Nógrádi Népújság. 1957. március (2. évfolyam. 17-25. szám)

1957-03-16 / 21. szám

195*. március 18.

NÓGRÁDI Népújság

7

A karhatalom ügyeletes tiszti szobájában fel'ber- regett a telefon... Az ügyeletes tiszt felveszi és jelentkezik. A drót másik végén egy izgatott, fiatalosan csengő hang tolmácsolja: „Gyorsan, gyorsan! A diákotthonban leszedték a vörös zászlót és el akarják égetni. Felfordult az egész otthon rendje...“ Még folytatnák, de a tiszt elvágja a beszédet: „Azonnal megyünk!“ — s ezzel le is teszi a hallgatót. Az órájára pillant: este fél kilenc. A riadócsengő gombja után nyúl, s erélyesen megnyomja. A csengő belehasít a laktanya csendjébe. Ajtók pattannak, majd gyors léptek alatt nyög a lépcső. Az udvaron belesír az estébe egy autó motorja.

Mire az ügyeletes tiszt az udvarra ért, a karhatalmisták már feszesen ültek a nyitott kocsin, ami nekilendül az estének. A március eleji friss levegő durcásan csapkodta a karhatalmisták arcát.

A bejelentéstől alig múlott három perc, a kocsi már csikorogva fékezett a város másik végén levő diákotthon előtt. A karhatalmisták gyorsan megszállták az épületet. A hosszú, fehér kockával rakott folyosót vad kiabálás töltötte meg. A hall közepén egy pár diák ordítozva tartotta magasba a lángoktól emésztett vörös zászlót, megrészegedett diadallal mutatják a nappali szoba előtt riadtan összeverődött diákok felé.

Amikor a zászlóégetők meglátták a folyosón feléjük futó négy karhatalmistát, abbahagyott csapongó kedvük. Ijedten eldobták az égő zászlót, s rohantak a többiek után. akik az ajtó zárt szárnyát is beszakítva tódultak a nappali szobába.

A karhatalmisták utánuk mentek. Egy idősebb a zászlóhoz ugrott, eltaposta a tüzet, felemelte és hosszasan nézte. Szeme alatt mély barázdák ültek. Szája keserűen megvo- naglott. Aztán lassú léptekkel, kezében az égett zászlóval bement a szobába. A diákok egy fehérre vált remegő fiút akkor lökdöstek maguk közül a szoba közepére, s kiabáltak a kemény tekintetű karhatalmisták felé: „Ö volt a kezdeményező! ..; Ö bontja meg mindig a rendet!’“

A fiú rémülten perdült a szoba közepére és zokogva rogyott térdre, amikor arcán egy kemény pofon csattant.

— Hagyjátok! — szólt az idős karhatalmista, miközben kezében morzsolgatta a félig égett zászlót. A térdelő gyerek abbahagyta a bőgést s félve nézett rá. A diákok is mind feléje tekintettek. A karhatalmisták hátra léptek, az öreg pedig lassú mozdulattal egy széliét húzott maga alá és leült. Térdére tette a zászlót, s törölgetni kezdte róla a kormot..

— Üljetek le! — szólt szigorúan a gyerekekre. Ekkor már néhány tanár is ott szorongott az ajtóban. Magyarázkodnának, de az öreg leinti őket.

— Bocsássanak meg.*. — majd az övéi felé fordult. — Ti menjetek, én maradok. Itt már nem sok dolgunk akad.

L

evette sapkáját, s végig simította hófehér, megritkult haját. Géppisztolyát térde közé szorította, s maga elé meredt. Homloka ráncokba szaladt. Lassan a diákokra emelte tekintetét. Fekete szemében a keserűség és fájdalom vegyes érzése volt.

— Meghallgattok? — fordult feléjük emelt hangon. A diákok némán meredtek rá.

— Na jó — biccentett. — Azért mégis elmondom — szűrte most már halkabban a szót.

— Régen volt. 1932-ben. Diák voltam, gimnazista. Az évben készültünk az érettségire. Nagyon vártuk ezt az időt. Dolgozni, keresni akartam. Szabadulni attól a kínos gondolattól, hogy otthon teher, gond vagyok. Mert az én apám nagyon vékony jövedelmű iparosember volt. Kévésért keresett, kevés volt a munka és ünnep volt. ha dolgozhatott.

Az élet ilyen szűkmarkú áldását is én vittem el. Taníttattak. A család nélkülözése árán is, mert az apám irtózott annak gondolatától is, hogv sorsára kerüljek,. Valami jobb sorsra érdemesnek

MÁRCIUSI EMLÉK

'•iiiiMiiiiiiiimiiifitmiiiiiii..

tartott. Hivatalnoknak álmodott.

Amilyen türelmetlenül vártam az év végét, az én jó szüleim még türelmetlenebbül. Ti mindezt nem tudhatjátok, hiszen mindent megkaptok.

M

ég a tanév elején történt, hogy egy életre szóló barátságot kötöttem egy diáktársammal, Sólyom Pistával. Kemónylkötésű. barna fiú volt. Az apjáit, minit kapakovácsot emlegették. Sok szépet és jót mondott róla. De egv napon Sólyom Pista apját elbocsátották és örökre kitiltották a gyárból. Nehéz napok következtek rá, mert elbocsátása után rövidre elvitték. Bezárták, mert kommunista volt. Már úgy nézett ki, hogy őt is kitiltják az iskolából, de az utolsó évre való tekintettel megkegyelmeztek neki. Tán, ha kitiltják, könnyebb lett volna a sorsa, mert így állandóan szekirozták. Szálka volt a tanárok szemében, még a diákok közül is volt. aki bántotta. Kubeczky. a rendőrtaná- cisos fia ült mellette. Már börtönben volt apja. amikor az igazgató óráján felugrott Kubeczky és nagy hangon követelte: ültessék el mellőle Sólyom Pistát, mert nem hajlandó egy bűnöző gyereke mellett ülni. Ahogy Kubeczky felpattant, egészen belepirosodott, s nagy szeplők ültek arcára. Vagy nyolcán voltunk, akik nagyon együtt éreztünk Pistával és tudtuk, Kubeczky kirohanása semmi egyéb, mint Pista elleni személyes támadás. Gyűlölettel néztük Kubeczkyt. Szerettük volna torkon ragadni és megszorítani, de az igazgató villanó tekintete a pádhoz szorított bennünket.

Sólyom Pistát néztük, aki sánadtan állt fel. Fekete haja elütött arcától. Láttam, magába fojtja dühét.

— Én is szívesebben ülnék más mellett — csak ennyit mcndtfttvéá bátor tekintet e Végig pásztázott az osztályon, végül nálam kötött ki.

Mellém került. Az esetet megtudta az egész iskola, s hogy. hogy nem Sólyom Pistának nagyon sok pártfogója lett.

Múltak azonban a napok, tanultunk, s készültünk március 15-re. A tanári kar Kubeczkyt jelölte ki, hogy a főtéri ünnepségen elszavalja a Nemzeti dalt. Tudtuk, komédia, szem- bekötőzsdi az egész ünnepség. Az urak rendezik maguknak, mi csak statisztálunk. Felforralta vérünket, hogy Kubeczkyt jelölték ki szavalni, hisz Sólyom Pista volt az osztály legjobb szavalója. Amikor szavalt, úgy dörgött hangja, mintha a falakat akarta volna szétfeszíteni. És mégis az a cérnahangú Kubeczky fog az emelvényre kiállni?

T

örtük fejünket, mit tegyünk. Elérkezett a próba ideje. Kubeczkynak az osztály elé kellett állni és elszavalni a Nemzeti dalt. Igyekezett volna, de vékony hangja nevetségessé tette őt. Kuncogott, zörgött, mocorgott mindenki. Mikor leült, utánozni kezdték cérnahangjót. A tanár erélyes közbelépése akadályozta meg, hogy nem lett nagyobb botrány. Ezzel úgy láttuk. az osztály nagyobb fele velünk érez.

Szünetben az udvarra készültek, amikor felugrottam a padomra és elkiáltottam magam:

— Fiók, ne menjünk az udvarra! Sólyom Pista is szavalja el a Nemzeti dalt. Mindenki megállt és rámbámultak. Aztán egyszerre kitörtek.

— Úgy van! Halljuk!... — harsogták, s visszamaradtak az osztályban. Kubeczky és csoportja öklelő szemekkel nézett rám.

A nagy zajra az alsóbb osztályosok is betódultak hozzánk, megtelt velük a terem, még az ablakokban is csüngtek. Ekkor még hangosabban követeltem. hogy szavaljon Pista.

Szavalni kezdett. De hogy? Benne éreztem ebben a szegénységtől való szabadulásom minden vágyát. Vele együtt mondtuk az esküt. Harsogott az egész iskola. Kubeczkyék vérig sértve elhagyták a termet. És ekkor valahogy, akaratom ellenére az a gondolat villant meg bennem, hogy így kellene elűzni azokat is, akik bebörtönözték Pista apját és nyomorgatják az én apámat is. Ilyen egyszerűnek láttam. Amikor Pista befejezte a Nemzeti dalt, ráadást követeltünk, nem tudtunk vele betelni.

S Pista az Egy gondolat bánt engemet... szavalta el. Hangja hol mint vágyakozó fohász, hol csattogva, mint orkán zúgott. Lángra gyűlt arcunk, amikor harsogta: „Pirosló arccal és piros zászlókkal, és a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!”

Megbabonázva hallgattuk őt. Amikor befejezte, egyszerre tört ki mindannyiunkból a tetszés.

A szünet végén, mire a tanár bejött, szokatlan fegyelmezettséggel ültünk helyün— Apám küldte. Az izgalom és az öröm vegyes érzésével várakozva néztünk rá.

— Amikor az iskolából hazafelé mentem, a gyári szögben mellém lépett egy sovány, sápadt ember. Olyan középmagas lehetett. Megszólított. Azt kérdezte, én vagyok Sólyom István? Mondta, hogy ismeri apámat, együtt volt vele. Apám jó egészségben van, s rövidesen hazajön. Nem akart bejönni hozzánk, mert kellemetlen lehet, s átadta ezt a levelet azzal, hogy ne szóljak édesanyámnak sem.

— Olvasd — nyújtotta oda Editnek, aki hangosan olvasni kezdte:

„Édes Fiam! Bízzál e sorok átadójában. Már felnőtt ember vagy, megérthetsz. A vadláson levő szerszámos ládámban van egy titkos retesz. Ha felbontod, egy csomagot találsz

kön. Engem az a megelégedett érzés tartott hatalmában, hogy Kubeczkynak visszavághattunk. A tanár is úgy tett, mintha mit sem tudna az egész esetről, pedig a tanáriba is biztos behallatszott a nagy zúgás. Kubeczky sem mert egy szót sem szólni. Kisebbségben voltak, de vörös arca elárulta: gyűlöl bennünket.

A

znap délután nem ment a tanulás. Hiába erőlködtem, a gondolatom egyre ezen a szüneten járt, hallottam Pista hangját, magam előtt volt arca, kemény tekintete.

Lecsaptam könyvem, összekaptam magam és elmentem Editekhez, a szomszédba. Régi barátság fűzött hozzá. Meg osztálytársam is volt.

Editet szokott helyén, a kanapén maga alá húzott lábakkal, könyvekkel körülbástyázva találtam. Ahogy beléptem, rozsdabarna szemében örömet láttam kigyúlni.

— Jó, hogy jössz. Nem tudok tanulni, egyre az a gondolat játszik velem, hogy jól megadtuk Kubeczkynak — s hátradobva fejét, felkacagott, dús haja hátát simogatta s formás keble játékosan táncolt. Fürgén felpattant. így jókedvében olyan volt, mint a rügyet bontó tavasz.

Rövid ideig beszélgettünk, mert megérkezett Sólyom Pista is. Örömmel fogadtuk, de alig említettük közös örömünket, Pista leintett. Sértődötten néztünk rá. Furcsa volt arca. Feltűnően sápadt. Keskeny szája idegesen rángatódzott, sötét szeme izzott az izgalomtól. Meghökkentem. ,

— Mi történt? — kérdeztem. — Bántottak? Beszélj! — türelmetlenkedett Edit is.

— Nem, nem — nyugtatott meg mindkettőnket és zsebébe nyúlt. Egy tintával írott, gyűrött’levelet húzott elő.

benne. A csomagban egy vörös zászló van. Ez a vörös zászlónk. 1919. március 15-én ez alatt meneteltünk mi, munkásfiatalok. Azóta is őrzöm. Most az angyalföldi ifjúság ismét a vörös zászló alatt alkar fölvonulni. A zászlót e sorok átadójának add át. De erről senkinek nem szabad tudni, még édesanyádnak se szólj...'’ Szótlanul meredtünk egymásra. Pista Edithez fordult.

— Bejöhet ide valaki?

— Várj — szólt Edit és kiszaladt. majd kisvártatva visz- szatért.

Vendégeink vannak, beszélhetünk nyugodtan.

Ekkor Sólyom Pista kigombolta kabátját, felhúzta ingét s a zászló ott volt derekára csavarva.

— Nem adtam oda. Azt mondtam, nem találom. Lebontotta derekáról, s kiterítette. Egy kicsit megkopott zászló volt, rá volt hímezve: „V ilágszabadság”.

— Petőfi jelszava — suttogtam.

— Ha 15-én mi is ezzel vonulhatnánk fel — nézte a zászlót Edit.

— Én is arra gondoltam, azért tartottam itt — hajolt hozzánk Pista. Megrökönyödve néztünk rá.

— Ebből baj lehet — nyögtem ijedten.

M

egvan a tervem! — mondta Sólyom Pista. — Figyeljetek. Derekamra csavarva viszem az ünnepségre. A pedellustól előre elkérem azt a nemzetiszín zászlót, amit mi viszünk, azzal, hogy kicsinosítom a rúdját. Közben kapcsokat szerelek rá, s ezzel tűzöm fel a nemzetiszínűt. De a piros zászlóra is kapcsokat szerelek. Amikor Kubeczky a Nemzeti dalt szavalja, előveszem a piros zászlót és a nem- zetiszínű zászló helyére akasztom. Magasra tartom és együtt

.rfllllllllllllllllllllllllllllllll1'

mondjuk az esküt. Jól a tér közepébe kell állnunk. Ha észrevesszük, hogy el akarják venni, gyorsan leszerelem és újra a nemzetiszínűt tesszük fel. Amit ti tartotok majd, én pedig eltűnök a tömegben.

Engem elfogott a félelem. De láttam Edit lelkesedik, nem mertem szólni, nem akartam, hogy gyávának látsszak.

— Velem tartotok? — kérdezte Pista és keményen ránk nézett.

— Veled — mondtuk.

— Esküdjetek! A zászlóra esküdjetek, hogy senkinek nem szóltok és a tervet véghez visszük. — Megfogtuk a zászlót és úgy mondtuk az esküt. Azután az okozott gondot, hogy hová tegyük 15-ig a zászlót. Én javasoltam, vigyük vissza a padlásra. Pista idegenkedett, félt, hogy anyja észreveszi, de az idegen is eljöhet érte. Edit azt javasolta, hagyjuk nála, elrejti szobájában. Majd Pistához fordult.

— Engedd meg. hogy én vigyem ki a zászlót. Rácsavarom a derekamra és a bő kabátom alatt jobban el tudom rejteni. Nálam nem is sejthetik.

Tiltakoztunk, de Edit makacsul ragaszkodott elgondolásához. Tervétől nem tudtuk eltéríteni, s így a zászló nála maradt.

Ilyen izgalomban érkeztünk el március 15-hez. Borongós nap volt. Siető felhők futottak az égen, csak néha-néha bújt ki a nap. Haragosan csapkodott a szél, cibálta a házakra tűzött nemzetiszínű zászlót.

Az iskola udvarán gyülekeztünk. Amikor odaértem, már Edit és Pista is ott voltak. Pista kezében már ott volt a nemzetiszínű zászló, csörögtek rajta a karikák, összevilíant tekintetünk. Mindkettőjük elszántan nézett rám. Én ijedt arcot váehattam, mert Edit rám mordult.

— Ne vágj olyan kétségbeesett képet.

Egymás mellett vonultunk

ki. Az osztály szorosan mögénk zárkózott. Nekibátorodtam, ahogyan Editet magabiztosan lépkedni éreztem magam mellett. Az utcán sok nézőnk volt, a tér is lassan megtelt ünneplőkkel. Tíz órakor a város előkelői elfoglalták helyüket a díszemelvényen. A polgármester díszmagyarba öltözött. Bocskai nyakkendője a hasát verte. Kubeczkynak az apja felrakta összes kitüntetéseit. Olyan volt, mint a fia: vörösképű, csak valamivel szikkadtabb, mintha megaszalódott volna a képe. Aztán jött a pap, kövérre hízva, az igazgatónk, majd különböző egyesületek képviselője. Olyan volt az egész emelvény, mint egy maszkabál. Beszédekkel kezdték, de oda sem figyeltem. Szívem a torkomban dobogott. Amikor Kubeczky felment az emelvényre, Editre és Pistára néztem. Mindketten elszánt, kemény tekintettel néztek. Mikor Kubeczky cérnahangján elkezdte a Nemzeti dalt, Pista leengedte a zászlót, Edit pedig kigombolta kabátját. Erre a többiek összetömörültek körülöttünk. Mire Kubeczky az eskühöz ért, magasbalendült a vörös zászló, és tele torokkal kiáltottuk: „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!" A következő szöveget már együtt mondta Pistával az élen az egész nyolcadik osztály. „Rabok voltunk mostanáig ..Aztán átvették a hetedikesek. hatodikosok, s végül az egész tér. Kubeczkynak elveszett a hangja. A szél belekapaszkodott a vörös zászlóba és haragosan csapkodta fejünk felett.

A z emelvényen fészkelődés ^ támadt. Az urak riadtan nézegettek egymásra. Az igazgató halottfehér lett. Kubeczkynak az apja felugrott, de majd hasra vágódott, mert kardia beleakadt lábába. Egy rendőrt parancsolt magához, akinek dühösen hadonászott. A rendőr sietve távozott, majd láttam, hogy a tér különböző pontiáról a tömeget lökdösve, rendőrök közelednek felénk. A diákok igyekeznek útjukat állni, összeszorulnak, de a köcsögkalapok egyre közelednek. Befejeztük a Nemzeti dalt s egyszerre néma csend lett az

egész téren. Csak a szél pat*. togtatta a zászlókat, a rend-, őrök pedig egyre közeledtek.

Ekkor hirtelen nem tudom,

hogy hogyan jutott eszembe, talán a félelem vitt rá. torkom szakadtából rázendítettem: „Isten áldd meg a magyart..." Átvette tőlem az egész ünneplő közönség. A pódiumon felálltak, a rendőrök zavartan néztek széjjel, nem tudták, mit csináljanak, vigyázzba álljanak, vagy a zászlóért jöjjenek. De amikor látták, hogy az emelvényen mindenki felállt, ők is összekapták magukat és sapkájukhoz emelték kezüket. Ekkor megragadtam Pistát, s lehúztam a zászlót tartó kezét, gyorsan lekapcsoltuk a piros zászlót, s Edit már csavarta is magára. Ráakasztottuk a nemzetiszínűt, elragadtam tőle, ■ magasra tartottam.

— Meneküljetek — kiáltottam feléjük.

ök pedig eltűntek a tömegben. Az emelvény felé tekintettem. Kubeczky még mindig ott állt és szemüvege mögül gyűlölettel nézett ránk. Amikor a rendőrök hozzám értek, már nem találtak semmit. Mi közömbösen néztünk magunk elé.

Botrányba fulladt az egész ünnepség.

Be sem mentem az iskolába. Átadtam a zászlót és rohantam Editékhez. Ott találtam mindkettőjüket. Az átélt izgalomtól sápadtan ültek. Üres tekintettel néztek a semmibe. Edit egész testében reszketett* , — El kell rejteni a zászlót

— szólt halkan Sólyom Pista, Kubeczky megismert bennünket, keresni fogják.

Tanácstalanul néztem rájuk. Gondolkozni kezdtünk.

— Vigyük ki az erdőbe! Vagy vissza a ládába! — javasoltam ezt is, azt is.

— Nem, Pistát elfoghatják

— mondott ellent Edit. Majd azt javasolta:

— Kertünkben van egy lugas, ott eláshatjuk.

M

indkettőnknek ^etszett a gondolat. Edit egy kis faládát kerített, gyorsan becsomagoltuk a zászlót és elástuk a kertben. Aztán ismét behúzódtunk a szobába, esküt tettünk, hogy a titkunkat senkinek el nem mondjuk.

Délután három órakor ott fogtak el mindhármunkat* Edit szülei rettenetesen megrémültek, könyörögtek, hogy hagyják a lányt, mi is bizonygattuk. hogy nem bűnös, s mindent magunkra vállaltunk* De hiába. Bevittek, egy hét múlva már a bíróság elé kerültünk. Gyorsan végeztek velünk. Editet felmentették, engem négy évre. Sólyom Pistát pedig hat évre ítélték.

Egymás mellett állva hallgattuk az ítéletet. Edit középen, mi két szélén. Edit sápadt volt, de így még szebbnek találtam. Elhatároztam, hogy megmondom, szeretem őt, a várjon rám. De amikor az ítéletet kihirdették, Pistára tekintett, aki dacosan hallgatta a bíró szavát. Tüzesen izzott fekete szeme, a megalázkodás egyetlen szikrája sem volt benne. Edit odalépett hozzá és megcsókolta.

— Várni fogok rád — suttogta neki.

Furcsa fájdalom hasított belém. Hirtelen üres lett körülöttem minden. Megcsaltnak éreztem magam. Alig hallhatóan tudtam csak suttogni a búcsúszavakat, mikor hozzám lépett.

Azóta sem láttam. Elköltöztek valahová más vidékre. És talán ma is várja Sólyom Pistát, aki börtönévei 5. esztendejében, nem bírva a kegyetlenséget, meghalt.

Az öreg karhatalmista elhallgatott. Benyúlt zsebébe, vastag, megkopott dohányszelencét vett elő. s egy kövér cigarettát sodort. Magasba fújta a füstöt. Hófehér fejéra tette sapkáját és a megrettent diákokra nézett. Szemében fájdalom ült.

— Azt a zászlót égettétek ti el, amiért már nagyon sokan meghaltak, amellyel Petőfi a szent „Világszabadság“’. ot álmodta.

— Kubeczkyék biztosan tapsolnak nektek.

I^elállt. vállára akasztotta a " géppisztolyt, s lassan kiment. Léptei hangosan kop- pantak a folyosó fehér kockáin, s felverte a megülepedett csendet.

Bobál Gyula