Szabad Nógrád. 1956. április (12. évfolyam. 27-35. szám)

1956-04-14 / 30. szám

1956. április 14. SZABAD rvŐGft'in s A nagy ünnephez méltóan készülnek május 1-re a zagyvái bányászok A zagyvái bányaüzem leg­több csapata helyt állt az áp­rilis 4-ét követő héten is. Igaz, az első napokban az üzem tel­jesítménye még nem érte el a 100 százalékot, az utóbbi idő­ben azonban felküzdötte ma­gát az élenjáró szénbányásza­ti üzemek közé: esedékes havi tervét 101,9 százalékra teljesí­tette. Az, hogy az üzem becsü­lettel teljesítette tervét, a leg­jobb brigádoknak az érdeme. Gajdált Pál, a kiváló bá­nyász és kormánykitüntetés­ben részesült DISZ brigádve- zető 11 főből álló csapata igen szép eredményt ért el április hónapban: havi esedékes ter­vét eddig 113,4 százalékra tel- jsitette. Ugyanígy helyt állt Manyasz József DlSZ-brigád- ja, amelyik eddig átlagban 115 százalékot ért el. A Forgács- lejtakna brigádjai közül Bar- ják János Sport-brigádjának munkája nyomán születtek kiemelkedő eredmények. A brigádtagok 117,8 százalékos átlagteljesítménnyel haladnak az élen. A zagyva! szénbányászati fizem dolgozói tehát helyt áll­nak a versenyben és 'készül­nek május 1-e méltó megün­neplésére. A bányászokat ta­lán legjobban az lelkesíti, hogy egy-két társuk kiváló bányász kitüntetésben részesül a na­pokban. üzemük pedig az első negyedévi tervteljesítésért él­üzem lesz. Ezt akarják meg­hálálni az eddiginél szebb ered­ményekkel. Ügy számítanak, hogy május 1-re 102—105 szá­zalék között teljesítik áprilisi tervüket. Az eddigi eredmé­nyek azt mulatják, hogy ez biztosan sikerül nekik. A végzett munka eredménye A nógrádi szénmedence bá­nyászati üzemeinek dolgozói kemény csatát vívnak a szé­nért, az elsőbbségért. Néhány üzemegység azonban még min­dig nem tutija behozni a hó eleji lemaradását s nem ke­rült ki az adósok közül. így például/ Kpzár. Róna továbbra is az utolsó helyén áll. Más a helyzet a mizserfai üzemegy­ségnél, amelyik az elmúlt ne­gyedév végén sokáig, de a hó elején is az élenjárók között az első, esetleg a második he­lyezést érte el, most az utóbbi napokban azonban az adósok sorába csúszott. Szükséges tehát, hogy ezek az üzemegységek is fokozzak a verseny lendületét, az egész Tröszt további jó eredményei­nek érdekében. ÉLENJÁRÓK: Nagybátony: 491 tonna több­let. Üzemvezető: Tanyai Fe­renc, főmérnök: Marton Mi­hály. Szorospatak: 489 tonna több­let, Üzemvezető: Fuchs Jenő, főmérnök: Demeter Ferenc. Mátranovák: 347 tonna több­let. Üzemvezető: Sárai Lajos, főmérnök: Révfalvi János. Kisterenye: 154 tonna több­let. Üzemvezet: Ujj János, fő­mérnök: Sándor Gáspár. Zagyva: 129 tonna többlet. Üzemvezető: Simon Ernő, fő­mérnök: Harmos Mihály. Kányás: 3 tonna többlet. Üzemvezető: Kovács D. László, főmérnök: Szebényi Ferenc. ADÓSOK: Métikes: 79 tonna tartozás. Üzemvezető: Szabó János, fő­mérnök: Cserjési Miklós. Tiribes: 329 tonna tartozás. Űzési vezető: Pintér András, főmérnök: Bakos Péter. Mizserfa: 356 tonna tarto­zás. Üzemvezető: Sándor Béla, főmérnök: Józsa Pál. Róna: 370 tonna tartozás. Üzemvezető: Bükkhegyi Já­nos, főmérnök: Laczkó Ist­ván. Kazár: 408 tonna tartozás. Üzemvezető: Szomszéd Gy. István, főmérnök: Kreffly Iván. A tröszt többlete összesen: 609 tonna. SZABAO NOGRAD Az MDP Nóqrád meqvet bizottságának lapia Felelfis kiadó; Haldú József Szerkesztésbe és kiadóhivatal: Salcsótarlán. Oamtanleh út 2. Telefon 18-74 19-74. 16-83 Terlesztik: a Meeyel Pt>9tahlvatat Hlrlanos7tá!va és hlrlaokézbesttd postahivatalok Elflflzetés- posta hivataloknál és kézbesítőknél Havi előfizetési dlt 3.50 Ft Szikra tannyomda Budapest Vili. Rökk Szilárd n 6 Felelő* vezető: Kulcsár Mihály Lesz-e kenyérgyára Nagybátonynak ? — Hogyne lenne — gondol­ják a címet olvasva a jóhisze­mű emberek — hiszen álla­munk 3 millió forintot irány­zott elő a bátonyi kenyérgyár megépítésére. 1— A derék nagybátonyi bányászok, akik jó munkájuk következtében az országos versenyben íz elsők közé kerültek, nagyon várják már az építke­zés megkezdését. Tudják, hogy az új kenyérgyár több ezer dolgozó zavartalan kenyérel­látását biztosítja majd. Nem is lenne semmi baj, csakhogy az építkezéseknél ma még valahogyan úgy módosul a régi közmondás: „az állam tervez — az építőipar pedig végez’1. Az alábbi történet azt bizonyítja, hogy ez a mondás, sajnos, a nagybátonyi építke­zésre is áll. A minisztertanács engedé­lyezte, hogy ebben az évben másfélmillió forintot használ­janak fel a nagybátonyi ke­nyérgyár építésére s a mun­kák elvégzésére az Építésügyi Minisztérium a Nógrád me­gyei Építőipari Vállalatot je­lölte ki. A megyei tanács il­letékes osztályai úgy gondol­ták, helyes lesz. ha 4 szolgá­lati lakást is építtetnek az új üzem dolgozói részére. A mi­nisztérium elfogadta a javas­latot, de a szolgálati lakások helyének nem Nagybátonyt, hanem Kallót jelölte ki. Hogy ez mire volt jó. azt nehéz vol­na megmondani... De később ennél különösebb események is bekövetkeztek. Nemrégiben a megyei tanács mint építtető hétóság képvi­selői elmentek az Építőipari Vállalathoz — több kg súlyú aktával, építkezési tervekkel, engedélyekkel., költségvetések­kel felszerelve — hogy meg­sürgessék: kezdjék meg végre a nagybátonyi kenyérgyár épí­tését. Egyúttal javasolták azt is. hogy — költségmegtakarí­tási okokból — a vállalat elő­ször építse fel a szolgálati lakásokat, s ezeket az üzem építésénél felvonulási épület­nek használhatnák, utána nem kell lebontani azokat, mint ahogyan általában a felvonu­lási épületeknél tették eddig. Több ezer forintot takarítha­tunk meg ezáltal, s erre az OÉH 9/1955. számú rendelet is kötelez bennünket. Nagy Ferenc elvtárs, az Épí­tőipari Vállalat főmérnöke azonban nem túl nagy lelke­sedéssel fogadta a javaslatot. Először arra hivatkozott, Ihogy nem tudja a szerződést meg­kötni, mert nincsenek készen a lakástervek. — Dehogy nincsenek — mondták elképedve a tanács dolgozói —, hiszen két és fél hónappal ezelőtt átadtuk a tí­pusterveket a vállalat tervező­részlegének adoptálás végett, azóta már el is készültek. Csak egy ajtó választ el bennünket a tervezőktől, átmegyünk a tervért és áthozzuk. — Azt nem lehet, kérem — válaszolta a főmérnök — mert a terveket a szabályok értel­mében el kell küldenünk a ge­neráltervezőnek Győrbe és az majd leküldi Salgótarjánba, a megyei tanácshoz. Akkor az­tán majd mi jelentkezünk a szerződést megkötni: Arra is hivatkozott a fő- főmórnök. hogy „különben is, ők nincsenek kijelölve a la­kások építésére”. A tanács képviselői elmondták, hogy látták a minisztérium kijelölő levelét a kenyérgyári lakások építésére. — Igen ám, csakhogy ez Káliéra, nem pedig Nagybá- tonyra szól — érvelt Nagy Fe­renc. — De nekünk nem kell Kál­ién kenyérgyári lakást épí­teni! — Az engem nem érdekel — válaszolta a főmérnök. — Egyébként nem értem, miért harcoltok úgy a felvonulási költségek megtakarításáért. A tanács dolgozói megma­gyarázták. hogy nekik köteles­ségük az építkezési költségek csökkentését elősegíteni. Bebi­zonyították, hogy az Építő­ipari Vállalat akkor sem szá­míthat fel teljes felvonulási költséget, ha nem fogadja el a javaslatot, és nem az előbb megépített lakásokat használ­ja felvonulási épületnek. A vállalatnak ugyanis Nagybá- tonyban már régebbről van­nak ilyen épületei, újakra te­hát nincs szükség. És most aztán kibújt a szeg a zsákból! Nagy főmérnök ugyanis kijelentette, hogy nem akarja ezeket az épülete­ket valóban megépíteni, de a felvonulási költséget azért ter­melési értékként felszámítja, hiszen ez 75 százalék prémiumot jelent számára, és utóvégre — amint mondotta — „ő ts a piacról él.. " Ezekután világos volt, miért akadályozza az Építőipari Vál­lalat bürokratikus huzavonája ennek a fontos, közérdekű építkezésnek mielőbbi megkez­dését. Érthetetlen azonban, hogy ilyen szellemben hogyan lehet irányítani egy fontos vállalat munkáját? Lehet, hogy a tanács dolgozói nem ér­tenek az építkezés szakkérdé­seihez, lehet, hogy javaslatuk nem kivitelezhető. De akkor is joggal várhatták, hogy a vállalat főmérnöke segítse őket abban, hogy az építke­zést minél olcsóbban hajthas­sák végre, s a különbözetet az árvízkárok helyreállítására ajánlhassák fel. Ezt várták egy becsületes értelmiségi dolgo­zótól, nem pedig olyan maga­tartást, amilyent Nagy Ferenc tanúsított. Azt hiszem, az Építőipari Vállalat kommunistáinak ér­demes elgondolkozniuk ezen az eseten, amely arra tanít, hogy a kommunistáknak töb­bet kell foglalkozniuk munka­társaikkal, nevelniük kell őket, s meg kell ismerkedniük a gazdasági vezetés részletkér­déseivel is. hogy alaposabban ellenőrizhessék a munka me­netét és megakadályozzék a hasonló esetek előfordulását. Ha ez megtörténik, akkor sok hiba megszüntethető, s akkor a vállalat határozott „igen”-nel felelhet erre a ma még eléggé nyugtalanító kér­désre: lesz-e kenyérgyár Nagybátonyban? Mi bízunk a vállalat k ommunistáiban s ezért reménykedünk benne, hogy' nem kell hozzá sok idő, és szép, fehér kenyeret süthet­nek a pékek Nagybátony­ban is. Dvorak József, a megyei tanács tervosztályának vezetője „Az ígéret szép szó“ •— ezt tartja a példa én amit ígértem, teljesítem még ma: azzal kezdem mindjárt heti krónikámat, elmondom, Szécsényben mért gyötört a bánat. Van ott egy tejüzem — talán tudnak róla, bár hírét nem zengte se riport, se nóta. Éppen ezért történt, hogy meglátogattam, eredményeiről hírt adni akartam. „Mi újság, elvtársak? Megy-e a termelés? Hová exportálnak? Sok a murika? Kevés?“ Ilyen kérdésekkel léptem be hozzájuk, de mint a sült halnak, csukva maradt szájuk. „Nem mondhatunk kérem semilyen adatot, Felsőbb szervünk tett az ajkunkra lakatot“. Ó, az a „felsőbb szerv!“ Hadd kérdezzem tőle — bár erre felelni nyilván nem bír ő se — ugyan mondja már meg, tudnunk mért nem szabadi hová szállítanak tejet, sajtot, vajat?! Higgyék el, csak azok titkolóznak ennyit, akik a versenyben nem értek el semmit! Szécsény után sem szűnt, sót inkább nőtt mérgem, amikor Hasznosra, a moziba értem. Meg akartam nézni ott egy híres filmet, ám szerény tervemből csak bosszúság, kín lett. Igaz, ami igaz: látni még csak láttam, hallani azonban hiába próbáltam. Későnjövők zaja, széknyikorgás, lárma — ez a hasznosiak mozijának átka. Pisszegnek mérgesen — van, ki széket csapkod — s nem hallasz a filmből egy értelmes hangot! így lesz keserű a hasznosiak kedve, mert a mozi-főnök nem ügyel a rendre. -. Van egy jó hírem is, feledtetni Szécsényt: kisöpörtek végre Tarjánban egy kéményt. Nagy dolog ez, hiszen ritkán fordul elő, hogy kéményseprőket lásson a háztető. Azt kérdezik erre, miért olyan ritka? Nos, ebben rejlik a kéményseprők titka: szegények egész nap Salgótarjánt járják, a seprésért járó díjat inkasszálják. Sok munka van ezzel! így aztán a végén összegyűlik a pénz — de piszkos a kémény. Az egyik új házban aludtam egy éjjel, pokoli zaj űzte álmaimat széjjel. Rengett rnég a föld is, traktor-motor zörgött, rémülten kérdeztem, hát ez mi az ördög? Jó házigazdáim megnyugtattak szépen: „Szokásos szerenád ez a Vásártéren ... Az építkezéshez most hordják a követ". Megmondom őszintén, bolond szokást követ az építőipar, amelynek nem számít, hogy itt vagy száz család nyugodalmat áhít! Heti nótám végén álljon egy üzenet, Galajda elvtársnak, Tarjánba üzenek: a Május 1 utcán, menjen egyszer végig.-------------- ­né zze meg, a szemét hogyan nő az égig. Hömpölyög a szennyvíz... távolabb a járda törmeíékhegyekkel, szeméttel lezárva. Galajda elvtársnak szítak is már érte, „Kivitetjük gyorsan“ — akkor megígérte. . ..És azóta lettem én „hitetlen Tamás“, látva, szavát hogyan váltja be a Tanács;:; it ffy panaszos lovai npamáhan Több és jobb művelődési lehetőséget érdé melnek a kistereuvei bányászok! Amikor két órai beszélgetés után elbúcsúztam Ágasvárinétól, a régi, hírneves kisterenyei népi együttes vezetőjétől, gyönyörű kőháza rácsos kerítésénél így szólt utánam: „Csak az igazságot, elvtársnő!“ Ezután megpróbáltam kideríteni a valót, felmérni a tényállást, nem adva a suttogó pletykákra, amelyek szemé­lye körül keringtek. Arról akarok írni. miért kellett az országszerte híres kisterenyei népi együttesnek a feledés homályába veszni, miért kell az ottani bányászfiataloknak más községben — esetleg Salgótarján­ban — vagy az italboltban keresni szórakozásukat, miért érkeznek szerkesztőségünkbe a kisterenyei bányászoktól panaszos levelek arról, hogy községükben nincs művelődési lehetőség. ± Ügy gondolom, túl sokra becsül­ném személyét, ha azt mondanám, amit felderítő utamon rosszakaróktól hallottam: hogy mindennek Ágas- váriné az oka. Nem, sokkal komo­lyabb kérdés ez, semhogy egysze­rűen néhány asszony személyeske­désére, vetélkedésére lehetne visz- szavezetni. Egy levél tanúskodik erről többek között, amelynek ismeretlen írója a kisterenyei kultúrház siralmas kül­sejének és belsejének képét adja: „A magasra épített kis vasablakok olyan jámboran néznek a mulatni vágyó­ra, hogy az mindjárt tudja: nem em­bernek építették;.. Tánc közben pe­dig mindig lefelé kell néznie, nehogy elessen a kitöredezett, korhadt padlón”. Hát ilyen az a kultúrház — mint magam is meggyőződtem róla —, ahol a község bányász-, mun­kás- és parasztfiataljai szórakoznak vasárnaponként, Solymossy báró kissé rendbehozott nyári istállójá­ban* Istálló és kultúrház. Talán a két legtávolabb eső hely egymástól. Te- renyén mégis olyan kultúrterem áll a község lakóinak rendelkezésére, amelynek e kettősségből összetett öszvér-jellegét puszta, függönynél­küli színpad, rozoga székek, falba vert karikák adják meg. Igaz, a köz­ségi tanácsnak már vannak tervei a kultúrház rendbehozására. De itt úgy látszik, álmosabbak az emberek, mint másutt, s ez is éppen úgy hú­zódik, akár a közel három éve vajú­dó népi együttes problémája. A tanácsházán a tanácselnök, Sze- berénvi István telefonál. — Halló, halló, Tarján — hívja bányai tele­fonon a megyei tanács népművelési osztályát, majd a járási népműve­lést — sikertelenül. — Már közel egy hónapja várjuk a tanács illetékes szerveit, hogy jöj­jenek és vizsgálják felül a kultúrház és a népi együttesünk problémáit, s közösen tisztázzunk olyan félreérté­seket, amelyek kulturális fejlődésünk kerékkötőivé váltak az utóbbi idő­ben. De támogatást alig kaptunk tő­lük. Nem veszik fegyelembe, hogy egy bányász község fejlődéséről van szó — panaszolja Szeberényi elvtárs. A községi tanács azonban nemcsak segítséget vár a népművelési osz­tálytól, hanem a teljes megoldást is, s addig ő maga — helytelenül — várakozó álláspontra helyezkedik. * Pedig a fiatalság eleven, pezsgő kultúréletre vágyik Kisterenyén! Igaz. Fodor elvtárs, a párttitkár, Kisterenye jelenlegi művelődési le­hetőségeit eléggé derűlátóan szem­léli. A mozielőadások, a Faluszínház előadásai, a táncestek, néha egy-egy rendezvény, a könyvtár szerinte tel­jelesen kielégítik a fiatalság igényeit. Ez azonban közel sincs így! A kiste­renyei ifjúság nem nyugszik bele, hogy mindig csak mások előadását szemlélje, vagy egy egész estet be­töltő táncesten szórakozzék, amikor neki is van népi kultúrája, amelyet ápolni, tovább fejleszteni kellene. Hétköznaponként szabad idejében bizonyára mindenki jobban szeretne az italbolt helyett táncpróbára, vagy sportkörre járni. A kultúrterem rendbehozása, a még három-négy évvel ezelőtt oly híres együttes fel­élesztése, a sportolási lehetőségek biztosítása — ezek a község kulturá­lis életében történő változás feltéte­lei. Egyelőre azonban a népi együttes nincs sehol, — csak ruhái vannak meg. melyeket Ágasváriné őriz „féltő szeretettel“, s egy kicsit talán azzal a hátsó gondolattal — amit szélté- ben-hosszában suttognak a faluban ‘—, hogy máskor is bérbeadhassa azokat Miskolcon, vagy esetleg So­moskőújfalun, mint ahogyan volt már erre példa. Most kezdjük csak élőiről, miért jutott erre a sorsra a kisterenyei népi együttes? Hogy is mesélte Ágas­váriné, mielőtt elbúcsúztunk volna? —• 1948-ban alakítottam meg, jő szervezőképességgel. A sikerek — mondta — egymást követték. A dicsérő levelek, cikkek csak ugyan elborították a szoba ebédlő- asztalát, amikor előszedte őket a fiókból és megmutatta. — Aztán, tudja, az irigység, a fe­lőlem terjesztett pletyka, a rosszin­dulat. amely szinte körülfont, lehe­tetlenné tette működésemet és szét­hullt a népi együttes — panaszolta Ágasváriné. * A falu népe azonban mást tart efelől, s ezt az öreg Mari néni, Mol­nár Józsefné és a DISZ-fiatalok kö­zül néhányan így mondták el: — Á baj akkor kezdődött, a köszö­nő levelek akkor kezdtek elmaradni, amikor a csoportot és Ágasvárinét díjazni kezdték. Az anyagi érdekek mellett elhalványult az igazi cél, a népi kultúra önzetlen terjesztése; Ebben természetesen nemcsak a ve­zető hibás. A volt párttitkárnak s a volt tanácselnöknőnek figyelemmel kellett volna kísérnie az együttes munkáját, életét, s ellenőriznie kel­lett volna Ágasvárinét és gazdasági vezetőjét. Ez nem történt meg. Ezért az ellentétek kiéleződtek, megbom­lott a rend. az együttes felbomlott: Ügy vélem, az igazság ez, — hi­szen nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Csak éppen abban téved­tek sokan, hogy az együttes örökre szűnt meg. A kisterenyei fiatalok újból, a saját erejükből ismét mun­kához akarnak látni; Ezek a bá­nyászfiatalok nem adnak a rosszin­dulatú, vénasszonyos pletykákra* Ágasvárinénak és utódjának, Ka- szásnénak — a tiszavirág életű kul- túrcsoport vezetőjének — viszálykor dására, egymás rágalmazására, ha­nem népi együttest akarnak. * A márciusban alakult DISZ-vezető ség azt forgatja a fejében egy idő óta, hogy visszaszerzi jó hírnevét a kisterenyei népi együttesnek. Fel­élesztik a régi népszokásokat, újból gyűjteni kezdik a régi népdalokat* népi játékokat. És amilyen erősek, bátrak a mi bányász DlSZ-fiatal* jaink, meg is teszik, ha elhatároz­ták. Végül pedig annyit, hogy az új csoport vezetője talán éppen Vincze János DISZ-titkár. a régi együttes egyik kiváló népi táncosa lesz. Ezért bízhatunk abban, hogy sikerül ter­vük, ha a falu vezető emberei és a megyei tanács népművelési osztálya nagyobb támogatást nyújt nekik az eddiginél. Erre a támogatásra azonban fel­tétlenül szükség van, hiszen Kiste­renye, szénmedencénk egyik köz­pontja, több és jobb művelődési la* hetőséget érdemel a jelenleginél. Wimmer Valéria

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents