Nógrádi Népújság. 1957. március (2. évfolyam. 17-25. szám)

1957-03-09 / 19. szám

(Folytatás a ?. oldalról.)

közbéri a kommunistaellenes erők jó ideig abban a keile- rnes helyzetben voltak, hogy egy, a pórt által is szentesített jelszó mögé bújtatták kommunistaellenességüket. Ez a jelszó azonban azért is veszedelmes, mert akarva-aika- ratlamil a múlt tényleges ered - menyeinek tagadására, ideológiai likvidé torságra vezet és egyenes akadálya annak, ihogy a tiszta búzát a konkolytól elválasztva, a múlt valóságos hibáit konkrétan feltárjuk.

III.

A párt forradalmi ideológiáját fenyegető legnagyobb veszély az ideológiai likvidátor Ság. Sajnos, elég bőven lehet találkozni ezzel a jelenséggel október után. Vajon nem ide tartozik-e — mint már fentebb említettük — a Világ proletárjai, egye- süljetek-jelszavának kurtán- furcsán való levétele a párt központi lapjának homlokáról? Kezdődött ez november 4 előtt, folytatódott azonban jó ideig november 4 után is. Vajon nem ugyanilyen eszmei Ukvidátorsőgnak-e a jele, vajon nem eszmei engedmény volt-e az októberi és utána következő nacionalista nyomásnak, hogy a párt kiadóját átkeresztelték Szikra Kiadó helyett Kossuth Kiadóra? Épp e sorok írójának nem kell bizonyítania, hogy Kossuth Lajost a magyar kommunisták értették és megbecsülték, mint a magyar polgári demokratikus nemzeti átalakulás és a magyar nemzeti szabadság- harc vezéralakját. De mi, magyar kommunisták nem egyszerűen Kossuth nyomdokain járunk, hanem Marx—Engels és Lenin nyomdokain. A „Szikra" elnevezés — aláhúzta ezt a Lenintől való származásunkat. Az ellenforradalom napjaiban minden kommunista szimbólum, jelvény és elnevezés, ami a nemzetközi kommunista mozgalomhoz való szerves hozzátartozásunkat fejezte ki, uszítás és gyűlölet tárgyává lett. De vajon ok volt ez arra, hogy engedjünk a nyomásnak? A vörös zászló büszke jelvényét sem engedtük kicsavarni a kezünkből, miért engedtünk hát a párt könyvkiadójának elnevezésében? Nyilván azért, rriert sokan még a kommunisták között is hitelt adtak annak a reakciós elgondolásnak, hogy nemzeti jellegünket és hűségünket a magyar néphez, a magyar hazához azzal kell bizonyítanunk, hogy elhatá- róljuk magunkat a proletár nemzetköziségtől.

A népi demokrácia első éveiben is megpróbálkozott a reakció azzal, hogy a nemzeti zászlót kijátssza a vörös zászló ellen, a hazafiasságot a munkás nemzetköziség ellen. Akkor a nép széles tömegei előtt sikerrel lepleztük le ezt a reakciós demagógiát. Petőfire és Táncsicsra hivatkozva bizonyítottuk, hogy a nemzeti zászló is a vörös zászló alatt menetelő kommunista párt, a magyar munkásosztály kezében van biztos és erős kézben. Miért nem tudtunk kitartani e mellett az igazság mellett az októberi ellenforradalom napjaiban és utána is? Talán nemzetietlenek voltunk akkor, amikor a Teréz körutat a nagy Leninről neveztük el és akkor váltunk újra nemzetiekké, amikor visszakereszteltük a Habsburg császárné, nevére? Én azt hiszem, éppen megfordítva igaz. Mindezek az eszmei engedmények, amelyek lényegesek (bármennyire is látszólag apró kérdésekről, utcaelnevezésekről stb. van is szó csupán), tulajdonképpen a feladását jelentik annak az elvi kommunista álláspontnak, hogy az igazi és egyetlen nemzeti politika: a dolgozó nép felemelésének politikája. Más szóval az a körülmény egymagában, hogy a mi pártunk Magyarországot a földesurak és a tőkések országából a dolgozó nép hazájává tette, tesz bennünket valóban és igazán nemzeti párttá. A fenti és más engedményekkel viszont akar- va-akaratlanul engedtünk ebből az egyetlen helyes álláspontból és elismertük azt, hogy az ellenforradalomnak kellett jönnie ahhoz, hogy kitanítson bennünket a nemzeti politikára. De az ellenforradalom most már le van verve. Vajon miért nem leplezzük le

kellő módon és szenvedéllyel legalább utólag az ellenforradalom reakciós nemzet; demagógiáját és miért nem vállaljuk büszkén azt a valóban nemzeti politikát, amelyet a kommunista párt és az MDP a második világháború előtt, alatt és a felszabadulás után folytatott?

Az októberi napokban az ellenforradalom valóban nemzeti ruhába próbált öltözködni. De miben álltak elsősorban „nemzeti“ követelései? Mindenekelőtt szovjetellenesség- ben, a szovjet—magyar barátság ócsái'lásában, a Szovjetunióhoz fűződő viszonyunk rágalmazásában, továbbá abban, hogy a Horthy-uralom reakciós sovinizmusát igyekezett feléleszteni: a „Nem, nem, soha" jelszavát, a „mindent vissza“ irredentizmus szellemét. A dolog lényege tehát az volt, hogy a magyar népet szembeállítsák a román, a csehszlovák, a jugoszláv népi demokráciákkal és a Szovjetunióval, a szocialista világtábor vezető erejével. Ellenforradalmi tacskóknak volt mersze a kommunisták szemére vetni a Szovjetunió iránti szeretetüket és ezen az alapon vádolni őket nemzetiet- lenséggel, azzal, hogy eladták az országot a Szovjetuniónak. Sajnos, ezt a gaz rágalmat azóta sem utasítottuk elég erélyesen vissza, sőt voltak egyes kommunisták, akik a farkasokkal együtt üvöltöttek. Bizonyos az, hogy a múltban volt egy és más hiba és túlzás a magyar—szovjet viszonyban. De a magyar kommunistáknak nem hibája, hanem érdeme, hogy a pártot évtizedeken át a Szovjetunió iránti szeretet és hűség szellemében nevelték.

A Szovjetunió volt az egyetlen szocialista ország a második világháború befejezéséig, tehát a Szovjetunió volt az új szocialista országok megalakulásáig a világ kommunistái és a világ egész munkásosztálya számára az egyetlen igazi, mert szocialista haza. A kommunisták szovjethűsége évtizedeken át a proletárforra- dalomhoz, a marxizmus—leni- nizmushoz, tehát a saját népükhöz való hűséget jelentette, és ez a hűség 1945 után egyik fontos tényezőjévé vált a magyar társadalmi haladásnak, a szocialista erők győzelmének, a reakciós erők fölött a magyar belpolitikában. A Szovjetunióhoz való hűség politikája, bár egyes megnyilvánulásaiban lehettek és voltak túlzások, azt fejezte ki, hogy a magyar nép (és ami ezzel egyet jelent: a magyar nemzet) sorsa a társadalmi haladással, a szocialista világtáhor, a szocializmus győzelmének ügyével kapcsolódott össze. Ami ezt az összekapcsolódást erősíti, ami a szocializmus győzelmét Magyarországon elősegíti: az nemzeti politika; ami ezt az összekapcsolódást gyengíti, a szocializmus győzelmét hazánkban hátráltatja, ami _a szocialista világtábor egységéti és összetartását gyengíti: az nemzetellenes politika. Ebből az alaptételből a pártnak egy jottányit sem szabad engedni, még akkor sem, ha cigánygyerekek potyognak is az égből vagy az ellenforradalom ágyúi dörögnek is. A revizionisták — Nagy Imre és követői — ebben a. tekintetben is az ellen- forradalom nyomdokába léptek, meghamisították és rágalmazták a párt múltját.

A Szovjetunióhoz fűződő testvéri viszonyunkat ócsárolva azt mondják, gépiesen másoltuk a Szovjetunió tapasztalatait és nem vettük figyelembe a magyar nemzeti sajátosságokat. Ezzel a váddal csak akkor lehetne komolyan foglalkozni, ha a vádlók konkrétan megmondanák, mire gondolnak. Sajnos azonban a szocializmus építésének „magyar nemzeti sajátosságai” kapcsán is csailc általános óhajokkal találkozunk. Pedig valóban komoly kérdésről van szó, mert tényleges mulasztásaink vannak abban, hogy a szocializmus építését a népgazdaságban és a társadalmi élet más területein a magyarországi viszonyoknak legjobban megfelelő módon fejlesszük ki. Akiknek ez a célja, azoknak konkrétan kell az ezzel kapcsolatos kérdéseket felvetni és tárgyalni. Akiknek más a célja, azok többnyire megelégszenek általánosságok hangoztatásával. És ha ez általánosságok mögé nézünk, akkor többnyire arra

bukkanunk, hogy nálunk nem szabad bántani a kisparaszti

magántulajdont és nagyobb teret kell engedni a kiskereskedőknek és kisiparosoknak. Hát köszönjük szépen ezeket a „nemzeti sajátosságokat’’. A szocializmus társadalmi tulajdonná alakítja át a termelő- eszközöket az egész társadalomban, ennélfogva a szocializmus jellegzetessége minden országban a szocialista termelési viszonyok kialakítása a mezőgazdaságban is — természetesen megfelelő átmeneti formákkal és az egyes országoknak megfelelő tempóban. A kisparaszti magántulajdon megörökítése a mezőgazdaságban tehát nem valami nemzet, sajátossága a szocializmus építésének, hanem lemondás a szocializmus építéséről.

IV.

A

zt is mondják, hogy a párt a múltban nem vette tekintetbe a haladó nemzeti hagyományokat. Ahelyett, hogy ezt annak minősítettük volna, ami — közönséges rágalomnak, ebben a kérdésben is engedtünk az ellenforradalom nacionalista nyomásának és magunk is kezdtük elhinni, sőt terjeszteni ezt a rágalmat. Mi egyéb volt ez, mint szintén egyik formája az ellenforradalom előtt való eszmei behódolásnak, az ideológiai likvidátorságnak? A párt soha nem tagadta meg, hanem kidolgozta, kiemelte és magáévá tette a haladó nemzeti hagyományokat, de persze nem helyezkedett arra az álláspontra, hogy az egész magyar történelem egyetlen nagy haladó hagyomány. Nagy Imre hirdette meg a Hazafias Népfront alakuló kongresszusán az „egységes magyar nemzeti kultúráról“ szóló hamis, antileninista és reakciós tételt, de csak az ellenforradalom nyomására tett a párt engedményeket ennek a revizionista, antileninista tételnek. A párt központi lapjában cikk jelenhetett meg (Mesterházi Lajos cikke), amely állást foglal az ellen- forradalommal szemben és a munkás-paraszt forradalmi kormány mellé áll, helyesén értékeli a Szovjetunió segítségét az ellenforradalom leverésében, de ugyanakkor feleleveníti a régi reakciós történetírásnak azt a tételét, hogy a magyar történelemben van egy forradalmi hagyományvonal: Dózsa—Rákóczi

—Kossuth—1919. És van egy reálpolitikaj vonal: Martinuz- zi—Bethlen Gábor—Széchenyi—Deák. És a cikkíró — kinek jószándékában nincs okom kételkedni — azt az óhajtását fejezi ki, hogy „a mi forradalmi és reálpolitikai nemzeti tradíciónk találkozhatnék!’“ A mi pártunk, ellentétben a Hóman—Szek- fű-féle reakciós történetírással, valóban nem tekintette haladó hagyománynak ezt az úgynevezett „reálpolitikai’“ vonalat, amely semmi egyéb nem volt, mint szembefordulás a valóban haladó, forradalmi cselekedetek politikájával. Mi valóban nem Széchenyi és Deák, hanem Kossuth pártján álltunk, nem Zápolya, hanem Dózsa pártján. Csak a Horthy-konszak történetírása fedezte fel és dicsőítette azt a „reálpolitikát”, amelynek lényege a forrada- lomellenessóg volt. Csak az ellenforradalom eszmei nyomására, az ellenforradalom befolyása alá került rétegek, s nyilván főleg értelmiségi rétegek hangulatának engedve válhatott a cikk írója a „forradalmi hagyományvonal“ elismerése mellett a „reálpolitikai hagyományvonal“ elfogadójává is. Azonban meg kell mondanunk, hogy nem kérünk ebből a hagyományból- Elég sajnálatos, hogy a Nép- szabadság szerkesztősége nem tartotta szükségesnek ezt rögtön megmondani. Viszont csak helyesléssel vehetjük tudomásul, hogy Mesterházi Lajos legutóbbi, március 3-i cikkében egyértelműen „Kossuth és a magyar baloldal százéves hagyományához” való hűség mellett áll ki és a népek forradalmi szolidaritása mellett tesz hitet.

Az ellenforradalmi revizio- nizmu kikezdte nálunk a párt szerepéről szóló marxista—1p- ninista tanítást is. A párt a le- ninizmus szerint a munkásosztály legmagasabbrendű szervezete. amely hivatott arra hogy irányítsa, vezesse a dolgozó nép minden tömegszervezetét, vezesse az állam munkáját, beleértve a gazdaságot is.

Az októberi ellenforradalom a pártot minden téren detroni- zálni akarta. Szocializmust kommunisták nélkül, szak- szervezeteket kommunisták nélkül, ifjúsági szervezeteket kommunisták nélkül, üzemeket pártszervezetek nélkül — íme, ezt szerette volna az ellenforradalom. Ez persze végső soron magának a munkásosztály vezető szerepének felszámolását jelentette volna, mert a párt vezető szerepe nélkül nem valósulhat meg magának a munkásosztálynak a vezetése sem. Már sok minden történt a párt vezető szerepét aláásni igyekvő revizionizmus visszaverésére, de még mindig elegendő a tennivaló.

Teljesen érthető és helyes volt, hogy a párt tapintatosan és óvatosan lépett fel a munkástanácsoknak azzal az igényével szemben, hogy ők legyenek az üzem egyedüli gazdái. Ezeket a fiatal és még nem eléggé megszilárdult és meggyökeresedett szerveket nem lehetett (és ma sem lehet) parancsszóval rábírni a pártvezetés szükségességének elismerésére, ehhez türelmes meggyőzés és jó munka szükséges. De ebből korántsem következik, hogy a párt elvileg elfogadhatna valami olyasféle „munkamegosztást” az üzemekben, amely szerint a munkástanácsokra tartozik az üzem gazdasági vezetése, a pártszervezetre tartozik a dolgozók politikai nevelése és ezen az alapon kell együttműködnie a pártszervezetnek és munkástanácsnak. Az üzemi pártszervezet természetesen nem szorítkozhatik tisztán politikai nevelőmunkára, nem fordíthat hátat az üzem gazdasági kérdéseinek, maci akkor a párt vezető szerepéről mondana le.

A revizionizmus persze abból indul ki, hogy a centralizált állami tervgazdálkodás teljes fellazítása, sőt megszüntetése esetében arra sincs szükség, hogy az üzemi párt- szervezet őrködjék az össz-ál- lamá, össz-tánsadalmi érdekek fölött az üzemi és lokális érdekekkel szemben.

A párt • szerepét tagadó, a pártszervezetet az üzemből kitiltani törekvő álláspont október 23 után először a szak- szervezetekben született meg. Az ellenforradalmi fegyverek hatására a SZOT régi elnöksége helyére lépő „ideiglenes forradalmi bizottság” és „ideiglenes intéző bizottság’’ fogadott el olyan nézeteket, amelyeket eme új, de demokratikusnak semmiképpen sem nevezhető és rövidéletű szerv elnöke, Vas-Witteg Miklós fejtett ki: „a szakszervezeti mozgalom nem függhet egyetlen párttól, vagy pártoktól sem. Követeltük, hogy az üzemekben egyetlen párt se működhessen, csak egyetlen szerv, a szakszervezet kapjon helyet“. Az sem véletlen, hogy a szak- szervezetek „függetlenségének“’ jó öreg opportunista jelszavával egy időben született meg a határozat a Szakszervezeti Világszövetségből való kilépésről, a szocialista verseny megszüntetéséről, a proletárállammal szemben a „sztrájkjog” proklamálásáról. Mindezekben a kérdésekben az újsütetű revizionizmus álláspontja egybeesett a peye- rizmus ócska álláspontjával. S Vas-Witteg nem csupán a maga személyes nézetét fejezte ki — ami azóta megváltozhatott —, hanem azt a nézetet, amely az ellenforradalom nyomására a szakszervezeti demokrácia megcsúfolásával létrehozott új vezető szervben ténylegesen felülkerekedett. Az ellenforradalom hatására nemcsak szervezetileg, hanem ideológiailag is újjáéledt a peyerizmus és még ma sem lehet állítani, hogy már nem mérgezi a magyar munkásmozgalom levegőjét. Ha az ideológiai harc fokozásáról beszélünk, akkor ezt az ellenséget is szem előtt kell tartanunk.

A jobboldali szociáldemok- ratizmus egyik fő jellemvonása, hogy igyekszik elhitetni a munkásokkal, hogy a munkásállam tulajdonában levő üzemek nem az ő üzemeik, hogy a szocialista állam if éppúgy kizsákmányolja őket, mint a tőkések, hogy tehát éppúgy szemben kell állniok a népi demokratikus állammal, és annak szerveivel, mint a régi tőkés állammal és annak

szerveivel. Hogy ez az álláspont támogatásra lelt egyes népi demokratikus országokban jelentkező, magukat marxistának feltüntető, de a marxizmus—leninizmussal homlokegyenest ellentétes elméletek képviselői részéről — akik szerint a munkásállam által végrehajtott államosítás a termelőeszközöket, az üzemeket stb. nem változtatja össztársadalmi tulajdonná, hogy az állam, tehát a proletárállam is lényegénél fogva és. eleve forrása és talaja a bürokratizmusnak, hogy a centralizmus, a gazdaság központosított állami irányítása már magában véve és eleve: bürokratizmus — nem változtat azon, hogy ezek az elméletek lényegükben, tartalmukban kivénhedt antileninista, jobboldali szociáldemokrata elméletek. A proletárállam irányító szerepének tagadása (akár a gazdasági, akár a kulturális életben) együtt jelentkezik a párt szerepének tagadásával és a munkásosztálynak a proletárállammal való trade-unionista szem- beállításával. Még ha százszor is a „sztálinizmus” elleni harc jelszavával álcázzák magukat ezek az elméletek, akkor is antileninista, amtikommunista elméletekről van szó.

A szervezeti likvidátorság a legtöbb esetben eszmei likvi- dátorsággal jár együtt. Láttuk ezt a Szikra Kiadó átkeresztelésénél és láttuk ezt a Szak- szervezeti Világszövetségből való szégyenteljes kilépési határozat kapcsán. Ugyanerről van szó az úttörők kérdésében is. Szinte bizonyításra sem szó. rul, hogy az üttörő-szervezet megszüntetésének és átkeresztelésének terve az ellenforradalom nyomása alatt vetődött fel. Az Oktatásügyi Minisztériumnak az a néhány vezetője, aki rögtön felkapta és helyeselte azt a tervet, behódolt annak az ellenforradalmi közhangulatnak, amely az úttörő- szervezetet csak azért, mert a Szovjetunió gyermekszervezetét is „pionír”-szervezetnek hívják, valamiféle idegen, nemzetietlen dolognak tartotta. Tehát az angoloktól importált „scout boys”: nemzeti, míg a szocialista Szovjetunióból átvett és nálunk teljesen meggyökeresedett, a gyermekek és a pedagógusok jórésze által megszeretett és elfogadott úttörőszervezet: nemzetietlen. örvendetes, hogy e kérdésben komoly ellenállás keletkezett az úttörőszervezet védelmezői részéről; s miután határozottan felemelték szavukat, hamar kitűnt, hogy meg is tudják védeni a népi demokrácia e kedvelt és tiszteletet érdemlő szervezetét.

Általában az ideológiai revizionizmus és likvidátorság talán a legjobban kulturális területen burjánzik. És talán ezen a területen ütközik a legkevésbé eszmei ellenállásba. Hiszen az iskolákban sem csak az úttörőkről van szó. Az a gyalázatos ellenforradalmi előretörés és terror, amelyet a ihittantanítás kérdésében tapasztalhattunk, szintén aligha bontakozhatott volna ki ilyen arányokban az oktatásügy vezetőinek nemtörődömsége, megzavarodottsága és liberális szemethunyása nélküL

Az irodalom és művészet területén még szabadabban uralkodik a revizionizmus, mert a tavalyi íróközgyűlésén diadalmaskodó pártellenes szellemet azóta sem lepleztük le és vertük vissza, nem védelmeztük meg a marxizmus —leninizmus irodalmi elveit a Háy Gyula és társai képviselte polgári-liberális elvekkel szemben. Az ellenforradalom után pedig ezek a polgári elvek szinte magától értetődően diadalmaskodtak a könyvkiadásban, a színházi életben, és a párt, amely el volt foglalva az újjászervezés, a talpraállás feladataival és nehézségeivel, nemigen talált alkalmat és módot arra, hogy a kultúra és az irodalom pártosságának, a szocialista realizmusnak nagy lenini elveit képviselje és védelmezze a polgári ideológia áradatával szemben. Ez vezetett arra, többek között, hogy színházi életünk Molnár Ferenc és Herczeg Ferenc feltámadásának jegyében éledt újjá, hogy könyvkiadóink tervevezése megfeledkezett arról hogy szocialista irodalom is van a világon.

A

z ellenforradalom győzelmének, a kapitalista restaurációnak veszedelmét a szovjet csapatok testvéri támogatásával sikerült elhárítani. De nyilvánvaló, hogy az ellenforradalom teljes szétzúzásának, újabb ellenforradalmi kísérletek megelőzésének feladatát nekünk magunknak kell meg®ldanunk saját erőnkből. Ennek pedig legeslegfontosabb feltétele a párt erejének, egységének fejlesztése, hogy képessé tegyük az állam és a szocialista építés vezetésére. Ehhez pedig döntően eszmei tisztázottság, pártunk ideológiájának egysége és tiszasága szükséges, A párt marxista—leninista ideológiájának tisztaságára úgy kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére. Fel kell vérteznünk párttagjainkat a polgári, az ellenforradalmi ideológia minden behatolásával, fertőzésével szemben.

Ezért van szükség ideológiai téren is kétfrontos harcra: harcra a degmatizmus, és harcra a revizionizmus ellem E két harcot egyszerre kell megvívnunk. A dogmatizmus ellen küzdve nem szabad megengednünk revizionista, antileninista nézetek feltámadását és terjedését. Az öt kommunista és munkáspárt, valamint az illető országok kormányainak képviselői budapesti találkozójáról kiadott közös közlemény — a többi között — a következőket mondja: „A magyar népgazdaság sikeresen haladt előre a szocialista úton. Ezt a fejlődést zavarta meg az ellenforradalmi erők támadása“. A párt és a forradalmi munkás- paraszt kormány most sikerrel hárítja el az útból az ellenforradalmi erők támadásának hatását, hogy a szocialista építés ügyét újra továbbvigyük. De nyilvánvaló, hogy nemcsak a gazdaságról van itt szó. Az ellenforradalmi erők támadása megzavarta nemcsak a magyar népgazdaság fejlődésének folytonosságát, hanem eszmei fejlődésünket is. Ezen a téren a dolgok rendbetevésével kissé elmaradtunk. A feladat az, hogy behozzuk ezt az elmaradást és ideológiai téren is kiküszöböljük az ellenforradalmi erők támadása okozta zavart és törést. Csak ha elvégezzük ezt a feladatot is, lesz képes az MSZMP arra, hogy valóban a magyar munkásosztály forradalmi élcsapatává váljék, hogy még mélyebbre eresztve gyökereit a munkásosztályba, a szocialista építés, a munkás-paraszt állam vezető erejébe, kijavítsa a párt és a munkásosztály viszonyában, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének kérdésében elkövetett hibákat, hogy leküzdje az értelmiség gondolkodásában még jóval 1956. október előtt fellépett ingadozásokat és a szocializmus építésének nagy nemzeti feladatán való közös munkálkodás jegyében az értelmiséget újra a dolgozó nép hű segítőjévé tegye.

A mi ideológiánk, a marxizmus—leninizmus van olyan erős, van annyira népi és nemzeti, hogy segítségével leküzd- hessük a polgári, a nyugati kapitalista ideológia minden csábítását. A régi, október előtti pártvezetésnek egyik döntő hibája épp az volt, hogy nem tudott megfelelően élni a marxista—leninista ideológia fegyverével. Ennek nem szabad megismétlődnie. Mi a szocialista építést — a belső és külső osztályellenség aknamunkájára éberen vigyázva, sokkal nagyobb éberséggel, mint október előtt — de mégis belső békében, nyugalomban, a magyar nemzet minden egészséges építő erejének egységében akarjuk folytatni. Ehhez erős pártra, az eddiginél jóval erősebbre van szükség. Igaz, hogy nem törekszünk arra a felduzzasztott taglétszámú pártra, ami az MDP volt; Az ideológiai tisztázás, a revizionizmus, az ellenforradalmi fertőzés leküzdése nemcsak pártunk eszmei erejét és vonzását fogja növelni, hanem kiszélesíti az alapot pártunk tömegerejének további növeléséhez is. Csak az a párt tudja vezetni az országot és a nemzetet, amely ki tudja javítani hibáit, és egyben nem tagadja meg semmilyen viharban a dolgozó nép, tehát a haza javára véghezvitt nagy tetteit.