Nógrádi Népújság, 1958. május (3. évfolyam, 35-42. szám)

1958-05-24 / 40. szám

nógrádi népüjsAg 1958 május 24. Két- balassagyarmati festőművész nagysikerű kiállításáról N I agy érdeklődés kísérte 3 héten át Balassa­gyarmaton Farkas András és Réti Zoltán kép­kiállítását. A Palóc Múzeum tisztviselői szerint 1953 óta egyetlen hónapban sem láto­gatták annyian a múzeumot, mint májusban — eddig. A kép vonzza az embereket — mondják a múzeumiak. Ez a megállapítás azonban - úgy érzem — nem magyarázza^ meg teljesen a feltűnő érdeklődést: feltétlenül vonz a két festő népszerűsége is, de elsősorban alkotásaik művészi értéke csalja a közönséget. Mi, balassagyarmatiak Far­kas András fejlődését évek óta figyeljük. Konok követke­zetességgel keresi önmagát. Kísérletező, nagyműveltsegu festő, aki jó szemmel tanult €, legnagyobbaktól. A rajon­gott Rembrandt, a merész vi- ziójú Goya, a magyar Munká­csy és Szinyei iskoláit járta ki vidéki magányában. De minden mesternél eredeti gon­dolkodású tanítványként mu­tatkozott. Az utolsó egy-két esztendő­ben azonban — úgy érezzük — még inkább magára talált. Ez a kiállítása még jobban elmélyíti ezt a meggyőződé­sünket Még most is kísért a mester — ezúttal Rippl-Rónai — de már csak az árnyéka, inkább mint ihlető, nem mint műhelyt adó. Ha művei előtt megállunk, nem a hatások elemzésének izgalma önt el bennünket, hanem egy iskolá­zott, művelt festő mély em­bersége fog meg. Ma már nem annyira fes­tői, technikai problémák ér­deklik, hanem maga az élet. És nemcsak a jelenség, ha­nem inkább a mögötte lévő általános. Eszközei leegysze­rűsödtek, s minden felesleges festőiség nélkül szabadon ér­vényesül a mondanivaló. Tompa pasztell színek, lágy vonalvezetés, nagy színfoltok és stilizált formák jellemzik a képeket. A sík háttér at­moszféra teremtő jellege va­lóban háttérbe szorult. Az áb­rázolás középpontjában az ember áll. Ezt az is mutatja, hogy kiállított tíz reprezenta­tív alkotása közül nyolc csak az emberrel foglalkozik. De mit is akar elmondani nekünk Farkas András az <emberről? L eltagadhatatlanul tanár­festő. Ezzel a megálla­pítással nem szűkíteni akarjuk a tehetségét, hanem inkább magyarázni. Öt is az ember érdekli elsősorban, mint a pedagógust — különös­képp az ifjúság. Finom lírával mutatja meg az ifjúság édes­bús szépségeit. A Tartózkodó kérelem, a kezdődő szerelem esetlen báját, stb. Képeinek emberalakjai a két véglet: fiatalok, akiket tanít, és öreg parasztok, akik közül származik. A képeken szereplő öregek egy letűnt korszakban élték le életük ja­vát. Egy embertelen világ iemberi szenvedését hordozzák arcuk vonásain. Farkas And­rásnak különös képessége van ■ennek az átélt szenvedésnek a megragadására. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ezek a portrék alkotják a ki ' állítás csúcsait. Az öreg Csu tor Gáspár szemében és szá­jában, annyi szenvedés van, annyi ütés az élettől és annyi megadás — és mindez olyan művészi erővel megjelenítve, hogy lehetetlen megindulás nélkül szem,lélnünk. Az öreg­asszony arcából áradó szomo­rú beletörődés is soká ben­nünk marad. Vagy ott van a Kucsmás ember: a tekintet rí adt ravaszságát, óvatos okos ságát csak a múlt társadalmi rendszerének kegyetlensége kalapálhatta ki. Egyik legmeg- kapóbb képe az Édesanyám,- mai. A halványzöld háttérből <7. festő kemény arcéle bonta­kozik ki inkább, mégsem ő a kép főalakja, hanem öreg édesanyja. Az egyszerű pa­rasztasszony, aki szült, dolgo­zott és szenvedett, és most már bölcs és nincsenek illú­ziói a világról. Ezekben a portrékban szó Farkas leginkább a mához nem felejthetjük el, mi volt az ember régen. És talán több puszta ötletnél: összevetni a ma fiatalságáról és a múlt még itt lévő öregjeiről alko­tott képeit. Itt az élet finom rezzenetei: édes szomorúságok, bontakozó szép szerelem, di­áklányok alkotási láza: ott meggyötörtség, riadt ravasz­ság, megadás. Azt hiszem nem ötlet, hanem állásfoglalás kér­dése ez. A mába kibontakozó emberi szépségek és a kilá­tástalan múlt festője Farkas András. Szép számmal szerepelnek a kiállított anyagban illuszt­rációk különböző könyvekhez. Ezek arról árulkodnak, hogy milyen nagy jelentőséget ka­pott Farkasnál mostanában a vonal — hisz’ festményein is nagyobb a szerepe, mint ré­gebben. M it hiányolunk mégis Far­kas András mai mun­kásságából? Az erőt, amely nemrég még benne volt. A Rembrandt, Goya és Munkácsy bátorította erőt. Rippl-Rónai árnyékában va­lahogy ez hanyatlott el. A fi­nom melankólia és a halk szenvedés m.ellett ott szeret­nénk látni a tevékeny életet, a szomorkás mosoly mellett a harcos emberséget. Réti Zoltán merőben más egyéniség. Amíg Farkas András legna­gyobb élménye az ember, ad- sig őt a természet köti le. Képei szín és fényélmények. Ezek kifejezési módja az aquarell. Ami festményeit nézve először feltűnik, hogy szinte semmi kapcsolata nincs a mával. Az adott világ ná­la vízióként jelentkezik. A természet mint sajátságos je­lenség jelenik meg a képein. Azt akarja rögzíteni, milyen benyomásokat és hangulatokat ad a nógrádi táj különböző feltételek között. Egyszóval az impresszionista festészet céljait és megoldásait látjuk viszont Réti Zoltán festmé­nyein. Amíg Farkas képeire a tom­pa színek és valami higgadt kiegyensúlyozottság a jellem­ző, addig Rétinél a színek lo­bog ása, s a fény dinamikája fog meg bennünket. Különö­sen a napsütés fényjelenségei­nek ábrázolása érdekli. Ebből a nemből nagyon szép a Nap­sütés a város felett és a Nap­sütötte háztetők. Mestere a mozdulatlanság álarca mögötti mozgás megmutatásának. A vízfesték átlátszó lehelletsze- rűségében az ecsetkezelés me­részsége mesterien érzékelteti a fény játékát. Szívesen fog olyan témák­hoz, amelyekben fény- és szín­érzékenységét kiélheti. A nap­sütés, az árvíz, a tél kedve­lése mutatja ezt. És mert a tájból a szín és a fény meg­ragadása érdekli őt, a konk­rét táj ecsetje alatt azonnal látomássá emelkedik. Reme­kül elemezhetjük ezt a folya­matot egyik legjobb képein a benczúrfalvi részleten. Valószínűleg nem tartozik a kísérletező festők közé. Igaz, hogy ha szabad így mon­danom — nem *is céhbeli. In­kább zenész. A festészetben ezt keresi: a szem zenéjét — a szín és fény játékát. Úgy kutatja és ragadja meg azok harmóniáját, ahogy a zenész a hangokét. Úgy látszik, eb­ben a harmóniában az ember az ő számára disszonáns elem — ha csak nem sikerül színné varázsolnia. Bizonyára ez a zenészi alkat az alapja imp­resszionizmusának. Ez az oka talán, hogy képeiből hiányzik a gondolati elem, a jelenségek mögé vágyódó intellektuális szenvedély. n közönség szereti a Réti­képeket. Az élénk szí­nek, a merész ecsetkeze­lés, az aquarell lehelletfinom- sága valóban kellemessé te­szi festményeit. Nagy érde­me, hogy a nógrádi tájat meg­tanítja látni: tavasszal, télen, fényben és esőben. Befejezésül még egy gondo­latot. Régóta meggyőződésem az, hogy a művész érvényesü­léséhez a tehetségen túl sok minden más is szükséges. Ta­lán szerencse is, hogy meg­szerezhesse a nevét. Mert, ha a név megvan, a többi már megadatik, ha nincs meg, az is elvétetik, ami van: a kedv, az akarat, a tehetség. Vidéken is élnek tehetségek, akik jobb sorsra lennének ér­demesek. Sok mindent tet­tünk már ezen a téren jószán­dékkal, de mégsem min­dent. SZABÓ KÁROÉY gimn. tanár Látogatás B. Petrovszkij sebészpr oí esszorn á 1 salgótarjani BANVASZI ampa egy MOSZKVAI KLINIKÁN Nemrégiben jelen voltunk a moszkvai I. számú Orvostu­dományi Egyetem hagyomá­nyos konferenciáján. Az el­nökségben egy fehérköpenyes férfi ült: Borisz Petrovszkij. Petrovszkijt sokan ismerik Magyarországon: orvosok, bá­nyászok és családjaik. De jól ismerik őt a budapesti Orvos- tudományi Egyetemen is, aho­vá kilenc évvel ezelőtt meghív­ták sebészprofesszornak. Még mielőtt Borisz Petrov­szkij Magyarországra utazott, a világ orvosi közvéleménye már ismerte őt és hallott szo­katlan, újszerű műtétjeiről. 1946. július 2-án, először a sebészet történetében, egy nyelőcső-resectiót (kimetszést) végzett. Egy hét múlva, az Összövetségi Orvoskongresz- szus küldöttjeinek jelenlété­ben Petrovszkij professzor új­ra megismételte a nyelőcső- műtétet. A hírneves orosz or­vosnak, Pjo.tr Gercen-nek ta­nítványa méltónak bizonyult mesteréhez és ezzel új fejezetet írt a sebészeti tankönyvbe. A konferencia szünetében Borisz Petrovszkij a sebészeti klinikán dolgozószobájában fogad minket. A falon, karéli- ai nyírfából készült rámában, magyar nyelvű diplomát lá­tunk. Alatta egy bányászlám­pa függ. Megkérjük a professzort mondja el nekünk, hogyan került a dolgozószobájának falára ez a bányászlámpa. A SALGÓTARJANI banyaszlampa TÖRTÉNETE — Nemrégiben egyik tanít­ványom, a Budapesti Orvos- tudományi Egyetem volt hall­gatója hozta ajándékul a „bá­nyászok fényé”-t — mondta a professzor. — Ma már a volt tanítványom az egyik bánya­telep orvosa. Maguk a bányá­szok adták át neki a lámpács- kát azzal, hogy jutassa el hoz­zám. Arról van szó ugyanis, hogy a klinika, amelynek bu­dapesti vezetője voltam, pat­ronálta a bányászváros: Salgó­tarján kórházát. Gyakran jár­tam abban a szénmedencében, segítettem a helyi orvosokat, operáltam a bányászokat. A profeszor felemlíti az első magyarországi operációját. — A műtétnél több buda­pesti sebész volt jelen — me­séli. — Emlékszem, egy salgó­tarjáni bányász volt a beteg. Súlyos nyelőcső betegséggel került hozzánk. Eléggé komp­likált eset volt. A műtét jól sikerült. A beteg jókedvűen, egészségesen, hagyta el a kór­házat és meghívott munkahe­lyére, a bányába. Az első mű­tét után jött a többi... Röviden ez a bányászlámpa története. De most már ideje a konfe­renciára mennünk — jegyezte meg órájára pillantva Borisz Petrovszkij. EGY ÉRDEKES MŰTÉT Van egy súlyos betegség — rekeszizom fejlődési rendel­lenesség. A világ egészség- ügyi statisztikájában néhány tized százalékkal szerepelnek ebben a betegségben szenvedő emberek. Az orvostudomány eddig nem tudta gyógyítani ezt a betegséget. E kórformá­nál a beteg szíve eltolódik, a belső szervekre súlyos nyo­más nehezül, elmozdulnak he­lyükről. A beteg gyötrően szenved. Ma egy Andrej Osztapcsuk nevű beteget operálunk. A kóreset: diaphragma relaxatio — rekeszizom fejlődési rend­ellenesség — közli a profesz- szor. — A beteg a tulai terü­letről került hozzánk. Har minckét éves. Andrej Osztapcsukot behoz­ták a műtőbe. A gorogyiscsei szovhoz dolgozója. Körülnéz az ismeretlen, világos helyi­ségben. Majd tekintetét a fe­hérköpenyes, magas férfire fordítja. A jóságos, hallgatag professzor válaszképpen bic­cent a fejével, mintha ezt mondaná: „Ne nyugtalankod­jon, minden rendben lesz!” A beteg alig észrevehetően, szo­morúan elmosolyodik. Talán azt akarja mondani, hogy nem táplál illúziókat, nem vár cso­dát, de a föléje hajoló barát­ságos arcok olyan derűsen mo­solyognak rá, hogy akaratlanul is megszületik benne a biza­lom: a műtét szerencsés ki­menetelű lesz. A BETEGET ELALTATJÁK Már két órája tart a nehéz műtét. A professzor a rekesz­izom helyére bevarr egy jó­kora likacsos, rugalmas anyag­darabot. A „polivinilalkohol” csak nemrég tűnt fel a sebé­szet kelléktárában, de máris jelentős helyet foglal el a gya­korlatban. Ez az anyag nem vált ki semmiféle reakciót a szervezetben. A likacsos mű­anyag pórusai közé az élő szövet gyorsan beburjánzik, s az átültetett résszel tökélete­sen összeforr. A belső szervek, ! amelyeket a rendellenesen : fejlődött rekeszizom eltolt he­lyükről, lassan visszatolódnak eredeti helyükre. .. .Andrej Osztapesuk nem­rég elbúcsúzott a professzortól az orvosoktól és gyógyultan elhagyta a kórházat. A professzor azóta már hat ilyen műtétet végzett. így írt még egy újabb fejezetet a se­bészeti tankönyvbe Borisz Petrovszkij, a Magyar Sebész­orvosok Egyesületének díszel­nöke. A. Lazebnyikov Levél egy édesanyához Kedves Olga! Régi barátsággal írom e sorokat Hozzád. Tudod, a napokban összetalálkoztam egy közös ismerősünk­kel, s oly jól esett hallanom, hogy mióta nem láttalak, azóta van egy Zsuzsád. Furcsa az élet ...Én úgy ismertelek meg Téged, olyan asszonynak, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy ne legyen gyermeke, hogy gondtalanul, jó módban élje le életét. Emlékszem — egyszer így nyilatkoztál, amikor gyermekekről beszélgettünk: „Én nem akarok úgy élni, mint az anyám. — Mosni és foltozni egész életemen át... Nekem egy sem kell. Majd elgyönyörködöm a máséban ...“ Hogy megváltoztál. Amikor utoljára nálad voltam, férjed és te is dolgoztatok. Megvolt mindenetek: jó lakás, bútor. — Szépen öltözködtetek. Ha úgy tetszett, motorra ültetek, hogy néhány napot a Balatonnál töltsétek. Ha kedvetek volt hozzá, felmentetek a Mátrába, vagy éppen a Hortobágyra kirándul­tatok. Nem volt különösebb gondod semmire. Mindemellett észrevettem rajtad, hogy nem teljes a Te boldogságod, hogy valóban gyönyörködni tudsz a más gyerekében, de egy kis titkolt irigység rejtőzik mosolyodban. Egy ki nem mondott vágy a tiétek után, a sajátodért... ügy tudom, most már nagyon boldog vagy. Három éves kislányod igazi, egy életre szóló boldogságot vitt a házatokba. Vállalod érte a gondot, a féltést. Nem sajnálod az időt, hogy naponta frissen vasalt ruhácskába küldhesd az óvodába, a többi gyermek közé. Hogy esténként kedves kis — olykor magad költötte — mesécskét mesélj neki. Lemondasz ha kell, egy-egy színházi előadásról, vagy egy motoros túráról, hogy vele maradhass. S mindemiatt nem hagyja el panasz az aj­kad, de boldog vagy, hogy van kiért vállalnod ezt a lemondást. Olgám! Ugye már Te is megérted azokat az asszonyokat, akik gyermekeikért szívesen hordják az élet minden terhét... Már Te is rájöttél arra, hogy gyermek nélkül nem igazi a boldogság ... hogy akkor legjo bb a falat, ha megoszthatod va­lakivel, akinek Te adtad az életet. Holnap ismét gyermeknapot ünnepelünk. És én szinte lát­lak, amint boldogan szorítod magadhoz kicsi lányodat, s ar­codon ott ragyog az édesanyai szeretet. Búcsúzóul azt kívánom Neked, hogy azért a szeretetért, melyet Te nyújtasz gyermekednek, ugyanolyan nagy és hálás gyermeki szeretet kísérjen végig egész életeden. Meleg barátsággal üdvözöl: Margit GYE cscs<3K^<s-csQsa<scsaKs<ací<scs<*cs. A kényes kislány, a Nap, a Felhő, és a Szél 6 SrfS V, MJ '*fe. /<&> / ''fo'éx. ­Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Klárika nevű kislány, aki nagyon kényes volt. Ha sü­tött a Nap azért nya­fogott, hogy meg­barnítja szép fehér bőrét, ha esett az eső azért sírt, hogy megázik a haja, ha egy kis szél támadt, azért bosszankodott, hogy kifújja a ke­zeit. Egyszer aztán a Nap, a Felhő és a Szél összebeszéltek, hogy legközelebb úgy cselekednek, ahogyan a kislány kívánja. Úgy is történt. A kislány egy na- pon kiment a kert­be megnézni, érik-e már az alma, mert nagyon szeretett vol­na enni belőle. Alig­hogy odaért a gyü­mölcsfához, a Nap annyira kisütött, hogy Klárika mérgé­ben azt kívánta: — Inkább essen az Eső, csak a Na­pot ne lássam. — S csodák csodája, a Nap abban a pilla­natban elbújt a Fel­hő m.ögé, a Felhőből pedig zuhogni kez­dett az Eső. Klárika pillanatok alatt el­ázott, hiába bújt alá az almafának, az Eső ott is utolérte. Ekkor eszébe jutott, hogy ha az előbb szót fo­gadott neki a Nap, megpróbálja az Esőt is elállítani, s hango­san felkiáltott: — Ne zuhogj to­vább Eső, inkább fújjon a Szél, aho­gyan akar. Most már nem sü­tött a Nap, nem zu­hogott a Felhőből a víz, ellenben olyan hatalmas Szél kere­kedett, hogy Kláriká­nak meg kellett ka­paszkodnia a fába, hogy a kemény Szél ki ne fújja a kert­ből. Ekkor a Szél rázni kezdte a fá­kat, s a kislány kénytelen volt elen­gedni, hogy össze ne horzsolja magát a fa kérgével s kétségbe­esetten kérte a Sze­let, hogy álljon el. Szótfogadott hát az is Klárikának. Most már nem sü­tött a Nap, nem esett az Eső és nem fújt a Szél. Klárika megelége­detten gondolt arra, hogy mindezt ő csi­nálta, a büszkeségé­ben utána kiabált a Szélnek: — Nem szeretlek benneteket, akkor gyertek vissza, ha majd hívlak. — S jót nevetett hozzá, mert azt gondolta, sohasem fog olyat kívánni, hogy süssön a Nap, essen az Eső, vagy fújjon a Szél. Múlt az idő. A Nap nem jött elő a Felhő mögül, hogy kipirosítsa az almát, az Eső nem hullott le a 'földre, hogy in­ni adjon a gyümölcs­fának, a Szél nem fújt bele az alma­fa lombjába, hogy felfrissítse leveleit. Klárika hiába szere­tett volna almát en­ni, azoknak bizony fanyarzöld színük maradt továbbra is, ahelyett, hogy nőttek volna, egyre kisebb­re zsugorodtak ösz- sze, s nagyon sok le is hullott belőlük a földre. Egyszer, amikor a kislány bemegy a kertbe, hallja ám, hogy az almafa na­gyokat sóhajt. — Mi bajod van almafa? — kérdi tő­le sajnálkozva. — Mi bajom van? — ismételte a fa — Hetek óta nem szív­tam magamba egy csöpp vizet sem, he­tek óta nem sütött rám a Nap, hetek óta nem mozgatta meg lombjaimat a Szellő: gyökereim ki­száradnak, leveleim elhervadnak, gyü­mölcseim leperegnek Segíts rajtam kér­lek, segíts rajtam, mert elpusztulok. Klárika szégyen­kezve nézett a fára. Gondolta: Azért nem tud nekem almát ad­ni, mert ő sem kap táplálékot... Odasietett hát a kúthoz, kis vödrét telemerte vízzel és a fa tövére öntötte. De az almafa tovább só­hajtozott: — Ö jaj, ó jaj... Még ha tíz kisvödör- rci hoznál is innom, akkor sem csinálnál semmit, mert nekem még napsugárra is szükségem van és egy kis üdítő Szellő is kellene. — Mit gondolsz — szólt a .fához Klári­ka — ha megkérem a Napot, a Felhőt és a Szelet — visszajön­nek? — Persze, hogy vissza, hiszen te za­vartad el őket. Ekkor a kislány elkiáltotta magát: — Gyertek elő ba­rátaim, segítsetek szegény almafán. S láttatok csodát? A Szél egyet füty- tyentve megjelent, s meglengette a fa le­veleit, a Felhő sok kis esőcseppel meg­öntözte a földet, a Nap kedvesen moso­lyogva. előjött a felhő mögül, s beragyogta a fa koronáját és a kis kertet. Klárika újjongó szívvel fi­gyelte, hogyan issza magába a fa a vizet és a Napfényt, ho­gyan mozgatja meg a fa leveleit a Szellő. Pár nap múlva az almák pirosodtak, gömbölyödtek. Nem is haragudott többet a kislány sem a Napra, sem a Fel­hőre, sem a Szélre, ezután már ő masyj hívta őket, ha elfe­lejtettek előjönni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents