Nógrádi Népújság, 1958. augusztus (3. évfolyam, 60-68. szám)
1958-08-20 / 65. szám
6 NÓGRÁDI NtPrjSAG 1958. augusztus 20 Hiába no, ez már így van. Ünnep előtt néhány nappal elfogja az embert egy érdekes érzés. Én ün- nepvárási hangulatnak nevezem. Olyan érzés, hogy az ember mindig csak a jóra gondol, hogy majd lesz finom ebéd, ízlésesen feltálalva: utána vörösbor, vagy sör, vagy mind a kettő. Aztán felveszi az ember a legkedveltebb ruháját és legkedvesebb társaságával tölti el a napot. Jókedvűen!! Ilyen hangulatban ki gondol másra mint a legkellemesebbre? Ez a gondolat beleragad az emberbe, mint a ragancs, nem lehet tőle szabadulni. Még a munkában is ez az uralkodó. Ezek után most már teljesen érthető, hogy megkértem egyik munkatársam, keressen egy családot, ahol a legjobban érzékelhető az ilyen ünnep- várási hangulat és írjon róla egy 'riportot. Kevés idő lévén, megegyeztünk a határidőben, — amely, hogy őszinte legyek — nem egy riportra, de tudósításra is kevés lett volna. No de megegyeztünk. Munkatársam dicséretére váljék, nem ttltakozjott, hanem útrakélt. Amikor visszatért, rettentő furcsán nyilatkozott: „Megtaláltam! De jó is, meg nem is..Aztán ahogy elmagyarázta, jó azért,_ mert nagyon érezhető az üninepvárási hangulat és ebben bizakodóvá teszi őket a közel 3 000 forintos havi jövedelmük, amire mindössze hárman vannak. Ezek után már mód felett érdekéit, miért nem lehet ezt megírni? Amire ezt a választ kaptam: „Nem lehet megírni, mert ezek az emberek nem érdemlik meg, hogy nevüket papíron tnegörökítsük. Mert hát, hogy is mondjam, — vakargatta fejét derék munkatársam — alaposan belemártották magukat az ellenforradalomba.” Mintha hidegvízzel zuhantottak volna végig. De nem kánikulában, hanem legalább 15 fokos hidegben, őszinte legyék? Az első pillanatban csak azért fojtogatott az indulat, hogy itt a nyakunkon a lapzárta és elmaradunk az anyaggal. Csak ahogy csillapodtam, úgy kezdtem jobban gondolkodni: hát, hogy is néz ez ki? Nyakig az ellenforradalomban és alig két esztendőre már 3 000 forint? Egy csuda szerzet vagyunk mi. Azt mondjuk, — és ezt nem is lehet megcáfolni — a hatalom a munkásosztály és szövetségese, a parasztság kezében van. Ö itt a vezető, az ország legfőbb vezető ereje. Annak idején ezt a hatalmat akarták eltörölni. És sisem panaszra, sem dicsekvésre- Ö elmondta 1800- 2000 Ft-ot keres. Rendben van, ebből meg lehet élni. De, hogy egyeztethető az össze, hogy az a másik, aki talán éppan^ erre vicsorított, — jólismert a kettőjük közötti szándék, — olyan körülmények közé kerüljön, hogy havi 3 000- ret bezsebelhessen. E fölött gondolkodni kényszerűi mindenki, mert ez nem csupán anyagiak kérdése. Jól lehet, sokan rosz- szallásukat fejezhetik 'ki: mit kell ilyen kérdéseken lovagolni, még ma is. Ezek csak egy kicsi gondolkodás után arra a sorsra juthatnak, amire én jutottam. Rádöbbenek az igazságra és szégyellik, hogy csak most jönnek rá. Nem felel'ősségrevonásokat követelünk. Sehki sem akarja, hogy valakiket most meghurcoljanak, felelősségre vonjanak. Ezt az igazságszolgáltatás már elvégezte. Azt sem akarja senki, hogy valakik koldusbotra jussanak, hiszen ezt nálunk még elképzelni sem lehet. De az igen is nem volna hiábavaló, hogy azok akik arra rászolgáltak, megismerjék az élet nehezebbik részét is és ne legyen nekik hetedhét országba lakodalom. Ennyi fenyítést megérdemelnek attól a kenyéradó gazdától, akire kezet emeltek. Mert nagyon furcsa felépítésűek ám, az ilyen fajta emberek! Ahogy megérezték, hogy nem oda Buda, ahová gondolták, olyan kezesibárány képet vágtak, hogy még csak feltételezni sem meri senki, hogy mások is lehettek mint demokraták. Aztán olyan jól tudják magukat forgatni, hogy egyre közelebb csoszognak azokhoz az állásokhoz, amelyek kulcsokat tartanak kezűikben. Hát erre aztán semmi szükség nincs. Ennek, anélkül, hogy szentbe rtalan éjszakára gondolnánk, vagy akár szándék volna kiütni valaki szájából a megérdemelt kenyeret, gátat kell emelni. Nincs szükség az ilyen emberek feltörekvésére, de még tanácsára sem. Szükségük van nekik munkára, mert álniök keli és ezt meg kell nekik adni, mert ez emberség kérdése. De az már együgyűséget jelent, hogy azok, akik még nem rég halált kiáltottak, ma jót nevessenek a markukba. Nem ünneprontásból esett szó erről a kérdésről, hanem figyelmeztetőül a gazdának. Jobban őrködjön portáján, nem ólálkodnak-e idegenek a tilosban? Bobál Gyula került, •— ha időlegesen is, — megtépázni. És most ez a gazda éppen azt, aki őt araiak idején hátulról fő- bekólintotta, keblére öleli és ad néki havi 3 000 forintos jövedelmi lehetőséget. Hát nem furcsa? Haragra gerjesztő is az ilyen helyzet a rendet féltők számára, akik rögtön fel tudták fogni milyen viharfelhőt kavartak az ország felett. Arról nem is beszélve, hogy a viharfelhőből milyen szúrós villámokat lövelltek nem is kevés emberre. S most, ezek a villámlöveiők, mintha mi sem történt volna, kényelmesen bevetik magukat a fotelbe és hull az ölükbe a forint. Hát ha nem mindenütt, de sok helyen. így már igazat kel adni. Nem egy esetben előfordult, hogy innen is onnan is panaszkodnak. Azt mondják a szécsényfelfaluiak, hogy volt ott egy megvadult ember. Hajaszála sem görbült, hogy rettegtette a falut. Ma is megvan 15 holdja, ezen gazdálkodik, közben az Acélárugyárban dolgozik az üzeméiLelmezésinéll. Nagyon jól keres, fütyül a világra. Másutt meg egészen furcsa helyzet alakult ki ezek körül a vitézkedő embereik körül. Teljesen törvényes! keretek között, szárítóba kerültek. Igen ám, de amikor hazakerültek addig beszélgettek, simítgatták maguk körül a göröngyöket, mígnem teljesen mártírokká formálódtak. Hova tovább úgy néz ki, hogy ők lesznek az áldozatok, azok pedig, akiknek annak idején kötelet ígérgettek, a bűnösök. Ez aztán már nem helyénvaló dolog. Legyünk bár ünneprontók, de nem lehet ezen mint a csúzdán, csak úgy lecsúszni. Már csakazért sem, mert a napokban hosszú idő után találkoztam egyik jó barátommal. Akkorába melegedtünk össze, amikor fegyvert kellett ragadni, hogy lecsillapodjanak. akiknek le kellett csillapodni. Ez a barátom, erősen az elsők között volt, akik fegyvert fogtak. Amikor aztán elcsitult a vihar, csendesen ahogy jött, visszament munkahelyére. Soha nem csinált lármát abból, ki voltam, mi voltam. Mert voltak ilyenek is. De most ezeket kapcsoljuk le, mint ahogy annak idején lekapcsolták őket. Ezzel a nagyon becsületes, eígyszerű emberrel néhány baráti szót cseréltünk. S minthogy földön élő emberek vagyunk, rnegél- hetőségünket tapogattuk. Nincs okunk 'ÍU<J ÍRTA: PÁSZTOR FERENC ii. — Ejnye fiam hová jutottál? — szólt hozzám ez egyik magyarul. — Fiatalok vagytok, nem tudtok megállni a saját lábatokon. Azért hivattunk, hogy segítsünk . •. Ez az úr itt amerikai... Az az úr pedig rám se rtézett, csak a szivarjával játszott, s elnézett a fejem felett. Csak magyarul beszélt. — Dolgozni akarsz? — Szeretnék, — válaszoltam. — Lehet fiam, csak okosnak kell lenni.-. Te otthon katona voltál, ismered a dörgést ... A szabad világnak hasznos szolgálatokat tehetsz. Végtére is a pénznek nincs szaga, s minél több a pénz, annál inkább igaz ez. Nézd édes fiam, Mister Kelly azonnal megköti veled a megállapodást, ha te is akarod. — Yes.. v Oké! — düny- nyögte amaz az orra alatt, de én dühbe gurultam■ — Tehát kém legyek? — mondtam. — Azt akarják, hogy visszamenjek, robbantsak, fényképezzem le, amire maguknak szükségük van, ha szükséges, öljem meg a régi bajtársaimat, ha a szükség kívánja még a testvéreimet is. Akkor lesz pénz, nem lesz börtön... A Mister röhögött és felpeckelte az államat. Törte a magyar szót, de ennyit megértettem: — Szamár, te gondolkodsz- ni, és fogsz bánni. Amerika jó• Te barom lenni... Majd jön Kelly még ... Barom az anyád, — gondolám magamban, fogd igába a sajátjaidat, de ne engem. Inkább éhen döglök, mint hazamenjek spionnak. Azt hittem nem jönnek többet, de később azt mondtam, hogy inkább elfonnyadok a cellában, inkább tűröm az őrök embertelenül durva tréfáit, mint Doktor Gellért és Mister Kelly zaklatásait. Meg is mondtam nekik egyszer. Kelly egy köteg pénzt lóbált az orrom előtt, s arcomba fújta a szivar füstjét. Előttük az asztalon pálinkás poharak álltak. — No, szamár. Jönni. Yes? Dollár lesz, sok nő, aranyélet. Iskola kicsit, lenni gént- lemann. — Fúlj meg a pénzedben! — Nem tudom hogyan vettem ekkora bátorságot, még az az ökölcsapás sem fájt, amivel elbúcsúztak tőlem. Igyekszem az egész börtönt elfelejteni. Hátha sikerül. Csak félek, nagyon irtózom ezektől az emberektől.. • Ezért vannak talán olyan bolond álmaim is... Különben ez a Schultzné egész rendes asszony. Bár az első napon legszívesebben leköptem volna. Ügy találkoztunk ugyanis, hogy ő kint kuporgott az előszobában, a szobában pedig, ahol most mi lakunk, két amerikai katona hancurozott a lányokkal. Schultzné is azt tartja, hogy a pénznek nincs szaga. Most azonban hálásnak kell lennem iránta. Ha másért nem is, hát csak azért, mert naponta háromszor meleg ételt ehetek■ Nagyon felvitte az isten a rangomat. Mosogatólegény lettem a yenkik klubjában. Egész szép hangzása van a címemnek: Herr Alexander Bognár. American Officíren Club. Megszokja az ember, hogy már nem zavarja, ha a disznón is túltesz. Teszem például, hogy bejön egy őrmester egy ringyóval. Az őrmester sültet kér, a nője pedig halat és salátát. Míg a. pincér beszalad italért, addig én az enyik. halat leemelem a tányérról, zsebrevágom és a mosogatóban megeszem, míg a pincér odakint vitatkozik. Ha megszomjazom, nem kell vizet innom- A pincér megkér, hogy szedjem össze a poharakat, üres üvegeket. Szívesen teszem, mert az üvegek alján mindig marad egy kis ital. Hiába, okos asszony ez a Schultzné, amikor beprotezsált, rögtön |j mondta: „Her Bognár, men- = jen csak. Legalább a kosztra || nem kell pénzt költenie.“ || Csak az a baj, hogy az én || idegeim nem bírják majd so-s káig ezt a rettenetes rumlit. § Valamelyik este — éppen E nagy pecsenyéi tálakat mo- gj sogattam, mert valami tiszti s társaság volt itt — nagy ri- §| billió volt. Bejön egy ameri- g kai tiszt, vele pedig legalább M tíz magyar. Ismertem közü-si lük egyet-kettőt még a lágerből. Mondhatom híres társaság volt. Az egyiket például már egypárszor megverték itt a kaszinóban is, mert becsapta az altiszteket• Hamis- kártyás volt. De mindig visz- szapofátlankodik, mert fizetnek neki, ingyen zabálhat a szemtelen. Nos, hát ezen az estén is jöttek. A tiszt részeg volt. A többiek mind óbégattak, meg táncoltak. Az öreg pincér nem akarta őket kiszolgálni, mert félt, hogy botrány lesz a vége. A tiszt elkezdett ordítani. — Te vén szamár, azonnal hozz ide öt üveg wiskit szódával -.. Ha nem lódulsz, szétverem a koponyádat a székem lábával! Szegény öreg csak állt, nézett és a fejét csóválta. Mit is mondhatott volna, hiszen az amerikai ordított, mint egy állat. — Majd megtanítlak én benneteket, hogyan kell egy amerikai tiszttel beszélni! Vegyétek tudomásul disznók, hogy nektek az a dolgotok: szolgáljatok ki bennünket, tegyétek meg azt, amiért a dollárt kapjátok, utána fogjátok be a pofátokat. Akinek olyan hülye a feje, hogy ezt nem érti meg, az megdöglik. Megértetted, te vén szamár? — Kikérem magamnak — csattant fel az öreg. — Én A diploma ... A Házi Ferenc utcában egy emeletes szép, új házban laknak Mólnárék. A második emeleten fényes névtábla jelzi az ajtón: Molnár István mérnök. Az előszobában tisztaság, gondos kéz nyoma. A hálóban, új ragyogó bútor. A kis szoba — ahol általában a vendégeket fogadják — egyszerűségével vendégmarasztaló. Jó ülni a süppedő, puha fotelben és hallgatni a közeli gyár monoton zúgását. Molnárné fogad kedvesen, egyszerűen. Beszélgetünk az életükről, terveikről, általában az életről. Mikor kislányuk, Ágika megbetegedett, Molnáménak otthon kellett maradnia. Pedig úgy örült már, hogy igazán jó munkát sikerült szereznie. Lánykorában ugyanis szolgáló volt, pesztonka, egy úr gyerekei mellett. Keserves kenyérkereset volt, de akkoriban nem válogathatott a lányféto ezernyi munkában, állásban, örült, ha elkerült otthonról, ahol egy szájjal kevesebbre volt gondja az apának. Oly keveset keresett, hogy éppen csak arra volt jo az egész, könnyítsen szülei terhén. Stafirungról szó sem lehetett. Ügy ment férjhez, egy szál ruhában, min- dennelikul. '^e'resetbőll nem tudtak volna szerezgetni semmit. Óvodaiba került a konyhára. Szívéhez nőttek a gyerekek bar o csak a kis hasukról gondoskodott a konyhán. Igye^ kezett finom dolgokat főzni a csöpségekínek. A kislány hosszú ideig élet-halál között lebegett Mivó°hhmar gy°8yiíl0 félben volh legyengült szervezete tovalobra is igenyelte az anyai gondoskodást. És az anyja 7atáh°Zt\^aKK áldozatot. Inkább kevesebbet gyarapodjon a iakas, inkább csak felig legyenek tömöttek a szekrények Otthon maradt es a kislány gondozása lett legfőbb mun- Kelj a. lerü°!LereZtié^ CSfk ugazában’ mennyi könnyebbséget jelent egy családnak, ha mind a ketten dolgoznak. A féri keresete csak szűkösen fedezte étkezésüket. A gyereknek vitaminos dolgok, sok gyümölcs, édesség kellett. Mennyi pénzt jelentett ez is havonta. A géplakatos apa nagy terveket forgatott a fejében Munka után minden este a könyveket bújta. Asszonya nagyon neheztelt érte, mert hosszú időre megszűntek a szoká- sos esti beszélgetések, tervezgetések. A férj vizsgára készült Élete első egyetemi vizsgájára. A gyárban ugyanis tovább- tanulásra noszogatták. Értelmes ember, a szakma mestere de többre is képes. Kínos, hosszú évekbe tellett, amíg ve- reitékes tanulása diplomát adott kezébe. Mérnök lett 2800 forintos alapfizetéssel. Azelőtt ketten sem kerestek ennyit A múlt év őszén megvált a kalapácstól, hogy most már a tollal, ceruzával, logarléccel alkosson. Az asszony hallani sem akart a változásról. Napokig oem szóltak egyáshoz. A férfi nehezen tudta meggyőzni igazáról. Mikor az első mérnöki fizetését hazahozta, nem is örült a pénznek. Vacsora után hallgatva, tett-vett a konyhában. Végülis békülékenyen csusszantott ki két szót a száján: érdemes volt. — A pénz miatt? — kérdezte megbántottan a férfi. Hallgatott egy nagyot, majd csendesen válaszolt. — Tudod, nagyon elleneztem a dolgot. Attól féltem messze elmaradok mögötted. Nekem itt a gyerek, a háztartás, a bevásárlás. Szűk világ ez egy mai asszonynak. Ügy gondoltam, míg a te világod csak egy műhely volt, addig egyek voltunk. De most én sem akarok alul maradni... Tudod, évtizedes álmom a gyereknevelés. Mindig is óvónő szerettem volna lenni. Csak hát tudod, hogy éltünk, szegényesen, egy bányász fizetéséből, apámnak bizony nem tellett rá... Most én is nagyon szeretnék tanulni és... — ... és én vegyem át a helyed itthon... ugye ezt akartad mondani? Hát ez csak természetes anyukám. Örülök, hogy így gondolkozol. A házaspár felszabadultan nézett egymásra. Azon nyomban megfogalmazták az asszonyka felvételi kérelmét. U. M. már megértem 60 esztendőt, s nem engedem meg, hogy egy tiszt úr így beszéljen velem! — Az úristenit! — horkant fel a yenki. — Micsoda? Rákvörös lett az arca, és hadonászott. Aztán előrántotta a pisztolyát és az öreg mellének irányította. Már azt hittem, hogy agyonlövi, csak később láttam, hogy az öreg pincér lába elé kezdett lövöldözni• Szegény, úgy ugrált, mint valami dróton rángatott bábu. Az altisztek, meg a többi yenki teljes nyugalommal röhögtek, még koccintottak is a tiszt úr egészségére. De nem akartak ők sem kimaradni a játékból. Felborították az asztalokat, és a poharakkal egymás után verték le a villanykörtéket a csillárról. Egy félóra sem. telt el és az egész terem olyan volt, mint valami csatatér. Az öreg pincérbácsi belőtt hozzám a mosogatófülkébe, homlokát az ajtófélfának támasztotta és sírt, potyogott a könnye. Soha nem felejtem el, amit akkor mondott nekem— Látja, Herr Bognár! Nekünk az a dolgunk, hogy szolgák legyünk. Ha nem akar éhen pusztulni, egyet tanuljon meg fiam: egyesek akkor is nagyobb becsben állnak, ha utálatosabbak a disznóknál. Látja, feje tetejére állt az egész világ. Nem kellett sokáig ma- gyaráznia ezt. Tegnap szakítottam Gizivel- Nem mondom eleinte jó volt vele lenni, legalább magyarul beszélgethettünk. Azt hittem sokáig együtt maradunk és szeretjük egymást. Nem volt rossz lány, nem mondhatnám. Csak az enyémhez hasonló sors jutott neki is. Mikor még lágerben voltunk, arról beszélgettünk, álmodoztunk, hogy kapunk majd munkát, keresünk pénzt és együtt nekivágunk a világnak. Hogyne reménykedtem volna, amikor olyan szépen tudta mondani, hogy szeret, hogy kitart mellettem, jólestek a biztató szavak, reménykedtem benne, mert szerettem. Olyan sokszor láttam magam előtt a börtönben, amikor tényleg nagyon kínlódtam. Amikor a legkeserűbb volt a sorsom, az ő arcát, mosolyát, az 5 kezének a melegét éreztem. Sokszor szinte összerezzentem, mert úgy éreztem, hogy az ő haja cirógatja az arcomat- Magamat is rajtakaptam sokszor, hogy itt, a büdös mosogatótál mellett elmosolyodik és valami furcsa melegség fut a fejembe, mert az 5 képe áll előttem. (Folytatjuk) Nem ünneprontás !
