Szabad Nógrád. 1955. november (11. évfolyam. 86-94. szám)

1955-11-30 / 94. szám

1955. november 30.

SZABAD IvSgb'ÍD

S

fflFsrt A HARCOS MCLT ELISMERÉSE

ban «1. Sulyok

Sándort. Tudjuk róla, hogy az illegális mozgalomban megedzett bátor harcos; sokat hajszolták, sokat szenvedett és a felszabadulás szabadságot, emberi megbecsülést hozott a számára. Többször látni a vásártéri új bérházaknál, amint az unokájával sétálgat. Egy ilyen sétája alkalmával találkoztam én is vele és tudtam meg, hogy november 7-én nagy megtiszteltetés érte, a Munka Érdemrenddel tüntették ki.

Pár nap múlva ízlésesen berendezett lakásán ültünk egymással szemben és folytattuk a beszélgetést. Életéről beszél:

— Mátraszőllősön születtem 1895-ben. Nem sokáig éltem ott, alig egy éves lehettem, amikor Tarjánba kerültem. Egy gyerektelen bányászcsalád vett magához. El is dőlt a sorsom. Nevelőapám részeges volt, bányáról bányára vándorolt, vele én is. így végeztem ed nehezen az iskolát is, öt elemit.

Felsóhajt. Talán még ma is fáj neki, hogy az ötödik osztály után abba kellett hagyni a tanulást, amelyet olyan szívesen foytatott volna. Nem zavarom a gondolatait és ő tovább beszél:

— Nem bírtam tovább, megszöktem otthonról. 1906-ban, tizennégyéves koromban beálltam az üveggyárba. Természetesen felvettek, akkor nem volt még törvény a gyermekvédelemről. Ilyen gyerekek kellettek, akiknek jó a kevés bér is. És én ettől kezdve a magam keresetéből éltem. 80 fillért kerestem naponta. Lakásom nem volt. Bent aludtam a gyárban, ahol az üvegtői meleg volt.

— Elmondom ezt is — teszi hozzá egy kis szünet után. Lássák csak a fiatalok, hogy mit hozott nekik a felszabadulás. Nem is hallottunk akkor tanulóotthonokról, nemhogy ilyenben laktunk volna. Most öröm fiatalnak lenni, olyan szép körülöttük az élet.

Ez az öröm uralkodik az arcán, az egész emberen. Nem a múlt sivárságán kesereg, a jelen derűjét szívja magába. Csalt azért beszél a múltról, hogy értékelni, becsülni tudjanak a fiatalok mindent, amit ma természetesnek találnak.

— Egy év múlva már mozgalmista lettem. Kevés volt a nyolcvan fillér napszám, ebből kellett élnem. Sztrájkot szerveztem a behordok között. Megmondtuk, hogy ennyiért nem dolgozunk, leállunk. Először csak mosolyogtak rajtunk, de aztán komolyan vették, mert szükség volt ránk. Megadták az egy korona napibért Olyan boldog voltam. Egyszerre felnőttnek éreztem magam. — Ettől kezdve szemmel tartottak a felnőttek is. Becsületem lett előttük. Tanítgattak. Így aztán 1912-ben már' szakszervezeti tag lettem.

Forró napok jöttek ezután. Tűzbe jön, amikor erre emlékszik. Ezek a harcok edzették meg, erősítették kommunistává.

— Csak az volt a baj, hogy a szakszervezetünk sem volt egységes. Az öregek kényelmesek voltak, örökségnek tartották a vezetőségi tagságot, a fiatalságot elnyomták. Összekülönböztem velük s nekem még a gyárból is mennem kellett. Mégis jó volt ez, mert megtanultam, hogy sokszor csal a cégér. Ez a szakszervezet nem képviselte az érdekeinket, megalkuvó volt.

— 1917-ben a Rókus kórházba kerültem segédápolónak. Most már bent voltam a városban, bent éltem a mozgalomban. Mennyit tüntettünk akkoriban! Békét akartunk! Ott voltam a vörös május 1-én. Nem csüggedtünk el akkor se, amikor szétverték a felvonulást; tudtuk, hogy mi következünk.

Mennyi lelkesedés van még ma Is ebben az emberben! Kipirul az arca és úgv beszél ezekről a napokról, mintha tegnap lett volna.

— És jött november, az őszirózsás forradalom! Ekkor már ismertek. Nem volt szabad percünk, a magunk jövőjét akartuk kovácsolni. Azt tanácsolták, hogy jöjjek Tarjánba, ott nagyobb szükség lesz rám. Hazajöttem. Az üveggyárban minden a régi volt. Először is megbuktattuk a régi totyogó szakszervezeti vezetőséget, fiatalabbak jöttek a helyükbe. A Tanácsköztársaságot már ez a harcos vezetőség üdvözölte. Ezek voltak a legszebb naipok.

Hallgat, elkomorodik. Van is rá oka.

— A Tanácsköztársaság bukása után azonnal letartóztattak. Még csak menekülésre se gondolhattam. Megvasalva vittek Gyarmatra. Itt tudtam meg a vádat: kommunista tevékenykedés, izgatás, lazítás. Gyarmatról vissza Tarjánba, azután Miskolcra. Mindenütt megkaptam a magam porcióját; de Miskolcon különösen. Zim főhadnagy legényei vettek kezelésbe. Nem is tudom őket elfelejteni. Nem is gondoltam, hogy olyan kegyetlen tud lenni az ember, mint ezek voltak a Csabai kapu 1. alatt. Tizenhatunkat hoztak ide és három hónapig tartott ez a tortúra. Miskolcról Hajmáskérre hurcoltak. Ekkor már többen voltunk, velünk hozták a miskolci elvtársakat is. Hajmás- kéren inkább vertek, mint enni adtak. Nem is tudom, hogy bírtuk ki, de úgy tudom, hogy egy se adta be a derekát. Pedig volt ajánlat és lett volna rá mód. Ennek is vége lett egyszer és vittek Zalaegerszegre;

— Ügy látszik, hogy amikor elfáradtak a „kezelőink“, akkor újabb helyre vitteik. Mondtuk is egymás között, hogy lassan bejárjuk az egész országot. Csak az volt a baj, hogy a börtöncellákon, falakon, kerítéseken és a goromba, vad őrökön kívül mást nem láttunk az országból.

1920. november 30-án lett vége ennek a körutazásnak. Hazaengedtek.

Csend van. Elgondolkozik. Bárhová mentem, a munkakönyvem elárult. Ekkor találkoztam össze egy Domoszlai nevű barátommal. Az egri várbörtönből szökött. Átvittem őt a határon Fülekre, aztán Losoncra. Ott a Kommunista Párt titkára azt tanácsolta, hogy jöjjek vissza, ki kell tartanunk,

— Visszajöttem. Munka persze nem volt most se. Ügy éltem egyik napról a másikra. Közben új életet kezdett a Kommunisták Magyarországi Pártja. Megtaláltam a kapcsolatot mindjárt Megneszelték és bár semmit se tudtak rám bizonyítani, egy hónap és három napra elítéltek. Amikor kiszabadultam, munkát még úgyse kaptam,

— Elvállaltam én akkor minden munkáit, csak kenyeret vehessek. Aztán eszembe jutott Káposztásmegyer. Odamentem. Régi vezető volt ott, aki ismert és jó munkásnak tartott, fel is vett.

—* Milyen öröm volt ez! Rendszeres fizetés, rendesebb étkezés, valami ruhát is vehettem. Nem tartott sokáig ez a .jólét“. öt hónap után felmondtak. Létszámcsökkentés volt, s ekkorra az adataim már ott voltak.

— Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Láttam, hogy két út van: vagy beadom a derekamat, besúgó leszek és akkor lesz kenyerem, vagy éhenhalhatok. Más választásom nincs ebben az országban.

— Én a harmadikat választottam — mondja egy kis szünet után. Külföldre mentem. Romániába sikerült beutazási engedélyt szereznem. Medgyesen munkát is kaptam az üveggyárban. Itt se maradtam tétlen. Tagja lettem az Egységes Pártnak, ez volt a romániai kommunista párt fedőneve. 1930-ig éltem itt.

— Hazajöttem. Állást nem kaptam sehol. Kilenc évig voltam inségmunkás. Valóban az volt, mint amit a neve mond: ínség. Közben mindjárt a hazatérés után összeköttetésbe kerültem a régi elvtársakkal. Az eredmény az lett, hogy többször is letartóztattak. 1932-ben megismerkedtem a Markóval is. Három napig tartó tárgyalás után 10 hónapra ítéltek. Szabadulásom után szinte ..állandó vendége“ lettem a rendőrségnek. Megfigyelés alatt állottam. 1937-ben megint letartóztattak. A változatosság kedvéért ekkor kémkedéssel vádoltak. Ügy összevertek, hogy amikor kiengedtek, 4 hónapig betegen feküdtem.

■— Ekkor már nálunk is folyt a katonai készülődés, munka is több volt így. nekem azonban ekkor is csak inségmun- ka jutott. Mindent végeztem. Patakot pucoltam, pöcegödröt, WC-t tisztítottam. Végre mikor nagyobb lett a behívások száma és az üveggyárban kevés volt n szakmunkás, újra felvettek az üveggyárba.

A rendőri felügyelet nem szűnt meg. sőt 1944-ben be is akartak vonultatni munkaszolgálatra. Az OTI-ban kaptam papírt a betegségemről és megkaptam s razsinyói kórházba a beutalást. Így aztán egyelőre megúsztam. A nyilasok tartóztattak le ősszel. Egy hónap múlva valahogyan kiengedtek és én azonnal eltűntem. A felszabadulásig nem is láttak.

Vége lett a bizonytalanságnak, az in- ségmunkáknak, egyszer s mindenkorra. A guzsbakötött alkotási vágy felszabadult. Sulyok elvtársat számon tartották és számítottak rá. Így beszél a felszabadulás utáni időkről:

— Ott voltam 1945. január 2-án, amikor Salgótarjánban megalakult az MKP Helyettes titkár lettem. Ezenkívül egész sor funkcióm volt Most aztán dolgozhattam kedvemre. Űj életet szebb életet akartunk ebben a városban. Ma már látjuk az eredményt Ehhez hozzájárult a mi munkánk is.

Tudjuk ezt Sulyok elvtársról. Beszélgetés közben dokumentumok kerülnek elő. „Áldozatos, harcos munkájáért a régi párttagok nyilvántartásába veszi“ — közli Sulyok elvtárssal a Központi Vezetőség. Előkerül a Munka Érdemrend is. Búzakoszorú, amelyet nemzetiszínű szalag fog össze, a szalag kötésében kalapács és fáklya. A búzakoszorú ívében az ötágú vörös csillag. Méltó kezekben van ez a magas kitüntetés,

Molnár Jenő

Hogyan segíti a Tarja ni Acél a gyár előtt álló feladatok megoldását

— Sajtószemle —

új munkamódszer, s mennyire

A nagyüzemek életét leghívebben, legpontosabban az üzemi újságok tükrözik. Érthető hát, hogy amikor azt kutatjuk, hogyan fejlődött az utóbbi két hónapban a Salgótarjáni Acélárugyár, elsősorban az üzem lapját, a Tarjáni Acélt nézzük át,

A lap szeptemberi és októberi számai azt mutatják, hogy a gyárban nagy erőfeszítéseket tesznek napjainkban a technika fejlesztésére, s ebben a Tarjáni Acél is iparkodik segíteni. Egyetlen számából sem hiányzik a műszaki rovat, amelyben sokoldalúan, változatosan foglalkozik a technikai színvonal emelésével. Hol egy- egy új munkamódszert ismertet (például szeptember 10-i számában a bórkarbid hazai előállítását, „így lett importanyagból exportanyag“ címmel). hol egy-egy újítót népszerűsít. (Október 29-én például a címlapon számol be Wagner János sokszoros újító legfrissebb eredményéről.) A szerkesztőség műszaki anyagait nem csupán a gyárkapun belül gyűjti, hanem gyakran tájékoztatja a dolgozókat a Rákosi Művek és az ország több más nehézipari üzemének műszaki fejlődéséről, új gyárt- tnányairól. terveiről stb. Sőt. a Vasas szakma különféle kérdései mellett időnként más iparágak köréből is közöl érdekes műszaki tájékoztatókat a Tarjáni Acél: így október 8-án a feszített betonról, erről az új- rendszerű építészeti elemről ír a lap egyik külső munkatársa.

De a műszaki rovaton kívül is

találunk szép számmal technikai vonatkozású írásokat. Mégsem mondhatjuk azonban, hogy a lap kifogástalanul teljesíti azt a feladatát, amely a technika fejlesztésében reá hárul. A legfőbb hiba az, hogy a cikkek nem mutatják meg eléggé az összefügést az újítások, új munkamódszerek bevezetése és a termelékenység emelése, az éves tervek gyorsabb teljesítése között. Az „Űj munka- módszerrel dolgoznak a vasöntödében“ című rövid, fényképpel illusztrált cikkben is — ugyanúgy, mint a lap legtöbb, hasonló témájú anyagában — hiába keresi az olvasó, hogy az új módszer hogyan, mennyivel gyorsítja meg a termelést. Enélkül pedig nem lehet meggyőzni senkit az újítások fontosságáról! Talán egyedül a szeptember 3-i számban, „Pohánka Gyula új rekordja: 3900 darab hatágú villa egy szerszámmal“ címmel megjelent írás mutatja meg egyedül kielégítően, mit is jelent az

könnyíti meg a terv teljesítését. Ez a cikk röviden rávilágít arra is, hogy Pohánka elvtársnak anyagilag milyen előnyt jelent a fejlettebb módszer alkalmazása. Hasonlóképpen kellene feltárni az összefüggést a technika fejlesztése és a termelékenység emelkedése között a Tarjáni Acél többi cikkének is!

A műszaki jellegű anyagok

másik fogyatékossága a többnyire száraz, nehézkes stílus, a zavaros fogalmazásmód, amely élvezhetetlenné teszi a szakcikkeket. A szerkesztőségnek gondoskodnia kellene arról, hogy a műszaki írások érdekesebbek és szabatosabbak, gördülékenyebbek legyenek, hiszen a legjobb téma is elveszti vonzó hatását, ha szürke, unalmas formában kerül az olvasó elé.

Az utóbbi két hónapban állandóan napirenden tartotta a lap az éves terv teljesítésével kapcsolatos kérdéseket is. A szerkesztőség helyesen ismerte fel, hogy a tervteljesítés legfőbb biztosítéka a lendületes munkaverseny, ezért több cikkben foglalkozott a versenyszervezéssel. „Még senki nem volt nálam ..címmel a GSZ B. üzem, „Vállalás — vállalók nélkül“ címmel pedig az

Acélöntődé szakszervezeti funkcionáriusait és gazdasági vezetőit bírálta meg, mivel azok nem szervezték megfelelően a versenyt a dolgozók között, „A terv teljesítésének döntő alapfeltétele a jól szervezett munkaverseny“ — hirdeti a szeptember 24-i számban az egyik cím, s a hozzá tartozó cikk fejtegetései meggyőzően támasztják alá ezt a megállapítást.

Az újságnak azonban nemcsak a szervezési hibák bírálatával kell foglalkoznia, hanem saját magának is szerveznie kell a versenyt, az élenjárók népszerűsítése, az eredmények és tapasztalatok rendszeres közlése segítségével. Ezen a téren már nincs minden rendben a Tarjáni Acélnál. Igaz, a lap mindegyik számában közöl számos apró — sajnos, legtöbbször túlságosan apró — versenyhírt, tudósítást. A baj csak az, hogy ezek az anyagok szinte kizárólag neveket és százalékokat tartalmaznak csupán s csak igen-igen ritkán mondanak valamit arról, ki hogyan érte el jó eredményét. Olvashatunk például olyan cikket, amely „A gyári védjegy becsületéért-mozga- lom legkiválóbb harcosai“ címmel felsorol egy sereg nevet. minden kommentár, megjegyzés nélkül. De ugyan kinek mond ez valamit? Milyen ió lenne a száraz, lélektelen névfelsorolás helyett arról olvasni, hogy egy, vagy két dolgozó mivel harcol a minőÜnnepélyesen megnyílt Szovjet-Ukrajna hete

A Szovjet-Ukrajna hetének megnyitója november 26-án, ünnepélyes keretek között zajlott le a salgótarjáni városi kultúrotthonban. Az ünnepi beszédet Varga Gábor az MSZT megyei titkára tartotta, melynek során rámutatott arra, hogy a népek barátsága csak mélyül a kölcsönös megismerkedéssel. A szovjet népek közti barátságról szólva, megemlékezett arról a nagy eseményről, melynek tavaly ünnepelték háromszázadik évfordulóját: Ukrajna egyesülését Oroszországgal. „Ez az egyesülés, az együttes munka vezetett az együttes felszabadulásra 1917-ben“ — mondotta Varga elvtárs.

Majd azokat az eredményeket ismertette, melyet a szabad, szuverén állam elért. Beszéde végezetéül meleg szeretettel emlékezett meg arról az érdeklődésről, melyet az ukrán nép hazánkkal szemben tanúsított. „Kívánom, hogy ez az ünnepi hét alatt még jobban megismerje a két nép egymást, és barátságunk még jobban elmélyüljön.“

Az ünnepi beszéd után színvonalas kultúrműsorban volt részük a jelenlévőknek. Az acélárugyár szimfonikus zenekara, a bányász kórus, zongoraszólók és szavalatok követték egymást. A megnyitó után reggelig tartó tánc következett.

Múzeumi napok Balassagyarmaton

Balassagyarmaton járva szinte megcsapja a járókelőket a történelmi levegő. Műemlékekben, hagyományokban gazdag város ez. Egyik büszkesége: parkkal körülölelt, kimagasló épület, a Palóc Múzeum.. Termei, amelyek

csendjét csak néha verte fel

egy-egy tanuló csoport, vagy kiránduló csapat, az elmúlt napokban a város egyik leglátogatottabb helye lett. A november 23—27-ig megtartott múzeumi napok alatt az érdeklődök százai keresték

fel a gazdag műsor és kiállítási anyagért.

Most a múzeumi hét befejezésének estélyén dr. Manga János. Patai Pál és a Csehszlovákiából jött vendégek szívesen beszélgetnek az elmúlt napok eseményeiről, szívesen nézik végig még egyszer a kiállítást. Teremről teremre járva Manga elvtárs nem kis büszkeséggel idézi fel emlékezetében az eseményekben dús napokat: „A megnyitó ünnepség a régészeti előadások, az általános iskolai tanulóknak, rendezett "film- és hanglemezbemutatók, a középiskolások részére itt tartott mintatanítások, a hangverseny, Horváth Endre emlékkiállítás nagy eseményt jelentettek múzeumunk életében“. Legszívesebben a hangversenyre emlékszik visz- sza.

A leglátogatottabb szobában kis XVIII. századbeli orgona áll, a múzeum egyik legújabb kincse. Szuha köz-' ség templomának padlásán évtizedek óta porosodott, ette az idő vasfoga. Ezen a kis hangszeren mutatta be művészetét Dalnok Lajos, a XVIIL századi szerzők müveinek örökszép dallamaival.

Patai Pál régész, a Horváth Endre emlékkiállításra, ami a múzeumi hét utolsó napján nyílt meg, a legbüszkébb. Nagy magyar grafikusunk és rézmetszőnk életművét állította össze — halála egyéves évfordulója alkalmából — hosz- szú, fáradságos munkával.

„Horváth Endre városunk Európa-hírii szülötte volt. 1926-tól dolgozott pénzjegy- nyomdában. Forint bankjegyeinket kivétel nélkül mind ő tervezte, sőt a metszetek egyrészét is sajátkezűleg készítette. Békekölcsönkötvényeinket és néhány bélyegünket szintén az ő rajzai díszítik. Művészi pályafutásának legnagyobb értéke az, hogy á nemcsak csodálta, és megbecsülte a népművészet szépségét, de példát mutatott arra is, hogyan kell azt alkotóan felhasználni”

A kiállítás végére érve tac nulságot és értékelést a csehszlovák vendégek nevében Balassa Géza, a besztercebányai múzeum régésze foglalta ösz- sze.

„A múzeumi napok nekünk újdonságként hatnak. Bár mi is sokat gondolkoztunk rajta, hogyan lehetne közelebb hozni az embereket a múzeumhoz, de ez az ötlet nem jutott eszünkbe. Pedig ilyen napok megrendezése kiválóan alkalmas erre.

A balassagyarmati múzeumi hét tehát nemcsak a város lakosságát ismertette meg jobban a múzeum gazdag anyagával, hanem a csehszlovák és magyar nép közötti barátság és tapasztalatcsere napjai is voltak.

ség javításáért, s mit tesz mindennapi munkája során azért, hogy a gyári védjegynek valóban becsülete legyen. Ugyanez mondható az „Újító asszonyok” című írásról is. amely ugyancsak rövid felsorolás, nevek és számok halmaza. Ehelyett bizony hasznosabb lenne csupán egyetlen újító asszony munkájáról írni. de arról bővebben, elevenen, érdekesen; úgy, hogy egyúttal módszert, tanácsot, és követendő példát is kapjanak az olvasók!

Sokat segíthet az üzemi lap

a verseny fejlesztésében azzal, hogy sűrűn foglalkozik az üzemek, brigádok, dolgozók párosversenyével. A Tarjáni Acélban láthatunk erre is példát: alig van olyan szám, amelyikben ne írnának valamit a füleki Kovosmalt és az Acélárugyár két-két esztergályosának párosversenyéről. Kár, hogy a látványosabb nemzetközi verseny mellett háttérbe szorul a gyár üzemei között folyó verseny népszerűsítése! Egy-két tartalmas, jó riport sokat változtathatna ezen a helyzeten. Általában helyes lenne, ha a szerkesztőség nem 30—10 egészen rövid, nyúlfarknyi anyagot helyezne el egy-egy számban — ez ugyanis amint látjuk, elaprózottsághoz, ezzel együtt bizonyos felszínességhez vezet — hanem megfelelő arányérzékkel a fontosabb, érdekesebb termelési eredményekről

hosszabb, alaposabb cikkeket is közölne. Nagyobb műfaji változatosság, — több riport, glossza, tárca — ugyancsak elősegítené a lap termeléssel kapcsolatos munkájának lényeges javulását. Érthetetlen, hogy miért olyan kevés jelenleg a termelési riport a Tarjáni Acélban! Miért nem lehet a gyár egyik-másik fontos problémájáról, vagy élenjáró dolgozójáról olyan eleven, színvonalas, érdekes riportot írni, mint a zsunypusz- tai kulákügyről? Aki ez utóbbi cikket írta, bizonyára ugyanolyan jól fel tudná dolgozni a gyár belső életének eseményeit is!

A Tarjáni Acél népszerű újság,

lapjait szívesen forgatják a dolgozók. Népszerűségét annak köszönheti, hogy sokoldalú, az üzemi élet minden területét felöleli, éles szemmel fedezi fel a jót is, a hibát is, és bátran kimondja véleményét. Ha ez a sokoldalúság gondosabb szerkesztéssel, nagyobb alapossággal és el- mélyültséggel párosul, ha a termelési cikkek elvesztik egyhangú „vízállás-jelentés“ jellegüket, akkor az acélgyári dolgozók közkedvelt újsága sikeresen fogja megoldani a most következő hónapokban azokat a nagy feladatokat is, amelyeket a Központi Vezetőség legújabb határozatának megvalósítása jelent a sajtó számára.

Miklós Dezső