Szabad Nógrád. 1956. január (12. évfolyam. 1-8. szám)

1956-01-28 / 8. szám

S7 \B.il) IVOr,RAD

1956. Január 28.

A szénmedence újítómozgalmának fellendítéséért

A Minisztertanács még a

” múlt év augusztuséban nagyjelentőségű rendelet

adott ki az újítómozgalam átszervezéséről és fellendítéséről. Ennek a rendeletnek a szellemében az új tervév el- 6Ő napjaitól kezdve minden becsületes dolgozónak azon kell fáradoznia, hogy az újí- tómozgalom a nógrádi szén- medencében újabb lendületet kapjon, mert enélkül lehetetlen a termelékenység tartós emelése és az önköltség lényeges csökkentése.

Mielőtt a Nógrádi Szénbányászati Tröszt újitási csoportjának az említett rendeletén alapuló gyakorlati tevékenységéről szólnánk, tisztázni kell egy fontos elvi kérdést az újítómozgalommal kapcsolatban.

Már az 1953. évi újítási rendelet és annak végrehajtási utasítása is kimondja, hogy nem tekinthető újításnak az olyan javaslat, amelynek megtétele a dolgozónak munkaköréből eredően kötelessége. Ezt az elvi tételt a múlt évi újítási rendelet ismét nyomatékosan hangsúlyozza. Viszont újítás minden olyan javaslat, amely „— a minőség javítása, vagy legalább megtartása mellett — a népgazdaság részére gazdasági, vagy egyéb hasznos eredménnyel jár“.

Mindenekelőtt tekintsünk vissza a szénmedence újítómozgalmának utóbbi esztendeire. 1953-ban 1159 volt a benyújtott újítási javaslatok száma, s ezekből elfogadtak és bevezettek 599-et. 1954-ben mér csak 702 javaslat érkezett be és 445 került bevezetésre. Tavaly pedig még kevesebb volt a beadott, illetve elfogadott javaslat; az előbbiek száma 331-re, az utóbbiaké 234-re csökkent.

Ez a csökkenés mindenkinek szemet szűr. És vajon ki a felelős az újítómozgalam ilyen nagyarányú visszafejlődéséért Minden kertelés nélkül megmondjuk, hogy ezért felelős a tröszt igazgatójától és főmérnökétől, újítási előadójától az üzemvezetőségek tagjaiig és az üzemi újítási megbízottakig a tröszt és az üzemek minden vezető dolgozója!

E rövid visszatekintés és jogos feLelősségrevonás után nem árt. ha szóluník néhány szót azoknak a munkájáról is, akiknek különösen kötelességük az újítómozgalom felkarolása és lankadatlan segítése.

A bánya- és szolgáltató üzemek vezetői és főmérnökei mostoha gyerekként kezelik az üzemi újitási megbízottakat. Ezt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy lépten- nyornon váltogatják az ebbe a munkakörbe beosztott dolgozókat, nem is beszélve arról a káros gyakorlatról, hogy az újítási megbízottnak sok üzemben a rendes munkája és e fontos megbízatás mellé még egy egész sor egyéb feladatot adnak. A jövőre vonatkozóan azt tanácsoljuk az üzemvezetőségeknek, hogy ne váltogassák állandóan az újítási megbízottakat és elégedjenek meg azzal, ha ennek a megbízatásnak eleget tesznek. Am, ez még nem minden, amit az üzemvezetőségék tehetnek az újítómozgalom fellendítésé érdekében; minden halogatás nélkül alakítsák meg az újítási bizottságokat is, amelyek azonnal kezdjenek munkához.

Az üzemi pártszervezetek vezetőségei és az üzemi bizottságok se elégedjenek meg azzal, hogy gyakorolják a társadalmi ellenőrzést, hanem vállaljanak részt a gyakorlati munkából is.

A Nógrádi Bányász, a Sal" gótarjáni Járási Pártbizottság lapja is édeskeveset tett eddig az újítómozgalom helyes agitációja és propagandája érdekében. Ennek a lapnak, a jól dolgozó üzemi lapokhoz hasonlóan, minden számban hangot kellene adnia az újítómozgalom legidőszerűbb kérdéseinek. Helyes lenne, ha a lap nyitna egy újító-rovatot, amelyben népszerűsítené a legjobb bányász újítókat, bírálná az üzemi újítási megbízottak és a tröszt újítási csoportjának munkáját 'és a tapasztalatok terjesztése érdekében közölné a jobb újítások műszaki leírását is.

A tröszt újítási előadójának, Gergely József elvtársnak munkájában az utóbbi időben javulást tapasztalunk. Ügy gondoljuk azonban, hogy csak úgy tudja tovább javítani a csoport munkáját, ha még kevesebbet tartózkodik az irodájában és gyakrabban megy ki a dolgozók közé, ahol az újítások születnek. Éljen Gergely elvtárs jobban az újítási propaganda eszközeivel! Ne csak plakátokat jelentessen meg, hanem alkalmazza az olyan propagandaeszközöket is, mint a röpcédula, vagy a villám. Sőt hasznos lenne, ha a? újítási csoport akár a tröszt épületében, akár a 'város valamelyik forgalmas pontján bányász újító faliújságot állítana fel. Most készülnek egy újító kiállítás megrendezésére. Az a véleményünk, hogy a Bányaipari Dolgozók Szak- szervezetének Trösztbizottsága ebben a munkában gyakorlatilag is nagy segítséget adhatna az újítási csoportnak.

Azt már megállapítottuk, hogy az utóbbi években számszerűleg csökkent ugyan a benyújtott újítási javaslatok száma, és hogy javult a benyújtott és elfogadott újítások közötti arány. Az utóbbi helyes jelenséggel együtt a jövőben azt kell elérni, hogy a beadott újítások száma ismét növekedjék.

A Nógrádi Szénbányászati Tröszt éppen most adott ki egy felhívást, amelyben újítási versenyre szólítja a szénmedence valamennyi dolgozóját. A felhívás alapján mái most elkezdődhet a verseny a „legjobb üzemi újító“, „a medence legjobb újítója“ és a „legjobb újítási megbízott" cím elnyeréséért. Ezek megszerzése egyébként jutalommal is jár: egy-egy üzem legjobb újítója 200 forint jutalmat kap, a medence első öt legeredményesebb újítóját rádióval, karórával, fényképezőgéppel és egyéb értékes jutalomtárgyakkal díjazzák, a három legjobb újítási megbízottat pedig 900, 600, illetve 300 forint jutalomban részesül. Kidolgozták a verseny- feltételeket is. A „legjobb újító“ cím elnyeréséhez az első negyedévben legalább három, összesen legkevesebb 15 000 forintos megtakarítást jelentő újítás szükséges. Az újítási megbízottak munkáját aszerint értékelik, hogy a hozzájuk tartozó üzem nagyságához mérten megállapított újítási javaslattervet számszerűen hogyan teljesítik, menynyire tartják be a határidőket, s hogyan gondoskodnak az újítások gyors bevezetéséről.

Llelyes kezdeményezés volt

■* a versenyfelhívás. Eredményre azonban csak akkor vezethet, ha a tröszt vezetői ás az újítási megbízottak az eddiginél többet tesznek az újítómozgalom sikeréért, ha jobban a szívükön viselik az újítások sorsát és a legkülönfélébb módszerekkel serkentik és ápolják a bányászok kezdeményező kedvét.

MERLEG

a kányási bányászuk rczetőscg-újjáválasitó taggyütéséről

A kányási bánya délelőttös műszakjának dolgozói csütörtökön 3 órakor tartották vezetőség-új jáválasztó taggyűlésüket. Ha felületesen ítélünk — minden a legnagyobb rendben ment: már régóta készültek rá, jól előkészítették, a párttagok pontosan megjelentek, nem esett durva, kirívó hiba, vigyáztak a szavazásra, nem sértették meg a pártdemokráciát stb. — azaz minden úgy ment, akár egy jól olajozott gépezet.

És mégis. A taggyűlés nem volt méltó a kányási bányászokhoz, nem végzett alapos, jó munkát. Miért? Nézzük sorjában. A beszámoló konkrétan, sokrétűen foglalkozott a pártélet eseményeivel, a pártépítés különböző feladataival. Érdekes, jó beszámoló volt, látszott rajta, hogy kollektív munkával készült, s valóban a vezetőség, nem pedig csak a párttitkár beszámolója. Harcosan, személyre és funkcióra való tekintet nélkül bírálta a párt- szervezet rosszul dolgozó tagjait, név szerint említette a kötelességüket elmulasztó bizalmiakat, szemére vetette a járási és megyei pártbizottság tagjainak, hogy keveset járnak a bányába, nem kendőzte el az oktatás, a pártépítés, a szak- szervezeti munka hiányosságait, az ifjúság problémáinak elhanyagolását, s ahol megérdemelték, ott nem fukarkodott a dicsérettel, az elismeréssel sem. Helyesen, mindent abból a szempontból vizsgált: mit tettek és hogyan a Központi Vezetőség határozatának megvalósításáért.

Csak egyet felejtett el. Azt, hogy a kritika és önkritika nemcsak az egyszerű párttagokra, hanem a vezetőség tagjaira is érvényes; hogy nemcsak a járási és megyei párt- bizottság munkáját, a párt- szervezet egyszerű tagjainak munkáját és magatartását helyes és szükséges megbírálni, hanem az önkritika fegyverét fel kell használni a vezetőség tagjainak hibái ellen is. A beszámolóból ,, kifelejtették",

hogy a vezetőségben személy szerint kik és miért végeztek rossz munkát, kik méltatlanok a párttagság további bizalmára. Maga a párttitkár, Simon Ábel elvtárs sem bírálta saját munkájának fogyatékosságát, s példáját követve a vezetőség más tagjai sem mondták el a tagság előtt, mit, hogyan csináltak, mit végeztek rosszul.

Hová vezethet ez? Oda, hogy a hozzászólások is — enyhén mondva — félrecsúsztak. Nem elsősorban a pártszervezet életét, a pártépítés kérdéseit vitatták, hanem szinte átalakultak termelési értekezletté. S a vérszegény hozzászólások — többek között Kovács igazgató elvtársé — egy lépéssel sem vitték előbbre a taggyűlés munkáját. Ezek után már az sem volt csodálatos, hogy a jelölő bizottság javaslatait egyhangúlag, szinte szavazógép módjára fogadták el. Senki, egy árva szóval sem mondta, miért helyesli egyik vagy másik jelölt megválasztását, miért bízik benne, mit tanácsol, hogyan végezze munkáját. S ebben az elnök, Mákos elvtárs is ludas, aki nem kérdezte meg a párttagság véleményét, hanem egyszerűen csak „szavazásra tette fel a kérdést”, nem serkentette a tagságot, s a bizalmiak maguk sem mutattak jó példát. így esett meg, hogy az új vezetőségbe jelölt elvtársakról nem mondtak se jót, se rosszat, nem mondták el mit várnak tőlük, nem segítettek nekik azzal, hogy megemlítették volna hiányosságaikat, vagy munkájukhoz tanácsokat adtak volna. Ütravaló nélkül engedték el őket, s ugyanígy a küldötteket is, akik valószínűleg üres tarsollyal mennek majd a járási, illetve a megyei pártválasztmány ülésére.

Ez a mód nem kommunista bányászokhoz méltó. Többen hivatkoztak arra, hogy a tagság „megilletődött”, mert sok volt a vendég: a megyétől, az országos központtól stb. S közben elfelejtették, hogy a hozzászólóknak éppen ez lett volna a legkecsegtetőbb alkalom arra, hogy elmondják a bajokat, a nehézségeket, hogy a felsőbb pártszervek küldöttei első kézből, a hozzászólóktól értesüljenek arról, hogy hol, mi a baj, „hol szorít a cipő”. Ez lett volna az ügyek elintézésének bürokráciamentes, egyenes útja. Vagy talán a megyei pártbizottság első titkára előtt nem mernek a kányási bányászok beszélni? Nem hinnénk, annál bátrabb embereknek ismerjük őket.

Reméljük, hogy a pártszervezet újonnan választott vezetősége levonta a taggyűlés tanulságait, s úgy dolgozik, hogy a következő taggyűléseken már ne ilyen módon folyjon a munka, hanem eleven vitaszellemet teremtenek, olyan légkört, ahol teljes egészébem érvényesül a bírálat és az ön- bírálct, függetlenül attól, hogy vezetőről, magas funkcióban lévő párttagról, vezetőségi tag- ! ról van-e szó. — y—r 1

RAKODÓGÉPEK A NOVÁKI BÁNYÁBAN

Ki hitte volna, hogy abból az ötven Kóta-féle rakodógépből, amelyet a Duclos Bányagépgyár dolgozói december elején adtak át a szénbányászatnak — kettő éppen Mátranovákra és éppen az új bányába kerül. Erre maguk a novákiak sem gondoltak, a „megtisztelés“ elég váratlanul érte őket, s mondjuk meg őszintén: kissé vegyes érzelmekkel fogadták a rakodók érkezéséről szóló hírt.

A bánya műszaki vezetői örültek is, meg nem is. Őrültek, mert arra gondoltak, hogy az ilyen gép nagy segítség: megkönnyíti, termelékenyebbé teszi a munkát, s mivel a November 7 akna, a Csipkés és a Gáti bánya úgyis elmaradt a terv teljesítésével — hátha a rakodók munkája révén előbb kijutnak a kátyúból. De azt is látták előre: a gépek nagyobb szervezettséget, pontosabb szállítási ütemet, újrendszerü robbantótechnikát, szervezettebb faellátást, rendszeres karbantartást követelnek meg — ami az eddigihez képest mérnöknek, aknásznak egyaránt tetemes többletmunkát jelent. De vállalták, Mert a gépeket az új bányába, a feltárások meggyorsításához szánták, s az új akna elkészítése pedig mindennél fontosabb számukra.

És a pártszervezet, s az üzemi bizottság? Nos, ők is felkészültek, mert a gépek megszerettetése, — rájuk vár. Tudták: nem lesz könnyű a munkájuk. Még élénken emlékeztek arra, milyen szívós harc dúlt két évvel ezelőtt — s mondhatjuk: azóta is folyik — a gyujtózsinóros, meg a millszekundumos robbantás hívei között. Egy dologban biztosak voltak: erőltetni nem fogják a gépek használatát, mert az rossz vért szül, semmivel sem viszi előbbre a dolgot.

Hát a legérdekeltebbek, a bányászok? A vélemények megoszlottak. Voltak néhányan, akik megnyugodva vették tudomásul, hogy „na végre Novákra is bevonul a technika“. Más részük közömbösen, az új bánya dolgozói meg csaknem ellenségesen fogadták a hírt.

— Minek ide rakodógép? — kérdezték méltatlankodva. — A mi kezünk már nem jó a bányászkodásra?

— Kézzel több csille szenet rakunk — kardoskodtak egyesek. Különösen Kuborczik József, meg Répási József ifjú csapata kötötte erősen az ebet a karóhoz, hogy így, meg amúgy, majd ők megmutatják, hogy gép nélkül többre mennek, nagyobb lesz a százalékuk, mint azoknak, akik a rakodógéppel dolgoznak.

Miért így várták a gépet, holott tudvalevő, hogy a nováki bányászok 1945 óta minden széncsatában becsülettel kivették a részüket, többször nyertek élüzem címet, innen kerültek ki a leghíresebb nógrádi vájárok, ők nyerték el először a minisztertanács és a SZOT vándorzászlaját. Nyomós oka van ennek. Az új győzelme sehol sem könnyű, mindenütt a régivel való harcban születik. S nem egycsapásra, mert az idegenkedést, az előítéleteket, a régihez való ragaszkodást legyőzni, a megszokottat ismeretlen újjal felváltani — nem könnyű dolog még Mátrano- vákon sem, ahol pedig régi tősgyökeres bányászok, az újért lelkesen harcoló emberek dolgoznak.

Csakhogy ők még nem termeltek ilyen rakodógéppel, nem értették a kezelését, féltek a motort meghajtó magasfeszültségű áramtól, stb. A csákányt, a lapátot, a kézifúrót, a fejszét — amelyet szinte gyerekkoruk óta használtak, amelyekkel együtt nőttek fel, s amelyek apáról-fiúra maradtak — ezeket a szerszámokat szerették, jól, igen eredményesen forgatták, de Kóta rakodógépet most láttak először.

A két gép csaknem egy hónapja van a bányában. Vajon mi lett azóta velük? Mit mondanak róla a bányászok? A tröszthöz befutó jelentések elég szűkszavúak, nem sokat lehet belőlük kiokoskodni. Csak annyit mutatnak: a gépek állandóan váltakozó sicrrel dolgoznak, általában napi 2 métert, néha 4 et sikerül előrehaladni segítségükkel. D- Yr'>y a bányászol^ hangulata megváltozott-e és hogyan — erről hallgat a jelentés. Éppen ezt p.óbálíam kikutatni. Simon Miklós ÜB-e’r.ök és Répási István aknász elvtársak csak mosolyognak, amikor azt tanácsolják: induljunk a bányába, 3 géphez, ott majd minden kiderül.

Az Új bánya közvetlen a falu házai mögött nyílt. Általában öt-hat méter, helyenként 8 méter vastag a szén. Kesernyés lőporfüst csap arcunkba — nemrég robbantottak valahol. Messziről monoton, egyre erősbödő zúgás hallatszik: dolgozik a rakodógép.

— Most megtréfáljuk őket, — kacsint hamiskásan Répási elvtárs, amint az egyes csapat munkahelyére érünk. Marsinszki István, Sípos Ernő, és Vanó Géza dolgoznak itt. jobban mondva ülnek a lerobbantott szénkész- let tetején és szívből jövő szavakkal, nem éppen dícsérően emlegetik a szállítást, mert elfogyott az üres csilléjük és a rakodógép velük együtt tart kényszerpihenőt.

— Jó szerencsét! — adják vissza a bányászköszöntést. Répási elvtárs komoly hangon kezdi:

— Hát István! Az elvtárs — mutat rám — Mizserfáról jött. A gépért!

Marsinszki elvtárs alacsony, izmos, villcgó- szemü. éppen bányába termett ember. Csak felcsapja a sapkáját, s nagymérgesen azt mondja:

— Márpedig akkor az elvtárs mehet is visz- sza, ahonnan jött, mert a gépet nem adjuk.

Már hogy is ne, — méltatlankodik — van még ott, ahol ez volt, kérjenek maguk is.

— Ne akadékoskodj Pista — ugratja tovább Répási elvtárs — hisz te mondtad, hogy nem kell a gép, mert rossz.

—Én-e? — tiltakozik. Na, halljátok, már, még mit rám nem fog! — fordul segítségért csapattársaihoz. — Hiszen én azt sem bánom, akármilyen gép, még ha repül is, csak rakja fel a szenet. (Társai buzgón helyeselnek neki.) Mert elvtárs — fordul hozzám megkönnyebbülve, amint kiderül, hogy nem a rakodóért jöttem — tudja, milyen gép ez? Két perc alatt megrakja a csillét. A lapátot is már csak megszokásból hozzuk magunkkal. Úgy robbantunk, hogy a szén egy csomóban maradjon, közepébe a gépet, aztán csak győzzük üres csillével.

— És baj nincs vele?

— Akad — mondják, de máris felváltva sorolják. mit kellene tenni, hogy még jobb legyen. A felfüggesztő-tartócső horogja gvenge, eltörik, s nincs tartaléklánc, pedig a vonszolólánc már kétszer is elszakadt. A felhordólapátokat, meg a teknőt legalább két ujjnyival meg kellene magasítani. Aztán: tegyék szabá- lyozhatóvá a felfüggesztőszerkezetet. Vagy: nem lehetne-e 360 volt helyett 110 voltot használni?

— Aztán sokkal több üres csille kellene, vagy kaparószalagot szerelni utána. Mert az üresrevárás, meg a távolra való csillézés sok időt rabol el. (Ezt már Répási elvtársnak mondják szemrehányóan.)

A kettes csapatnál

ugyancsak rakodógép tölti a csilléket. Józsa József és Petróczi Pál vájárok irányítják. Mindkettő fiatalember, nemrég dolgoznak a géppel, de máris igész sor dolgon változtattak. A felfüggesztő tartócsövet horog helyett, lánccal erősítették a főtehfához. A sínt kissé lesüllyesztették, hogy a csille jobban a gép alá férjen. Most ismét új dolgot okoskodtak ki:

— A robbantás szétszórja a szenet magyarázza Józsa elvtárs. Ezért mintegy három méterre a vájvégtől egy gátat emelünk. így a szén egy tömegben marad és a gép könnyeb- benben felrakhatja. Arra is gondoltunk, hogy robbantás előtt a szénfal elé lemezt helyezzünk és erre jövesztjük a szenet, hátha még jobb lesz.

Náluk is ugyanaz a panasz, a vonszolólánc gyenge, szakad, de tartalék nincs. A csőtartóhorog gyenge, törik. (Címzett: a Duclos Bányagépgyár — csinálja erősebb anyagból.) A felhordólapátot és a teknőt magasítani kellene és még egy: jó lenne ha Kóta elvtárs küldene valakit Tatabányáról, aki jól ért a géphez.

Eddig csak azt tapasztaltuk: a nováki bányászok szeretik az új gépet, törődnek vele, dolgoztatják, dicsérik munkáját, azon gondolkodnak, hogyan lehetne még eredményesebbé tenni. S mi lett a gépellenes hangulattal, az idegenkedéssel? Legyintenek.

— Ugyan elvtárs! Hol van már a tavalyi hó? — és sorra mondják el a történeteket a gépről. Kiderül, hogy Kuborczik, meg Répási — akik legjobban ellene voltak — most ők vigyáznak rá a legjobban. Ha szóba kerül, hogy az 1-es, vagy a 2-es csapat hány csil'e szenet rakott, a többiek keserűen megjegyzik:

— Könnyű nekik, ott a rakodógép, de mi csak lapáttal dolgozunk.

Néhány nania egy harmadik rakodógép is érkezett. Mondják: egész küldöttség ment elébe, féltőn simogatták, s már az állomáson csaknem összevesztek azon, melyik csapathoz kerüljön a gép. Marsinszki elvtárs — aki mar hallott az új gép érkezéséről — Tóth Géza előtt ócsárolta a régit.

— Akkor hát add nekem! — mondta Tóth Marsinszki neki neki is ígérte, úgy számított, hogy ha Tóth elviszi tőle a régit, akkor az ő csapata majd a legújabb gépet kapja. Csak- hoey mások is számítottak rá. Susán András vájár — akinek munkahelye éppen szemben van Józsáékéval — csapata tagjaival együtt nagy figyelemmel kíséri a rakodógép munkáját.

— Amíg én egy csillét megrakodok a rázó- csúszdával, addig ők hármat töltenek meg a géppel — mondja. Azután hozzá teszi: mi tagadás, ők is szeretnének egy ilyen gépet,

Egy biztos: a nováki bányászok megtanultak bánni a géppel, amely a legnehezebb munkától, a rakodástól szabadította meg őket. Most gyorsabban dolgoznak, több esi ie szenet termelnek, mint azelőtt, fizetéskor a boríték is vastagabb, mint máskor, és nem is fáradnak el annyira. Megszerették a gépet, vele könnyebb, vidámabb a munka. Most már nehéz lenne visszatérni a lapáthoz, a kézirako- dáshoz. A gép, az új technika — győzött: egyre több csapat kér rakodógépet. A megszokotthoz való merev ragaszkodás, az idegenkedés. a gépellenesség néhány hét alatt eltűnt* akár a levegőbe fújt füst. Legyőzte a gép, a vele felrakott szén egyre hatalmasabb tömege, a magasabb termelési eredmény, a könnyebb munka.

Bucsuzaskor megkérdem, nem üzennek-e valamit Tatabányára, Kóta elvtáirsnak, a gép készítőjének.

— Dehogynem! — mondják — a novákiak nevében köszönjük a gépet. Kívánunk erőt, egészséget, jó szerencsét Kóta elvtársnak, hogy még több rakodót csinálhasson á magyar bányászoknak*

S. Nagy Sándor