Nógrádi Népújság, 1958. április (3. évfolyam, 26-33. szám)
1958-04-30 / 33. szám
2 NÓGRÁDI NÉPÜJSÁG 1958 április 3i. Levél Németországba MANFRED ROLL ELVTÁRSNAK, TANÁR DREZDA. Rudolf Ramer-Platz Ili KEDVES MANFRED BARÁTOM! Végtelen kellemes és kedves meglepetés volt számomra, feleségem és kislányom részére is az öröm, melyet újévi üdvözlő soraiddal és a Drezdából küldött mézeskalács szívvel okoztál. Azóta is vártam az alkalomra, hogy illendőképpen válaszolhassak nektek, német elvtársaknak. Úgy gondolom, hogy a munkásosztály nemzetközi ünnepe erre a legmegfelelőbb alkalom. Az 1956-os októberi ellenforradalom idején és utána végtelenül jól esett az a felelős együttérző segítés, amellyel a szocialista országok, élükön a Szovjetunióval segítettek bennünket. A múlt nyár folyamán abba a kellemes helyzetbe kerültem, hogy 221 kis magyar úttörővel nálatok, Németországban, Altenberg-táborban üdülhettem, melynek parancsnokhelyettese Te voltál. Válamennyiönk eszében és szívében még élénken élnek a szász dombvidék szebbnél szebb, változatosabbnál változatosabb tájai, meg-megugró hegyei, örökzöld fenyvesektől ózondús völgyei, a kedves tisztások, patakok, tavak egyaránt. Soha nem tudjuk elfelejteni a gazdag bányavidéket, az urániumot, szenet korszerű gépi felszereléssel termelő hős bányászokat, akiket nemcsak a munkahelyen volt alkalmunk megismerni, hanem ünnepnapokon is, amikor eljöttek az ifjúság közé, úttörőink közé, hogy elmondják nekik hajdani gyermekkori sanyarú életük tapasztalatait, tanítva, nevelve őket emberségre, elvhűségre, az új, a haladó, a fejlődő szocialista társadalom megbecsülésére, ennek építésében való tevékeny részvételre. Találkoztunk békésen dolgozó varasotokkal is, s főleg egy altenbergi özvegyasszony jut most az eszembe, akinek az én magyar gyermekeim segítették a tó partján lévő szénáját összegyűjteni és szekérre rakni. A néni 50 felé járhatott és 12 éves korú serdülő lánykájával gyűjtögetett egy napsütéses, szeles délután. Küzködtek a széllel, mely a szekérre felrakott széna egy részét folyton lefújta onnan. Az én fiaim közül először ketten, majd valamennyien, húszán mentek segíteni. Jó egy óra alatt összegyűjtötték és felrakták a szénát, s közben mutogatva „beszélgettek“ a német anyával és leányával; megértették, hogy mint oly sok német anya és magyar anya, ő is elvesztette férjét a második világháború szörnyű vérzivatarában. Örök barátság, testvéri szolidaritás szövődött ott a réten akkor, s közös ellenszenv és gyűlölet a háború ellen. Soha nem tudják elfelejteni azt a sokoldalú és ötletes gondoskodást, szíves kedveskedést, ame llyel Ti, német dolgozók az ellenforradalmat követő nehéz időszakban minket valósággal elhalmoztatok. A nyár folyamán hat héten át voltunk vendégeitek, és egy életre szóló gazdag élmén nyel jöttünk haza. A drezdai pályaudvaron búcsúztunk, s hogy a ti férfi arcotokra megha- tódásból, szeretetből pottvanó nehéz könnycseppeket a mi gyermekeink meg ne lássák, a trafik mögé mentetek időnként. Nagyon, nagyon nehéz percek voltak a válás utolsó pillanatai. Már előbb is, de akkor különösen valamennyiönkben megfogamzott a gondolat, hogy mi örökké együvé tartozunk, a megbonthatatlan szocialista tábor népeinek nagy családjához. Megmutattátok, hogy nemcsak jóban, hanem bajban is igaz barátok voltatok és vagytok. Mi ezt éreztük, tudtuk, s ti ezt nagyszerűen, az emberi humánum szocialista gyakorlatának végtelenül mély és finom érzékével tettétek. Most már nálunk is eredményekről beszélhetünk, s lassan behegednek az ellenforradalom által ütött sebek. S hogy ez így van, abban a Szovjetunió és a népi demokratikus országok népeinek családján belül nagyszerű szerepet vállaltak a Német Demokratikus Köztár saság dolgozói is. Segítségteket soha nem felejtjük és a rólunk való gondoskodástokért és ajándékokért a munkásmozgalom nemzetközi ünnepe alkalmából fogadjátok tőlünk hálánkat és forró, elvtársi üdvözletünket. Szocialista országépítési munkátokban további sikereket kívánunk valamennyiötöknek! JAKAB IMRE, a salgótarjáni Rákóczi úti általános iskola igazgatója Reflexió „Az éjszaka fiataljairól című jegyzetekhez Nógrádi Népújság április 26-i számában a „Jegyzetek” rovatban igen figyelemre méltó írás jelent meg, „Az éjszaka fiataljairól” szóló cikkben. El kell mondanom elöljáróban, hogy a cikkíró meditálása a komoly és nagyon időszerű problémáról mindenki számára, s természetes a mi számunkra — pedagógusok számára — nagyon elgondolkodtató. Mindenekelőtt hadd köszöntsem örömmel ezt a néhány sort, hisz annak az a lényege, hogy mindinkább a közösség ügyévé • válik a nevelés, az, hogy a felelősség tekintetében sokoldalúan lát és egészségesen bírál. Vasárnap reggel történt. Jövök az iskolába. Előttem egy 35 év körüli apa sétál két fiúgyermekével. Kedves a kép. A nagyobbik 6-7 éves, a kisebbik 4-5 éves lehet. Eleven, erős, fiúcskák, kedvesek, játékosak, csintalanok. A kisebbik játékos jókedvében a Béke-sétány egyik szemétgyűjtő bádog kosarát — milyen jó, hogy az tengelye körül forgatható — kiborítja. Az apa, aki ezt a „csínyt” látta, a parkőrrel szemben védelmébe veszi gyermekét. Világért sem gorombán. A szép tavaszi vasárnap reggel varázsa az apa hangulatát derűssé tette — jól tette — s talán ezért, de lehet, hogy egyéniségből fakadó szelídséggel a dohogó parkőrt arról igyekszik meggyőzni, hogy kár volna ilyen apróság miatt a gyermek szabadságát korlátozni. A kiszórt papírhullar- dék a tavaszi szellő ösztönzésére vígan repül gurul tovább a sétány útján, parkosított szegélyen, s ragyogó jó kedvvel örül a két gyermek e talán mégsem esztétikus képnek, hisz édesapjuk szentesítette, — valljuk be nem is szörnyű csínjukat. S nekem mégis eszembe jutott egy másik apa. z a másik, 16-17 éves gyermekét semilyen kedvtelésében nefn korlátozta. Azzal érvelt, hogy az ő gyerekkora a múlt rendszerben a megalázottság, a meg- vertség, a leigázottság kora volt, nem is volt az gyermekkor. S ő ezért képtelen fia szórakozását irányítani. Hogy éjfél után járt haza, hogy megtörtént nem egyszer az is, hogy egész éjszakákat lumE polt át, soha zokon nem vette, sőt a fia ehhez való jogát elismerte, hangsúlyozta — legyen derűs ifjúsága. Végül is ez a gátlástalan ifjú, aki osztálytársaira is nagyon negatív hatással volt, tanulmányait kénytelen volt abba hagyni, s mert sem szellemi, sem fizikai munka iránt nincs semilyen érdeklődése, egyelőre még szülei kritikát- lan szeretetére támaszkodva éli gondtalan és felelőségnélküli életét. De hová fog ez vezetni? Néhány héttel ezelőtt egyik negyedik osztályos tanulónk édesapja kétségbeesetten panaszolja, hogy a fia otthagyta a családi otthont, nagyanyjához költözött, mert kemény szavakkal dorgálta meg, sőt elkeseredésében arcúi is ütötte a dohányzási tilalom áthágásáért. Gyermeke beteges. Természetesen — mondja — hogy még a széltől is óvták. Kívánságát, igényeit mindenkor kiszolgálták, csak arra kérték, egészsége helyreállítása érdekében ne dohányozzon, hisz orvosi tilalom írja ezt elő. Minden könyörgésük hiába való volt. Az első összeütközés idevezetett. Az ifjú visszaköltözött ugyan szüleihez, de lelkében továbbra is él a szülői „igazságtalansággal” szembeni ellenérzés. B eszélhetnénk arról a tanulóról, aki arra kapott ígéretet édesapjától, ha elégtelen nélkül megússza az évet, motorkerékpárt kap. Szólhatnék azokról a tanulókról, akik korlátlan hitelt élveznek szüleik részéről, helyt adnak gyermekeik minden vádjának, amit azok az iskolával, az egyes tanárokkal szemben vetnek fel önvédelmükre, s anélkül, hogy a vádak jogosultságáról, vagy jogosulatlanságáról meggyőződnének, követelődznek, fenye- getődzmek az iskolával szemben. De menjünk egy lépéssel tovább. „Az éjszaka fiataljairól” szóló cikk szereplőit ismerem. Mondjam azt, hogy az egyiknek a cikkel szemben az volt a legfőbb sérelme, hogy a cikkíró a lábán csíkos harisnyát látott, holott ez nem áll. Az, hogy ő alkalomadtán tánczenekarban játszik, természetes. Az üzemi tánczenekar kéri őket fel szereplésre, mert nélkülük nem teljes a zenekar. Kell az így "’szerzett pénz is, kell az a csőnadrágra, kell a természetesen adódó néhány pohár italra, kell sok mindenre. De ami a legfontosabb — így látják ők s állítólag a szülők is, — a tánczéni-kar- ban Való szereplésük biztosítja azt is, ha „ne adj isten” nem veszik fel őket az egyetemre, az üzem a tánczenekarban teljesített szolgálatért fogja őket nekik megfelelő állásban alkalmazni az érettségi után. Nem tudom kaptak-e valóban erre ígéretet az üzemtől. De ha arra gondolok: eddigi tapasztalataim alapján nem egyszer előfordult már, hogy egy-egy ügyesebb sportolót, aki egyben jő sportársi viszonyát egy-egy sikeres sportesemény utáni dáridóban is igazolta, felkészültségére, tanulmányi eredményeire tekintet nélkül is valóban jól fizetett állásban jutalmazták — elképzelésük igazolt. példákkal a szülők és a társadalom felelőségére próbáltam utalni. Persze, hogy a felelőségben osztozni kell az iskolának is. Megvan e felelőségben az iskoláknak is, a nevelőnek is a maga része. A reakciós polgári és feudális maradványok felmérése és leküzdése nem történt még meg kellő mélységben. c és részletességgel számos? i módszertani kérdésben. Osztom a Pedagógiai Szemlének azt a megállapítását, hogy elméletileg is tisztázni kell a régi és új erkölcs egymáshoz való viszonyát, az új erkölcs tartalmi jegyeinek gazdag feltárását, a közösségi nevelés helyét és szerepét az erkölcsi nevelés rendszerében, stb., hogy a gyakorlat emberi hatékony elvi pedagógiai megalapozást kapjanak nevelőmunkájuk egészéhez. S ummázva „Az éjszaka fiataljairól” írt jegyzet* befejezését idézem: „A közösség ügye ez (t. i. a nevelés.) A szülőké, a nevelőké, az egész társadalomé. Keressük a megoldást, mert a szocializmus építéséhez az élettől duzzadó és nem fáradt Somoskői vasárnap Április 27-én vasárnap már a kora reggeli órákban csákányvágásoktól és vidám beszélgetésektől, vitatkozásoktól volt hangos a 800 lakosú Somoskő község két utcarésze. A helyi KISZ-szervezet és a Népfront-bizottság felhívására, mintegy 40 idős és fiatal férfi és nő látott munkához. A lendületet növelte, hogy a község vezetői élenjártak a munka megkezdésében és végzésében. A társadalmi munka eredményeképpen a két brigád tagjai egy hosszabb átereszt készítettek el, s mintegy 100 méteren kitisztították, illetve megásták az útszéli árkot. A KISZ első országos értekezletének útmiitlatása alapján a tűzhelygyári fiatalok is megértették, hogy a szervezeti élet keretén belül is tevékenyen kell működni az ország gazdasági helyzetének előrelendítésén. Az első országos értekezlet határozata, a kormány takarékossági felhívása meghatározta a feladatokat. A tűzhelygyár! fiatalok sem akarnak lemaradni ebben az igen hasznos és nemes munkában. Az alapszervezeti taggyűléseken nagy helyesléssel fogadták az „Anyagi támogatást csak kiérdemelt munka után” jelszót és azt a határozatot, hogy 1958-ban minden KISZ tagnak legalább 20 óra közhasznú társadalmi munkát kell végeznie. Megalakultak az önkéntes „társadalmi munkabrigádok“, amelyek már számos esetben bebizonyították, hogy nemcsak szavakkal kell takarékoskodni, hanem a tettekben is. Eddig mintegy hét esetben végeztek a KISZ fiatalok közhasznú társadalmi munkát. A szervezet munkatervében két-három hónapra előre meghatározzák a társadalmi munkanapokat, s az így megtakarított összeget igazoltatják a gyár gazdasági vezetésével és bevezetik takarékossági számlájukra. Az eddig végzett munka alapján már a 15 000-ik forintot jegyezhetik fel számlájukra a fiatalok. A takarékossági mozgalomban nagy szerep jut a fiatal műszakiak tanácsának is. A tanács első tevékenysége egy takarékossági tervezet kidolgozása volt, amely az 1958-as évre előre meghatározza a fiatalok takarékossági mozgalmának fő kérdéseit. A KISZ vezetőség már megtárgyalta a tervezetet, amelyet az igazgató elvtárs elé terjesztettek, aki szintén nagy helyesléssel fogadta a tervjavaslatot és a műszaki tanácsot támogatásáról biztosította. A benyújtott tervezet javaslatai — már amelyeket előre körülbelüli számítással meglehet határozni — mintegy 200 000 forintos megtakarítást jelentenek. A fiatalok segítséget kívánnak nyújtani a vállalati problémák megoldásában is, amelyek az üzem rentabilitását segítik elő. így például a tárolásnál keletkezett fer- rószilicium por tömbösítése és ezáltal felhasználásra alkalmassá tétele. Igen jelentős javaslat az, amely a főgyártmányoknál — tűzhely, kályha — használatos samottéglák helyes tárolásával foglalkozik. A fiatalok vállalják a tároló polcok elkészítését társadalmi munkában, s ezáltal a tárolási se- lejtet mintegy 98 százalékkal csökkentik. Állandó feladatuknak tekintik a vállalat területén adódó vashulladék rendszeres összegyűjtését, a belső területek tisztántartását. Nagy segítséget jelent a kulcsformázásban az új homokszárítógép amelynek elkészítését — 451 órás munkaráfordítással — társadalmi munkában vállalták, főleg a TMK üzemrészleg fiataljai. Rendszeres papírhulladékgyűjtést indítottak. Segítséget nyújtanak a héjmagkészítés selejtjének regenerálásánál is. Villamossági őrjáratot szerveznek, amelynek az lesz a feladata, hogy a feleslegesen égő lámpákat eloltsák, az üres járatú motorokat kikapcsolják. Javasolták, hogy a kisebb fényigényességű helyeken kisebb erejű izzókat használjanak, a munkakörülmények javítása céljából a műhelyek falait meszeljék fehérre. A közeljövőben pedig „ötletnapokat” rendeznek. ahol mindenki elmondhatja a javaslatát az üzemi munkát illetőleg. ' Pádár András Salgótarjáni Tűzhelygyár es nem fiatalokra van szükség. Ravasz Dezső gimnáziumi igazgató | Emlékezés régi májusokra MOSOLYGÓS ARCÚ alacsony, barna ember Gazsi bácsi. Amikor bekopogunk hozzá, kedves hangon invitál beljebb. Az asztalon heverő újságokból, s kezében lévő szemüvegéről Ítélve olvasás közben zavarhattuk meg. A legnagyobb készséggel beszél régmúlt májusokról, azokról a májusokról, amelyek a fasizmus súlyos elnyomatásának ideje alatt a dolgozók legnagyobb ünnepei voltak. —Szegény családból származom— meséli Miklós Gáspár elvtárs salgótarjáni nyugdi- jas. Gyermekkorom keserű ■; emlékeket ébreszt fel ben• nem. Sohasem felejtem el, ■ • hogy, 12 éves koromban azt : mondták szüleim, amikor kenyeret kértem: ’’Fiam ha enni akarsz, nézz valami i munka után, mert mi nem tudunk adni“. Sógorom, ;S Kovács Sándor Karancsla- -! pujtőn lakott akkor. Azután tj néhány évig náluk laktam. ’; Sógorom valamennyi mun- '• kás megmozduláskor magá• val vitt. így ismerkedtem J össze, mint kisfiú az uj vi■ j lágért folyó harccal. Amikor visszakerültem Tarjánba, s - • tanultam a cipészmesterséget, j már önállóan jártam el, illet- ’• ve vettem részt a munkás- gyűléseken. Emlékezetes na- pok voltak ezek. Ha május -! elseje közeledett, már ápri- tj lis utolsó hetében megkez- ; dődött az emberek szervezé- í se. Nem kellett sokat be- ; székiünk. Munkába menet i • munkaközben, munkából jövet odaszóltunk ismerőseinknek: „Jössz?—Megyek”. Tudtuk, hogy egyikünk sem hiányzik majd. 1926 MÄJUS ELSEJÉN Kercseglaposon jöttünk ösz- sze. Egyesek már éjfélkor megjelentek a helyszínen. Nem tudtak nyugodtan aludni, itt várták meg a nagy napot. Sokan jöttek össze: asz- szonyok, férfiak és gyerekek. Nem egy családból a nagyapától az unokáig valameny- nyien kivonultak. Olyan jó volt együtt lenni. Nagyon erősnek éreztük ilyenkor magunkat. Az elvtársak marxista könyvekből olvastak fel részleteket. Hihetetlen lelkesedés jellemezte ezt a gyűlést. A felszólalók harcra buzdítottak a munkabér emelése, a munkaidő nyolc órára való csökkentése, a szavazati jog kiterjesztése, a nők egyenjogúsága érdekében. De volt közöttünk egy áruló, aki csendőröket uszított ránk. Figyelőink időben értesítettek bennünket a veszélyről. X928-BAN a baglyasi erdőt választottuk a gyűlés helyének. Ekkor Pothornyik József elvtárs is velünk volt. Ö tartott előadást a munkásoknak. Később mind jobban üldöztek bennünket. Ha közeledtek a májusok, többünket már az elsejét megelőző napokban a csendőrök összeszedtek, s csak másodikén bocsátottak szabadon. 1945-ig sok május elsejét töltöttem rács mögött, —mondja szomorúan Miklós bácsi — pedig de szerettem volna minden alkalommal ott lenni én is munkás társaim között a titkos gyűléseken. A német megszállás idején, 1944-ben nagyon szép május elsejét akartunk előkészíteni. Azonban ebben az évben már április 3.-án megkezdték a kommunisták és a velünk rokonérzelmű dolgozók elfogását a nyilasok, s a ricsei internáló táborba hurcoltak bennünket. IDŐKÖZBEN Miklós bácsi felesége is megérkezik, s bekapcsolódik beszélgetésünkbe. Elmeséli, hogy 1930-ban, 22 éves korában, két apró gyerekkel maradt otthon, férjét elhurcolták. —Egy évig nem volt kenyérkeresőnk, mondja Miklósné — s amikor könyörögtem, hogy engedjék haza az uramat, hiszen becsületes ember, megfenyegettek, hogy engem is bezárnak, gyermekeimet pedig lelencházba adják, ha sokáig védem a páromat. A szenvedések, nélkülözések ellenére csak azt tudom mondani: ha mégegyszer kezdeném az életemet, újra ezt az elvet vallanám és még jobban, még bátrabban kezdeném, illetve végezném feladataimat mint akkor.— így emlékezik vissza —a 14. szabad májuson— Miklós Gáspár elvtárs azokra az időkre, amikor még a munkások kakastollas csendőröktől, nyilasoktól üldöztetve ünnepelték a munkások legnagyobb ünnepét: május elsejét. Juhász Margit EDDIG 15000 FORINT
