjúság enyhítésre az ottani italmérésbe. Olyan csa­ládias kis italbolt ez. Nem is mondható ki­zárólag italboltnak, hanem vegyesszerű. Ha­rapnivaló is kapható, meg csoki is. Voltam már én itt máskor is. Most is két idősebb ember ült otthonosan az asz­talnál. Az egyik már jól megkopaszodott, a másik erősen őszbefordult. Látásból isme­rem is őket. A kopasz elnyujtózkodott, még a lábait is elvetette, mintha nem is az övé lenne. Az őszbefordult feszesen ült, szinte vigyázzban és figyelt. Amikor beléptem, már útban volt a szó. A kopasz vezette. — Régen! — és legyintett. — Régen azt a cipőt, amit most talpaltatunk, a szemétre dobtuk. Mindenre esküszöm, ezt mondta. Hirte­len gondolkodni kezdtem: nem ittam én ma többet? De nem. Kezemben is éppen egy pohár szódavíz gyöngyözött. Na, gondolom, ennek már fele sem tréfa. Megvárom, mi­lyen meglepetések lesznek még. De csend, néma csend. A kopasz felhúzta a lábát, s elbiggyesztette száját. Az őszbefordult dobolt az asztalon. A söntés mögött riadt az asz- szony. Mosolyogna, de nem megy sehogysem. Na, én már itt hívatlan vendég vagyok. Távoztam. Csak azután gondolkodtam. Miért kellett eljönni? Elvégre mindenkinek lehet saját véleménye! És vitatkozzunk, helyes-e az, vagy sem. Miért nem vitáztam? Miért nem bizonyítottam az ellenkezőjét? Pedig érvem is volt bőven. Éppen egy bányászcsalád lá­togatásáról jöttem. Szégyeltem magam. Kü­lönösen arra a gondolatra, hogy alig egy fél órája az a bányászcsalád, ahol voltam, azt igazolta nagyon meggyőzően, hogy a régi világban milyen volt a helyzetük. Az em­ber, aki életének majd felét arkkor dolgozta le, négy gyermeket nevelt, napi 3,80 pengőt tudott keresni. De a nyári hónapokban ha heti négy napot dolgozott, akkor paradicsomi helyzete volt. Elképzelhető, hogy szemétre dopták azt a cipőt, amelyet talpalni kellett? Hát, ha tisztelt uram ismerte volna ezt az életet, akkor tudná, hogy nem hogy szemétre dobták a cipőt, hanem a szemétről össze­szedték és fótra fótot halmozva az apa maga javítgatott a gyereknek, hogy mégis is­kolába küldhesse. így háborogtak bennem a gondolatok mígnem arra kényszerítettek, hogy ha a föld alá is kell bújnom, akkor is keressem meg, ki az az éltes ember, aki magas kora el­lenére sem tud tárgyilagos lenni. Egy hétig kerestem. Aztán az egyik napon az acélárugyár előtt a véletlen meg­pillantotta velem. Mindent megtudtam róla. Tisztviselő volt valaha, ott az acélárugyár­ban. Olyan mindenkit kiszolgáló ember. Azt mondják, kiválóan értette dolgát. Nem tar­tozott sem a munkásokhoz, — onnan kinőtt- nek érezte magát, sem az urakhoz, oda nem fogadták be. Nem volt talaja sehol. Havi 900 pengőt kapott, s ezt a 30-as évek derekán, amikor slágert költöttek arról, hogy havi 200 pengős fixszel... Arról nem is beszélve, hogy az ilyen szerencsés egynéhánynak in­gyen adtak lakást, tüzelőt, meg egyéb mást. Ezek után nem is kételkedem, hogy a talpalásra szoruló cipőt eldobta. No de ott, az acélban — annak ellenére, hogy a megye legjobban fizetett dolgozói vol­tak — hogy néztek ki a többiek? Akik nem kaptak sem lakást, sem tüzelőt, sem más egyéb juttatást, hanem csak bért? Az át­lagkeresetük 100—110 pengő volt. Szükség­telen számolni, hogy ebből tellett-e eldobni talpalásra váró cipőt? Jó uram! Maradjunk csak annyiban, hogy ön és még egy jónéhányan lehet, hogy eldobták a talpalásra váró cipőt, de milliók talpaltatni sem tudtak, mert kenyérre kel­lett a pénz. Ha volt! Gondolom, így kellett volna az italbolt­ban is önnek mondani: Nekem olyan hely­zetem volt. nem pedig, hogy: régen! Régen... Mert mondaná csak ezt a bányászok­nak, a gyárimunkásoknak, no és a volt cse­lédségnek. Nem hiszem, hogy nem pirulna el a válaszuktól. Mert ők ma tényleg úgy vannak — noha nem dicsérendő —, hogy talpalás helyett új cipőt vesznek a gyerek­nek. Na és még annyit jó uram! Megtudtam azt is, ezer forinton felül kap nyugdíjat attól az államtól, amelyiket... No, de mindegy! Gondolkodjon már: akiket annakidején hét­rét görnyedve szolgált, gondoskodtak volna-e magáról? Érdemes ebben elmerülni, aztán véle­ményt alkotni ott, abban a békéshangulatú kis kocsmában. Elnézést, jó uram! BOBÁL GYULA Emlékbizottság alakulf a Mikszáttt-évforduló megünneplésére Már megkezdődtek az elő­készületek Mikszáth Kálmán, nagy magyar írónk megyénk szülötte évfordulójának meg­ünneplésére. Az ünnepség központja Nógrád megye, az író születésének és tartózko­dási helyének színhelye, va­lamint Szeged városa, ahol az író hosszabb ideig tevé­kenykedett. Az évforduló megünneplésére emlékbizott­ság alakult. Az emlékbizott­ság különböző csoportokra osz­lik, amelyeknek feladata az ünnepség előkészítése. Az emlékbizottságok csoportjai-' nak vezetői Dr. Manga János, Gréczi Ferenc, Czinke Fe­renc, Csík Pál, Iványi Ödön, Marczinek István. Az emlékünnepség az elkö­vetkező évben veszi kezdetét, s különböző megemlékezé­sekkel elevenítik fel az író életét, tevékenységét. ALBETEGEK! radalmait táppénzes állo­mányban pihenik ki. (!) A betegellenőrzések során a nagybátonyi üzemegységben ebben az évben 51 beteget Alkotmányunk minden dől- hetne sorolni az építőipart is, mint 300 ezer forintot tesz ki. nem talált otthon az ellenőr. S lehetne sorolni tovább az ime tehát itt is a büzonyí- elfutott összegeket. De mit ték. A betegség ideje alatt mondanak az üzemekben? dolgoznak, csak éppen mun­Mátranovákon augusztus vé- kahelyükön nem bírják a géig 2826 betegnappal volt munkát. több, mint az elmúlt év ha- Sajnálatos tény, de úgy sonló időszakában. Ha az em- igaz, hogy ezek az újabb kór- lített betegnapok nem lettek ban szenvedő álbetegek a be­volna, akkor az I. félévben az csületes, a valóban beteg dol­gozónak biztosítja betegsége ahol szintén magas a kiesők esetén az orvosi kezelést, s ha száma. szükséges, erre az időre a táp­A betegek száma nőtt, ezt pénzt. Beteg dolgozo volt mm- bi mk a már felsorolt *0 am ebben az evben szá- számok Ennek oká kerestük műk különösen nagyra nőtt. ár ; ezelőftl Igen sok Ha az ipari üzemek munka- dol óval vezetővel társa /.wi X-»-v-i -íi/i, t (M m-y/> f /- n /yi 7 körülményeit nézzük, a nö­vekedés nehezen érthető. Hi­szen ebben az évben is, az dalmi szervek képviselőivel, orvosokkal, betegekkel beszél­gettünk el A válaszok min- összüzemi teljesítmények 25 gozók rovására hiányoznak elmúlt évekhez hasonlóan, denütt meqeqyeztek. A nőve- kilogrammal növekedtek az üzemekből, foglalják le fe­f JA k k nm ATI A A -f /v^ f -fx7 A 4-n i /m I/. ^ zy Zp ZJ • /H X-, 7 -Vi X-# C* T. X-, x*/i I I - A 7„ A xj X,7 ” 11 ----- 0?*ÜOSO/Cflí Cl k i And­több millió forintot fordítunk kedqs oka ivouco QCJ'li Ül r\>\s i n c<o— *•: a munkavédelemre, ezenkívül ~~7"úgy ismernek”'hogy "ál- a *>eteglétszám növekedését? gyógyszerészeket. Mert különböző egészségvédő, és bete sé„ Az orvosók elmond- olyanok> mint Danyi J. Géza, hinné el, hogy Kozma biztonsági szabályok őrködnek táfc hogy ezek az emberek aki táppénzes állományban fu- rásnak, aki Nagylócon lakik, a dolgozó ember egészsége , tj. - . .. r.« varozott, vagy Krendes Imre, s a kisterenyei bányánál dol­fölött. Az egészségtelen mun- . , uajokkal ielentkeznek aki szintén dolgozott beteg- gozik, szüksége lenne a be- kahelyeket a gyárban, vagy j/elveztük nekéz 1 mert egye- sége alatt‘ Az üzemvezetőség- tegszabadságra, amikor fele­bányában egyaránt felszámol- r- . , ’ röntaenaév nek nagy gondot okozott a sége is úgy mondta, amikor + A le Firvn/i/n <*i oli/iii/im a a a a tr mo n nn c IeA x> ox\ 7 A -f o r* A mi 77’-» xtxlf Xf 7 f —C 7_______T. . k ór“ me- volna• s ,h°9V kik idézték elő leslegesen az n ih/5t/)cr7/ífp'»/ííWi «öiixiTco/íiíoxí-f 9 jT 7 _7-­ták. Éppen ezért érthető, miért nehezen NÖVEKEDETT A BETEG- LÉTSZÁM. nincs, amely a derékfájást ki­mutatná. így tehát 2—3 napig táppénzes állományba kerül. Ám a betegség csak addig Csak például a szénmedencé- elhagyja. Otthon ugyanis vagy ben az elmúlt évhez viszo- építkezik, vagy a határban nyitva 1,5 százalékkal nőtt a dolgozik. Vagyis azért kellett betegek száma. A zagyvái q betegség, hogy otthon dol- üzemegységnél különösen ma- gozhasson. Ezek az emberek gas a beteglétszám. De le- azok, akik hetne sorolni az acélárugyá­rat, ahol az első félévben a kiesések 11 millió forinttal csökkentették a termelési ér­téket. A Salgótarjáni Üveg­gyárban a kieső létszám 10 de az egész társadalmat is százalékos, s itt naponta át­lag 100 beteg van, A Vasöt­magas kieső létszám. Ez adta lakásán kerestük: az ötletet, s közel három — Férjem a szécsényi tan­hete összehívták a lábadozó, gazdaságban csépel, mert tou.iv uhui i^ró betegeket. Elmondták hiányzott még egy pár napja tart, amíg az orv^sTrendelőt ”eícifc °szintén’ milyen^ nehéz a fejadag megszerzéséhez, — helyzetben vannak es se- később pedig igazán félénken gítségüket kérték. Az ered- tette hozzá: — de ugye ab- mény az lett, hogy másnap hói, hogy a férjem nincs itt- heten munkába jelenthez- hon, nem lesz nagyobb baj? tek. (?) Kozma András még a fele­Nagybátonyban is fellelhe- ségével sem közölte, hogy be- tők az álbetegek. Itt is, mint tegnek tetteti magát, ugyan­általában a betegek zöme, akkor vígan dolgozik máshol, 20—30 év között van. Oláh F. — talán sokkal nehezebb Kálmán például 22 éves. Leg- munkát végez, mint az üze- utóbb augusztus 1-től 9-ig méhen. volt táppénzes állományban. A példákat természetesen üzemegységnél A bányásznapon a kocsmában lehetne tovább sorolni. akár MEG ká R OS tTJÁ K A BECSÜLETES DOLGO­ZÓKAT. A zagyvar csak az I. félévben több mint verekedett, ahol megsérült és Lászlók ülrichhal, aki táp­vözetgyárban a beteglétszám egy millió forint volt a ki- jelenleg is táppénzes beteg, pénzes idejében fuvarozott, növekedése, s a kieső napok fizetett táppénz összege. A De lehetne sorolni a társait akár Rigó János tűzhely gyári száma 2,7 millió forint érték- szénmedence 1,5 százalékos is. Oláh ifj. Józsefet, Oláh Cs. dolgozóval, aki derékfájással csökkenést okozott. De le- beteglétszám növekedése több Sándort, akik a verekedés fá- maradt távol az üzemétől, s

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents