Nógrádi Népújság, 1958. július (3. évfolyam, 51-59. szám)

1958-07-02 / 51. szám

4 NÓGRÁDI NfiPÜJSÄG 1958. július 2; Az ünnepi könyvhét- eseményei Az ünnepi könyvhét al­kalmából megye szerte lel­kes ünnepségek zajlottak le. Salgótarjánban például a zuhogó eső ellenére is lel­kes kis csoport verődött ösz- sze vasárnap a TIT helyi­ségben. A résztvevők meg­hallgatták Erdős László író rövid előadásait, majd benső­ségesen elbeszélgették irodal­munk problémáiról. Ugyancsak bensőséges ün­nepség zajlott le hétfőn este Pásztón az irodalmat kedvelő dolgozók résztvételével a földművesszövetkezet kultúr­termében. A megye székhelyén pazar kiállítású könyvsátor, pavi­lon áll a dolgozók rendelke­zésére. Ezen kívül a könyv­barátok a három asztalra ki­helyezett könyvekből is vá­logattak. Nagy keletje volt Erdős László: Levelek Becs­ben című könyvének. Kő­szegi: A pesti lány című re­gényét nagyon hamar elkap­kodták. Nagyon tetszett Ger­gely Márta: Szöszi című if­júsági regénye is. Sikert aratott Mesterházi: Pár lé­pés a határ című izgalmas alkotása is. A könyvhétre mintegy 15 ezer kötet könyvvel készült fel Salgótarján és környéke olvasó- és vevőközönsége szó­rakoztatására a Könyvter­jesztő Vállalat. A mintegy 600—700 ezer forint értékű könyvállományból ki-M ked­vére válogathat ízlése szerint. Hozzászólás a „Kereskedelmi mozaikok“ c. cikkhez A cikk többek között azt írja: kötelesek az italboltok több fajta bort árusítani. Ez így is van. De azzal már nem értek egyet, hogy az áruforgal­mi osztály vezetője szerint kétszínű bort nem tudnak biztosítani és az sem igaz, hogy az italbolt vezetők az olcsóbb bort mindenütt drágábban ad­ják el. Azért van 7-8 ellen­őre a vállalatnak, hogy az ilyen italboltvezetőket eltávo­lítsa. Arra a kérdésre, amit a cikkíró tesz fel Klein elvtárs­nak, én szeretnék válaszolni: több fajta bor áll italbolt­jainkban a fogyasztók ren­delkezésére, de csak palac­kozott formában. Ugyanis a vállalatnak 4-500 literes hor­dókban hozzák a bort, raktár hiányában melegebb időben tárolni nem tudják, mert a hűsítő italok kedvéért ilyen­kor a bort nem fogyasztják. A bor így elromlana, veszíte­ne zamatából, megecetesedne és haszon helyett csak kárt okoznánk népgazdaságunknak. Gömbiczki József kisterenyei italboltvezatő — Bán Frigyes megkezdte a Szent Péter esernyője cí­mű Mikszáth regény film- változatának felvételeit. A forgatócsoport most Pozsony­ban a püspöki fogadást veszi filmre, majd Besztercebányán utcai jeleneteket fényképez­nek. SZÍNHÁZI NOTESZ : Két" prózai mű nagy sikere ufón, szombaton esto: Az ember tragédiája Már a két héttel ezelőtt be­mutatott Schiller dráma al­kalmával örvendetes volt a prózai mű iránti fokozott ér­deklődés. Természetesen ebben nagy szerepe volt nemcsak a műnek, hanem a művészek szépen kidolgozott, igényes já­tékának is. így nem lepőd­tünk meg azon. hogy Brach- manov alkotása zsúfolt né­zőtér előtt került színre. Nem csalódtunk az előadásban, amely történelmi visszapillan­tást, egyben jó szórakozást jelentett. Brachmanov azon forradal­mi epizódok egyikét dolgozta fel, amelyek a szovjet értel­miség forradalom alatti és utáni helyzetét, az új rend­szerhez való felnövését, vagy áskálódását jellemezte. A „Viharos alkonyat” főalakja Polezsájev professzor. Körü­lötte és vezényletével alakul ki a történet fő lényege és magva: csak az új, szocialista társadalmi rendszer képes ar­ra, hogy igazán, emberi érte­lemben véve használja fel a tudomány minden ágát, hogy megbecsülje, értékelje a tu­domány professzorainak és munkatársainak a jobb, bol­dogabb életért folytatott ál­dásos tevékenységét. Polezsá­jev professzor jellegzetes figu­rája volt azoknak a tudósok­nak, akik nem igen politizál­tak. Részben talán azért, mert. így kényelmesebb volt szá­mukra, részben azért, mert nem értettek egyet a fennálló társadalmi rend valóságot meghamisító tanaival, élettől elvont filozófiájával, öncélú, éppen ezért perspektívátian jövőjével. Polezsájev professzor szinte csak tudományának és magá­nak élt mindaddig, amíg a forradalom friss szele, leg­jobb és szeretett tanítványá­nak, Bocsarovnak a munkás- mozgalomhoz eszmeileg tiszta, hű magatartása; az egyszerű emberek érte és tudományáért való rajongása nem tisztázta: bár még nem ért mindent, de érzi, hogy ott az ő helye, a bolsevikok oldalán, akik egy új. mindent átfogó, árnyéktól mentes társadalmi rend alap­köveit rakták le. Szemben még a saját maguk közül ki­záró, téves eszmék hatása alatt álló neves kollégáival. Brachmanov végtelenül egy­szerűen, némelykor mulatsá­gosan rajzolta le Polezsájev alakját. Tele emberi voná­sokkal, a tudományért élő professzorokat jellemző, ne­vettető bogaraival. Solti Ber­talan szinte minden tekintet­ben megfelelt az író elképzelé­seinek. Igényes, elmélyült ki­Egy szakmai vetítés alkal­mából láttam Nils Poppe film­jét, mely az első képtől az utolsóig igénybeveszi a nézők nevettető izmait. A filmben nyújtott alakításáért méltán emelhetjük Nils Poppét, a „klasszikus” nevettetők közé. Nem hiába hívják hazájában svéd „Chaplin”-nak. Nils Pop­pe részt vett a forgatókönyv írásában is, s szinte saját tes­tére szabta Bum mulatságos szerepét. Partnerei már hal­ványabban játszanak, mint ő, — Svéd filmvígjáték — de ez érthető is, hiszen a film csupán egy színészre, s egy szerepre épült. Ebben a filmben egy új iga­zi burleszket látunk és a film láttán akarva, akaratlanul Chaplin figuráira emlékszünk. Ugyanúgy mint Chaplin figu­rái, Nils Poppe filmje is a kis emberekről szól. Mulat­ságos jelenetek során nevet­ségessé teszi hazája hadsere­gében uralkodó vak fegyelmet, í.ar.s Erich Kjellgren rendező a filmadta lehetőségek szá­mos helyzetkomikumát ki­használva, a kaktusz borotvá- lástól a börtöni jelenetekig sziporkázó rendezői ötletekkel segítette Nils Poppét Bum alakjának megformálásában, így csak köszönetünket fejez­hetjük ki az alkotógárdának azért a kellemes két óráért, mely alatt önfeledten, igazán jót nevethetünk. A fimet a salgótarjáni November 7 Film­színház tűzi műsorára, július 8-tól. Kálovits Géza dolgozásra vallt minden moz­dulata, megértésre a profesz- szor lelkivilága, a jelleme iránt. A többi szereplők (Szen­de Bessy, Forgács Tibor, Kop­pány Miklós) méltó keretbe foglalták a Kossuth-díjas mű­vész átélt alakítását, gördü­lékennyé tették a rendezőileg is elismerésre méltó, szovjet társadalmi korrajzot. A Gárdonyi Géza színház, julius 27-én, pénteken este a „Sevillai borbély” című vígjátékkal aratott tetszést. A rendezőnek sikerült — bár nem minden esetben — a fi­nom árnyalatú humort érezhe­tően, a mű írója által adott szatíra fegyverével kiéleznie. Az előadás nem fulladt hely­zetkomikumokba, hanem egy­értelműen tolmácsolta a mon­danivalót. Ebben komoly ré­szük van a színészeknek is, akik jó játékukkal többször ragadtatták nyiltszini tapsra a közönséget. A prózai társu­lat tagjai érthetően adták vissza a Beaumarchais-mű mondandóját, amely egyszerű és világos: „az ifjúság jogát hirdeti, jogát a szerelemhez, a boldogsághoz, a vidám si­keres élethez. Kifigurázza a zsugorit, aki nemcsak a pénzt akarja megkaparintani, ha­nem a szépséges Rozinát is. A gúgy ostorával vág végig a Bartolókon és Basiliókon, akik felett mindnyájunk örö­mére diadalmaskodik az egy­szerű borbélymester talpra­esett ügyessége.” Eddigi sikeres szereplésükre, a közönség végleges megnye­résére szombaton és vasárnap kívánnak pontot tenni. Bemu­tatásra kerül Madách : Az ember tragédiája. Az illetékes szervekkel történt megbeszé­lés alapján most már végle­ges; szabadtéren, a volt KIOSZK-ban létesített sza­badtéri színpadon. Bízunk abban, hogy az egri színház művészei ezen az elő­adáson tehetségüket csillogtat­va, nagyszerű és feledhetetlen élményt nyújtanak Salgótar­ján közönségének. Himer Zoltán aOOOOGOOOOOOOCXXJOOCXXXJOOCXXJOOCOOOOQGOOOCXXXXXXXXXXXXXJCXX xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx&cxxxxxttocxxxxxxicoaaoooocxxxxxxxxxx (Balázs t Ismerősen koppannak az ut­ca kövei. Hű, de jó csizmá­ban végigmenni rajtuk. Jó le­tépni a kihajló orgonabokor­ról egy zsenge ágat, s végig­kerepelni vele a léckerítésen. Milyen izgalmas lenne most kiosonni a fenyvesbe és csúsz­ni lefelé a tülevél-takarón, aztán gyantát faragni a fenyő kérgéről. Ha ezt meggyújtja az ember, s szippant a füstjé­ből, olyan mintha templomban lenne az erdő. Április van. Már zöldéi a Mátra-alja. Le­vélkéje van a nyírfaágnak, s döngicsélnek a méhek a mo­hos barkák körül. Nálunk, otthon is tavasz van. Koppannak a lépések, s megszépül az a szűkebb biro­dalom, ahol húsz éve még zsi- vány-zsandárt játszottam, s ha alkalom adódott, felmász­tam a legmagasabb fára is, hogy megnézzem: megszüle­tett-e már a kismókus. Igen, ebben a birodalomban szívtuk el először a gesztenyepipában a tölgylevél-dohányt, s itt mondta azt is jó anyám: „Nem baj no, elmúlik, mire katona leszel, ne itasd az egereket“. Kell-e mondani, hogy e szavak olyankor hangzottak el, ha apám csípős nadrágszíjjával kiszabott fenyítésnek valami­féle látható nyoma is maradt. Itt örültem először a tavasz­nak is. És ma, most... Figyelem, hogyan ltoppan­nak a lépteim, s egyszercsak valaki rámszól a hátam mögül: — Tiszt uram! Egy szóra, tiszt uram! Én itt? Tiszt u-r-a-m? Nem „te gyerek“!“ Vagy „hallod-e fiam“? Csuda se tudja, milyen ér­zéssel fordultam hátra. Érez­tem, hogy elpirulok, zavar ke­rülgetett. Nem tudom, szigo­rú arcot akartam-e vágni, vagy csodálkozót, de azt már igen, hogy amikor megláttam Balázs bácsit, — mert ő szó­lított meg — valami nagyon nagy tisztelettudást parancsolt belém, összekoppantottam a csizmám sarkát, tisztelegtem, úgy vártam, hogy utolérjen a jó öreg. Görbe botja a karján lóg, s két reszkető kezét előre nyújtja. Fején még mindig az a régi báránybőr süveg, amit csúfosan összerágott már a moly. A szeme most is tele van az öregség könnyeivel, s lám, hogy totyog, hogy csukla- doznak nyolcvan esztendő ter­hét hordozó lábai. Adj‘isten apó — mondám neki, s megölelném, hisz rég volt nagyon, hogy utoljára lát­tam. Ö pedig leengedi a karját, baljával megszorítja a botot a lába mellett, jobbjával a kopott süveget emeli le, s nagyon furcsa — amolyan sí- ró-komoly hangon mondja: — Balázs Béla tengerész- káplár ’.ássan it mtkezer, — mondja reszkető hangon, de én közbe vágok. — Ne vicceljen már apó... Tán nem ismer meg, miért nem mondja úgy, mint régen szokta: édes fiam“! — Nem mondhatja azt a káplár a kapitánynak — erős- ködött az öreg és nem bújt el szeméből az a sírvanevetés. — Meg se ölel már? Hát nem szeret már Balázs bácsi? — Nem arról van szó — húzogatja vállát az öreg — de hát a kapitány jobban meg­ölelheti a káplárt. Hogy gyün- nék én ahho? Nagyapámat sem ölelhet­ném jobban, mint őt megölel­tem, hisz ő volt a mi Balázs bácsink, ő volt sokáig az ina­sok apója. Nálánál senki sem tudott szebben mesélni, s tán senki nem tudta olyan jól, hogy nekünk, kis inasoknak még több jogunk is lehet, mint a műhely söprögetés. A mi apónk most itt áll előttem, mintha tényleg káplár állna a kapitány előtt, csakhogy a szeméből kibuggyan a könny, potyog vastag gyapjúsáljára. Néha megingatja fejét, mintha a tovasuhanó éveken tűnődne. Görbe botja hegyes végével kopogtat a kövön, mintha gyorsnak vélné az iramlást. Néhány szál maradt csak az ősz hajából, s ezt most libben- ti, borzolja a tavaszi szél... — Apó. sétáljunk egy kicsit — mondom, hogy a feszültsé­get segítsem valahogy felol­dani. — E ngedelmével kapitány uram — mondja Balázs bácsi, s fejére nyomja a kucsmát. — Sétálgassunk egy kicsit... Mert járok én ám most is a fenyvesbe... beszélgetni. Oda­járnak a gyerek elvtársak is... Aztán mesélget nekik Balázs bácsi... Arra fordítjuk hát a lépést. Rúgjuk a tavaszi port a kes­keny erdei úton. Rágom az il­latos, tűhegyes fenyő levelét, elmorzsolom a megbámult ta­valyi fenyőtobozt. Balázs bá­csi most is, mint régen meg- megáll, magasra emelt fejjel szippant az ózondús fenyősza­gú levegőből — mint húsz év­vel azelőtt — s megjegyzi: — Balázs bácsi szuszog egy kicsit, éd‘s fiam, vagyis hát bocsánat: kapitány uram. Mikor aztán fent vagyunk a fenyves tetőn, apó nyögdécsel- ve ül az egyik gerendából ta- kolt padra. A botot most is a vén fenyőnek ugyanarra az ágára akasztja, a kucsmát is arra a kőoszlopra biggyeszti, a kezét is ugyanúgy ejti ölébe, mint húsz esztendeje. Mintha álom lenne a húsz esztendő előtti szó: — Hát ott a gyár — mond­ja sóhajtva és mutat a völgy felé, ahonnan kémények sűrű füstje száll az. ég felé, ahon­nan dübörgés, acélcsengés üzen a magasságnak. Balázs bácsi azt mondja: —. Tudja-e kapitány uram, Balázs bácsi ott volt... Én pedig a régit hallom... — Tudjátok éd‘s gyermeke­im, fiaim, Balázs bácsi ott volt nyolc évig lakatos, tíz évig kovács, még négy évig gépész. Aztán le kellett menni Pólóba tengerésznek... Balázs bácsi korán kezdte, tizennégy éves korában már lakatos volt... ;* Mesél most is, szövi-fonja a szó-szálakat, úgy beszél. Én mégis a régit hallom, amikor mint gyerekek Ízlelgettük sza­vait. Akkoriban Balázs bácsiért csak azért rajongtunk, mert sapkája néha tele volt almá­val, tarsolyában pedig sok­sok érdekes színes mesét ho­zott nekünk. Azt láttuk, hogy mesei, s néha Konnyjatyolossa tiumuiyosul a szeme... igen, igen. nt ültünk akkor is. fio- gsjan is raonataí — Most meg gyerekek vagytok, jiaim. ue guzaa lesz oeioietek. tsalazs bácsi megál­modta, hogy nem Lesz ukkot I avodor, amiből mosakodnak, fürdő, nagy fehér jurdo lesz, csapokkal. Meg kluo is lesz, in loo, mint az un kaszinó... Gigán, ahová még Balázs bá­csit is beengedik... az igazga­tó szaladni fog, mint a nyúl, a fogamegek a pokolba jut­nak. olyan gépeket csináltok majd, amelyik magatói dolgo­zik. Balázs bácsi tudja, laka­tos volt nyolc évig... — Meg tengerész káplár — ugrott fel öregesen és szalu­tált. — Csak káplár, pedig Balázs bácsi jó katona volt. Értette a módját! Hej éd‘s fiam! Ha olyan ügyesek lesz­tek, belőletek még kapitány is lehet. „ — De rég volt, szép fiam! Ott álltunk ám a fedélzeten. A tengerészek énekeltek, így kiáltanak: „Hurrá“! Lengett a zászló, a tengerész-zenekar fújta, hoy csak úgy vitte hangját az Adria. Ágyúval lőttünk a generális hajójára, a tiszturakat kóterbe zártuk. Olyan dalt énekeltünk, amit most még nem szabad... Hát bizony, mire belőletek kapi­tány leltet, addig még meg­tanítom veletek a dalt is. Balázs bácsi megtanított a dalra, jobban ismerte a jö­vőt, mint ott Pólóban egy se­regnyi hadnagy és kapitány. Előbb tudta, mint mi magunk, hogy közülünk egyszer sok „nagy ember“ lesz sőt kapitány is. Hogy lesz fürdő és klub, sok uj gép es szép lan as. Még­is úgy au eioLtem, mint egy Kapiar? — fiát úgy kell azt — mondta az öreg — agy bizony, mert... Kapitány uram, vagy­is... hat... te a mi kapitá­nyunk. vagy fiam. a mi fiunk! a magunkét pedig ülik tisz­telni am. Nézett, nézett a jó öreg Ba­lázs bácsi, csupa nevetes ült a szemében, sok ráncú arcán pedig mosoly játszadozott, öreg kezével a váltamat simo­gatta. Visszafelé az utón nem szolt egy szót sem. Talán a léptek koppanását hallgatta ö is, talán fiatalságának eltűnt, 'elröppent esztendei jutottak eszébe. Mert gyakran rám sandított, bólogatva hümmö- gótt és ilyenkor erősebben koppant meg a görbe bot szege. Amikor visszaértünk a gyár­telepre, az en Balázs bácsim megállóit a klub előtt, szusz- szantott egy nagyot és meg­szólalt. — Hát itt vagyunk... Ba­lázs bácsi megszomjazott. Bort rendelt két nagy po­hárban. Nézegette, forgatta a borospoharat, aztán felém for­dult, s zavartan megkérdezte: — Akkor hát... ha már meg­hívhatta a káplár a kapitányt egy koccintásra, hadd mond­jam a kapitánynak, hogy éd‘s fiam... Mert Balázs bácsi sze­reti még az ő fiait... Egész­ségedre fiam! Meg a gazdá­tokéra is, aki azt mondja, hogy szeressétek az öreget, az olyant, mint a vén Balázs. ...Hát nem jó azoknak, akik­nek volt, van és lesz ilyen Balázs bácsijuk? Pásztor Ferenc BUN á KATONA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents