Nógrádi Népújság, 1958. március (3. évfolyam, 17-25. szám)

1958-03-01 / 17. szám

NÓGRÁDI Népújság 1958. március 1. C zinke Ferenc a megyei képzőművészeti szö­vetség elnöke a me­gye művészei nevében hadat üzent „a giccsek sisere- hada ellen”. Cikkét olvasva eszembe jut az egyik 1910-es évekből származó Lyka Ká­roly szerkesztésében megjelent művészeti folyóirat hasonló témájú írása. Akkor is idő­szerű volt, s ma is az. De az­óta is több országos lap ha­sábjain láttak napvilágot ha* sonló tartalmú, az igaz művé­szetet dicsőítő és a giccsőröket szapuló cikkek- És milyen vál­tozások történtek a cikkek közzététele után — tehetnénk fel a kérdést? ... Az igazat megvallva, nem sok ered­ményt értek el, mert erről nemcsak írni és beszélni, ha­nem cselekedni is kell. De mi­előtt bármit is cselekednénk, vizsgáljuk meg ezt a kérdést részleteiben, a képet vásárló dolgozók tízezreinek szemszö­géből, hogyan látják ők ezt a kérdést, mi a véleményük róla és mik azok a tényezők, amik közreműködnek. Mivel jómagam is az egy­szerű dolgozók táborához tar­tozom — azok közé, akik szí­vesen vásárolnak képet, ha ha van rá pénzük —, úgy ér­zem az egyéni véleményem vetem papírra, mint laikus vásárló, nélkülözve minden tudálékosságot. Ezért nyugod­tan elmondhatjuk, hogy a kép­vásárlók mintegy nyolcvan százaléka úgyszólván semmit sem ért a képekhez, ez már bebizonyosodott. Ha valaki már odáig jutott családi be­ruházás terén, hogy lakásából már csak a képek hiányoznak, a legegyszerűbb emberben is megvan az a vágv, hogy neki tetsző, szép, lehetőleg nagyobb méretű, vászonra festett olaj- képet vásároljon, jó széles ke­rettel, „de az általa hozzáfér­hető áron”. T alán itt van a legfőbb hibának a gyökere. Egy eredeti műalko­tás (ha egyébként té­mája és színhatása megragadó) nagyobb méretű vásznon, olaj­jal festve, — különösen, ha közismert festő aláírása sze­repel rajta — oly magas az ára, hogy egy átlagkeresetű dolgozó — legyen bármilyen szenvedélyes képgyűjtő és szobájának fala üresen mere- dező is — képtelen megvenni. Be hogy mégis legyen vászon­ra festett olajképe, még ha si­lányabb minőségű is, ötöd­része árért giccsfestőtől vásá­rol rámával együtt, aki ház­hoz is szállítja a portékát. Nem hiszem, hogy klasszikus, nagy festőink színes repró­■v W W W VA/ v-v VA/V W V V W dukcióinak nagyobbmérvű for- golambahozatalával (esetleg rézkarcok, akvarellek forga­lomba hozatalával) csökkenne a giccsek forgalma, mert nem nagy a kereslet irántuk és ez utóbbiak nem olyan közked­velt képfajták. És amíg ilyen kereslet van a giccsek iránt, a kínálat csak fokozódik. Le­het találkozni giccsekkel pro­pagáló újsághirdetésekkel az országos lapok apróhirdetései között, s amíg ez fennáll, vajmi kevés sikerrel lehet fel­venni a harcot a giccselők és munkáikat forgalombahozói- val szemben. Ha mindezt le­gálisan nem tehetik, titokban fogják terjeszteni, mert biztos, gondtalan megélhetést bizto­sít számukra. ~M~ ~M~a már itt tartunk, meg­m—■m kockáztatok egy kér- JL JL dést: vannak égbe­kiáltó förmedvények, amelyekről mindenki tudja, hogy az giccs. De van a giccs- nek egy másik fajtája is, ami sokszor neves művészek kezei közül kerül ki. Ilyen esetek­ben ki vállalkozna a határ­vonalat meghúzni az igazi mű­alkotás és giccs között. Ki biztosítja arról a nem mű­értő képvásárlót, hogy az ál­tala megvett kép nem giccs, mégha közismert, fémjelzé- ses aláírás is szerepel a képen. Voltak országoshírű nagy mű­vészek (ma is akadhatnak), akik életük bizonyos szaka­szában a giccselésre vetemed­tek. (például Berkes, Viski, Neogrády stb.) Az sem biztosí­ték, ha valaki elvégzi a Kép­zőművészeti Akadémiát, hogy az már nem giccsel és for­dítva: vannak autodidakták, akik művészi értékű képet alkotnak. Itt utalok az V. Me­gyei Képzőművészeti Kiállítás egyes képeire, amelyre a Nóg­rádi Népújság 1957. november 30-i cikke is rámutat, hogy semmitmondó témájú, giccses ízű képek is bekerültek, há­rom megnevezve, és még egy­néhány a cikk szerint, holott a képeket műértő zsűriző­bizottság válogatta össze. Ha a több tagból álló művész és kritikus szakembereket is meglehet téveszteni és giccse- ket elfogadnak egy kiállításra, ami hivatva van a nagyközön­ség ízlését, esztétikai meglá­tását a helyes irányba nevelni, — ne is csodálkozzunk az egy­szerű átlagemberek ilyenér­telmű tévedésein. Félreértés ne essék, én mint egyszerű dolgozó s nem mint műértő írom ezeket a sorokat. Véleményem szerint ma már az egyszerű embereknek is van az ő szempontjukból művészi V V W V V V VW V vv vw v wv igényük, a szebb nekik is szebb, de csak az igényük ma­rad, mert a komolyabb képek ára túl magasak. Nem mind­egy, hogy 1 500 forint avagy 300.— forintba kerül-e egy festmény, kinek mennyit bír ki az erszénye. Fessenek mű­vészeink a tömegekhez közel­álló témákat, válasszanak olyan színmegoldásokat és technikákat (csendélet, tájkép stb.), amit minden dolgozó szívesen akaszt szobájának falára. Igen nagy a kereslet főleg vidéken a Madonnák és szentképek iránt, ami évszáza­dos tradíción alapul. Ennek ellenére mai festőművészeink szocialista világszemléletük­nél fogva nem festenek ilyen témájú képeket, vagyha igen, méregdrága áron. Ezt a kínál­kozó lehetőséget használják ki a giccsőrök és árasztják el az országot 120.— forintos nagyméretű szalagrendszerrel gyártott, szerintük „művészi szentképekkel, őket nem köti a szocialista erkölcs, csak az anyagi előny lebeg, előttük. Azt pedig dúsásan megtalál­ják. B efejezésül: mélyüljön el jobban a kapcsolat a festők és a dolgo­zók között. A festők ve­gyék figyelembe a dolgozók kí­vánságait a témamegválasztás- inál és ne elvont, a dolgozóktól távolálló és őket nem érdeklő témákat, mozzanatokat örö­kítsenek meg. Ezzel nem azt mondom, hogy megrendelésre dolgozzanak, mert a művész maga választja meg a témáját a legtöbb esetben. Szabjanak továbbá olyan árakat képeik­ért, amit az átlagkeresetű dol­gozó is megvehet, úgy sokkal kevesebb giccs kerül forga­lomba valamennyiünk örö­mére. Végtére is nálunk minden — így a képzőművészet is —, a dolgozók érdekeit kell, hogy szolgálja . . . Sándor Rudolf Ha így valósítsuk meg i gazdaságosság elvét! Szinte minden évben többet javított a dolgozók munka- és életkörülményein a népi de­mokrácia fennállásának 13. évében, mint a Horthy-rend- szer 25 év alatt. E tekintetben is kiemelkedő az ellenforrada­lom leverése óta eltelt időszak. A reálbér nagyarányú emel­kedése mellett jelentős össze­geket fordított államunk a szociális ellátottság javítására is. Ennek ellenére még min­dig vannak olyan területek, amelyek, — hogy úgy mond­juk — fehér foltnak számíta­nak. Több millió forintos beru­házással például fontos épít­kezés indult A zagyvapAlfalvi ÜVEGGYÁR BŐVÍTÉSE érdekében. Több évre szóló munka ez, mintegy 57 millió forintot fog felemészteni. Épí­tőmunkások százaira lesz majd szükség. A munka már meg­indult, sőt, nagy ütemben elő­rehaladt. De ha azt nézzük, milyen körülmények között élnek, pihennek az építőmun­kások, bizony nem valami lel­kesítő a kép. Későn kezdtek hozzá a munkásszállások épí­téséhez, a téli időjárás miatt elképesztően vizesek. Sajnos, szárításuk, szellőztetésük sincs megfelelően biztosítva. Az ágyak többsége rossz, többen jóformán deszkán alszanak. Pedig Nagybátonyból lehetne rendes ágyakat hozni. A háló­termekben nincs asztal, szék, vagy pad. A tisztálkodási le­hetőségek sem kielégítőek. A konyha jórészt nélkülözi a higéniát. Ugyanazon az abla­kon adják ki a kész ételt, ahol beszedik a használt edénye­ket. Egyetlen szórakozási le­hetőség a mozi. Újság, könyv, folyóirat szinte alig található a szállásokon. Január végén a megyei egészségügyi osztály ellenőr­zést tartott Zagyvapálfalván. A fogyatékosságok kijavítá­sára határidőket szabott meg, s jegyzőkönyvileg rögzítették, hogy az intézkedésekről az CL _.-JUSL-jSSL ép ítésvezetőség beszámol, il­letve azok végrehajtását a KÖJÁL ellenőrzi. Sajnos, a tények azt mutatják, hogy az­óta nem sok előrehaladás tör­tént. A múlt év augusztus 23-i la­punkban orvosi jelentés alap­ján cikket közöltünk A KISTÉRÉN YEI ÁLLAMI GAZDASÁG egészségügyi helyzetéről. Igaz, hogy ezután némi javulás tör­tént, de egyáltalán nem kielé­gítő. Sőt, az egyik ellenőrt dr. Miihók Jánost, mátramind- szenti körzeti orvost méltat­lan fenyegetéssel illették. Pedig mennyivel jogosabb volna azzal törődni, hogy az élelmiszerek megfelelő tárolá­sát biztosítsák. Ne forduljon elő. mint még a közel múlt­ban is, hogy a szalonnát végig rágják az egerek. Majd a rá­gott részt levágják, a szalon­nát bepaprikázzák — s mint a dorogpusztai üzemegység konyháján mondták — kiad­ják a dolgozóknak. Ezen a pusztán még mindig nem ol­dották meg a dolgozók egész­séges ivóvízzel való ellátását. Amíg nagycsaládosok régi, szinte már évszázados épüle­tekben laknak, addig van olyan, aki a két újonnan épült ház egyikét egyedül foglalja el. A másik üres, nem adták oda senkinek, mert csak félig kész. Az ilyen és hasonló esetek nem erősítik a gazdaság veze­tőségének tekintélyét. Különö­sen nem, ha a dolgozókról történő hiányos gondoskodás mellett a rossz anyaggazdálko­dás, egyszerre leltári hiány és többlet is előfordul, ha az ál­latok súlya nem gyarapodott, hanem csökkent. Helyes lenne, ha a minisz­térium illetékes főosztálya is több gondot fordítana a kis- terenyei gazdaság vezetői gondjainak megoldására. De nézzünk egy további pél­dát! Salgótarján dolgozói már szórakozhatnak tiszta, ízléses és hangulatos vendéglőkben, éttermekben. Talán észre sem veszik, ha az asztalterítő, a felszolgáló köténye, kabátja ragyogó fehér, a frissen mo­sott és vasalt holmi jellegzete­sen kellemes és megnyugtató illata árad belőle. S talán még kevesebben tudják, vagy gon­dolnak arra, milyen körülmé­nyek között végzik a mosást, vasalást A VENDÉGLÁTÓ vAllalat dolgozói. A Rákóczi úton, szemben a kenyérbolttal egy udvar mélyén húzódik meg a mosókonyha. Mosókonyha? Csak erős jóindulattal lehet annak nevezni azt a két lyu­kat, amely minden oldaláról beomlással fenyegeti az ott dolgozókat. A gőz megüti, át­járja a csöpnyi helységeket, az emberi szervezetet. Aki ide betér, annak a tőkés világ el­hagyott és elhanyagolt mo­sókonyháit és mosónőit idézi a kép. Lehet, hogy a Patyolat üzembehelyezésével megoldó­dik ez a dolog is. De, hogy a jelenlegi 'állapot már évek óta fennáll, bizony nem nagy gondoskodásra vall. Tudott dolog, hogy pénzügyi: lehetőségeink az utóbbi évben erősen korlátozottak voltak. De az itt felsorolt példák sze­rény körülmények között, ki­sebb befektetéssel megoldha­tók. Csak akarat kell hozzá. És még valami. Megszüntetni azt a szemléletet és gyakorla­tot, hogy a gazdaságosság el­vét A SZOCIÁLIS EGÉSZSÉGÜGYI HELYZET rovAsAra akarják megvalósítani. Mind a három említett vállalatnál megvan rá a törvényes lehető­ség. hogy javítsák a dolgozók élet- és munkakörülményeit. S ez az eljárás többet ér, hasz­nosabb, mint esetleg az év végén egy jelentősebb nyere­séget kimutatni — miközben a dolgozók joggal elégedetle­nek. Balogh Gyula XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX>3CGOO(XXXXXXXXXXXXXXX3CXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX PÁLYÁZAT A MALÉV „Iljusin 14” típusú repülőgépeivel bonyolítja le nemzetközi légijáratait. A repülőgép teljes kényelmet " ét­kezést is — biztosít az utasoknak. A hátradönthető ülése­ken kényelmesen lehet aludni JCiíízetís a ftaradiesL&mhaL E gy férfi állt meg a Történelemtudományi Intézet előtt. A főbejárattal szemben az utca másik olda­lán a járda szélére lépett, hogy ne zavarja a já­rókelőket. Ez a hely az ő területe volt. Egyik ol­dalról egy akácfa védte, a másik felől az iskola korlátja. Nem volt üzlet vagy kapubejárat a közelében, ide nem lé­pett senki. Ügy viselkedett mint aki hazaérkezett. A lábá­val a járdáról az úttestre sodorta a cigarettavégeket és a papír szemetet. Kivette a szájából a cigarettát, eloltotta és a tárcába csukta. A kabátját kigombolta és táskáját a két térde közé fogta. Nem várt senkire, ügyet sem vetett az emberekre, csak arra vigyázott, hogy tiszteletben tartsák a helyét. Amikor a szél papírokat sodort ide, arább lökte, s attól kezdve védőleg a járdaszegélyre tette a lábát, ha autó fordult be az utcába. Az utcán mindenki mozgott csak a házak álltak, és a férfi mint egy sziget. Állt és nézte az Intézetet, a sötét^ fő­bejáratot s az ablakokat külön-külön. Egy pár üvegtábla visszaverte a délutáni napsütést, de akadt, ahol látni lehe­tett a hosszú állványokat és a könyvek tengerét. Ezeknél az ablakoknál okáig időzött, majd lerebbent a tekintete, a járókelőkkel nem törődött, de mindenkit megnézett aki az Intézetből kijött, vagy oda bement. Egy idegen nem tud­ta volna a járókelőkből az Intézet látogatóit kiválasztani, de ő már az utca elején megismerte az embereit. Követte tekintetével mintha ők mások lennének mint a többi em­berek, olyanok, mint az intézet ablakai könyvei, vagy kö­vei. Nézte, ahogy haladnak fel a lépcsőházba, figyelte, hogy ki melyik emeletre megy, s az ablaknál ülő fej jelek mikor rebbennek meg. Még a takarítóasszonyokra is kiterjedt a figyelme, a portás feleségére, aki ennivalót hozott az urá­nak. Az egyik férfi egy kiskutyával jött ki, az állat elsza­ladt s ő ezt a kutyát jobban megnézte mint a járókelőket. Nézte az épületet és emlékezett. 1938-ban történt, las­san húsz éve. Adjunktus volt az Intézetben. Akkor mindig az utca másik oldalán járt, reggel be és este haza. De meg­esett, hogy éjszakára is bentmaradt. Éjfélig dolgozott s ak­kor bent aludt. Ez az ő világa volt, úgy érezte magát a könyvek között, mint a hajós ha tengerre száll. Az ő tenge­rének nem volt határa. Ha tíz élete lett volna, s mind a könyvek között tölti, akkor sem ismeri meg csak egy da­rabkáját a tengernek. Megérezte az erőt, ami bennük rej­lik, s készen állott, hogy mindenét oda adja hogy a tudást megszerezhesse. A nők hiába vártak rá, a szerelmei gyorsak voltak és rövidek. Havonta, kéthavonta egyszer, szombattól hétfőig. Erre nem mindenki volt hajlandó, de ő nem engedett több időt, s így megelégedett azokkal, akik erre kaphatók vol­tak. Oda adta az erejét is, az izmait nem arra teremtették hogy naphosszat üldögéljen, arra a tizedrésze is elég lett volna, de ő boldog volt, mert megérintette a varázs. Más emberek agyába látott, övé volt a hatalom, amely feltá­masztja a halottakat, ő feltudta támasztani a holtakat és vitatkozott velük. A könyvespolcok előtt járkált és beszél­getett: — Ez itt Nagy Sándor, ez Dzsingisz khán, ez meg Mátyás király. Háborús szelek kezdtek fujdogálni, de ő nyugodt ma­radt. Itt nem egy évvel, kettővel, egy háborúval mérték a világot, ezer évvel s minden évben egy háborúval. A had­üzenet előtt két héttel történt. A kormánynak hirtelen kül­ső nyomásra meg kellett támadni az eddigi jó szomszédot. A közvéleményt elő kellett készíteni a hadviselésre s eh­hez történelmi tények kellettek, professzorokra, tudomá­nyos előadókra volt szükség. A Történelemtudományi Inté­zethez fordultak, a professzorhoz. Este keresték fel a kü­lügyminisztériumból, az adjunktus tudott róla. Reggel a szokott időben érkezett s a professzor névtáb­láját már nem találta a kapu alatt, a bejáratnál. A helye üres volt, egy kis világos folt a falon. Ha az intézetet nem találja a helyén, nem lepődött volna meg ennyire de az ut­cában minden ház épp volt, egy ablak sem sérült meg, csak a professzor névtáblája hiányzott. A névtábla, amiről eddig azt hitték, hogy sohasem tűnhet el, legfeljebb átala­kulhat márvány táblává azzal a felirattal: Itt tanított . . .” Tudta, hogy a professzor nem fog engedni, mindig ellen­tétben állott a világi hatalmakkal. Csodálatos, hogy eddig jutott, de megszerezte a katedrát és a hírnevet, mert a tu­dása elégetett minden akadályt: konvenciót, rangot, vagyont. A portásnál meglátta a professzor kulcsait. — Le­adta — motyogta az öreg rémülten s úgy nézett a holmikra mint egy halott végtagra. Ö sem nyúlt hozzá, felszaladt a szobájába és telefonálni kez­dett. Eddig alig használta a készüléket, de most úgy ka­paszkodott bele, mint a mentőövbe. Felhívta a dékánt: — Igen. Tudunk róla. Maradjon nyugodtan. Várni kell. Be­szélt a belügyminisztériummal, a rendőrfőkapitánysággal: — Rokon? Hozzátartozója? Nem tudunk semmit. Hogy mit csináljon? Figyelje az újságokat. Űjabb címeket kért, ta­pasztalatlan gyermek módjára börtönök után érdeklődött. Félórája erőlködött a készüléknél, amikor két férfi nyitott be hozzá. Bezárták belülről az ajtót s leültek. Abbahagyta Képzőművészek és a dolgozók kapcsolata

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents