Szabad Nógrád. 1955. július (11. évfolyam. 51-59. szám)
1955-07-27 / 58. szám
SZABAD NOGRAD 5 1955. július 27. —■ III III BÉKENAGYGYŰLÉS SALGÓTARJÁNBAN anyáik július 7—12-ig Lausan- ne-ban tartott világkongresszusán részvevő magyar küldöttség tagja, számolt be Salgótarján dolgozóinak, a kongresz- szusról. Többek között a következőket mondotta: — Nékünk asszonyoknak, édesanyáknak is ki kell vennünk a részünket a békeharcból. Nem hagyhatjuk, hogy gyermekeink újabb háborúnak legyenek áldozatai. Nekünk is fel kell emelnünk tiltakozó szavunkat az atomfegyver használata ellen. Gyermekeinket békében akarjuk felnevelni. Ott a helye minden asszonynak a békéért küzdő milliók sorában. T/ajdai elvtársnő beszéde r után Fernand Vigne, a Francia Béketanács főtitkára adta át Salgótarján dolgozóinak a francia nép testvén üdvözletét. Üvözlő beszédében a francia és magyar nép együttes békeharcának jelentőségét méltatta és reményét fejezte ki A salgótarjáni városi béke- bizottság rendezésében békenagygyűlést tartottak július 21-én este Salgótarjánban a Petőfi téren. A nagyszabású békegyűlésre a városi üzemék, gyárak, hivataldk dolgozóinak százai vonultak fel. Az AcélTóth József elvtárs beszél a helsinki béke-világtalálkozóról .. 1 árugyárat mintegy 500, a Tűzhelygyárat mintegy 200 főnyi küldöttség képviselte. Kivonult az Üveggyár, a Nógrádi Szén- bányászati Tröszt, a megyei tanács és a Kiskereskedelmi Vállalat több száz dolgozója is. A város békebizottsága titkárának megnyitó szavai után Tóth József elvtárs, a helsinki béke-világtalálkozón részt vett magyar küldöttség tagja számolt be a találkozóról, élményeiről, valamint a küldöttség helsinlki munkájáról. Hosszan beszélt a világtalálkozó jelentőségéről, amely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a világ békét óhajtó népei a jövőben még eredményesebben, még határozottabban lépjenek fel a háború ellen, küzdjenék az atomfegyver használata ellen. Tóth elvtárs arról a meleg, baráti fogadtatásról is szólt, amelyben az egyszerű finn emberek részesítették a külföldi delegációk tagjait, rTóth József elvtárs után ■*- Vajdai Lajosné, az MNDSZ budapesti elnöke az s.. Vajdai Lajosné, az MNDSZ budapesti elnöke pedig az anyák lausanne-i világkongresszusáról beszél, (Fotó: Fráter.) annak, hogy a genfi négyhatalmi értekezlet nagymértékben hozzájárul majd a nemzetközi feszültség enyhítéséhez, a vitás kérdések békés rendezéséhez. A Francia Béketanács főtitkárának nagy tapssal fogadott beszéde után kultúrműsorral fejeződött be a nagyszabású békegyülés, Tóth elvtárs beszámolóját hallgatják a gyűlés részvevői. A tarjáni asszonyok ajándékkal kedveskednek az elnökségben helyet foglaló vendégeknek. (Fotó: Gáspár.) Akiknek szívesen tapsolunk Amióta a debreceni Csokonai Színház együttese Salgótarjánban tartózkodik, estéről estére felzúg a tapsvihar a városi kultúrotthon szinháztermé ben. Akiket szeretünk, akiknek a személye érdekel bennünket, azokkal szívesen találkozunk, minél gyakrabban. Rajzolónk felkereste otthonukban a vendégeket, s gyorsan „ceruzavégre“ kapta közülük azokat, akik éppen odahaza voltak. így került a vázlatkönyvbe a „gyárős lánya“, (azaz Si- mor Erzsi) és „papája“, a gyáros, akit valójában Sel- meczi Mihálynak hívnak. (Ö egyébként, mint a „Sok hűhó semmiért“ Leonatójá- nak öccse is nagy sikert, illetve tapsot aratott.) Emlékeznek ugye a nagyorrú, csúnya Galagonyára? Hát a „Csárdáskirálynő“ Báni grófjára? Nos, a két szerep közös gazdája, Márkus László, ugyancsak áldozatul esett rajzolónk ceruzájának ... Sőt a véletlen jótékony játéka következtében „Benedek lovagot“ (vagyis a közkedvelt Soós Imrét) is sikerült megörökíteni. Maßt itt vannak mind a négyen. Reméljük, olvasóink megismerik őket. Mindenesetre — biztos, ami biztos — rajzolónk aláíratta velük a képeket, nehogy valami félreértés legyen. Ezekután már mi sem kételkedhetünk benne, hogy ők — valóban ők. „ENGEDJÉTEK HOZZÁM A KISDEDEKET../7 I/ inn, a mezőn, vagy a falu boltjában, a takaros házacskák tiszta tornácain, vagy a hűs szobák esti homályában különös eseményről beszélnek mostanában a nógrádmar- caliak. Ez az esemény nem a mi életünkre, nem a mi világunkra jellemző, s mai körülményeink között már sehol sem lenne szabad előfordulnia. Nógrádmarcalon mégis megtörtért. — Miért? — kérdik gyűlölettől szikrázó szemmel a szomorú hírnevet szerzett faluban az apák. — Hogyan lehetett ez? Hogyan is jutottunk idáig? — kutatják fájdalmas haraggal a restelkedő édesanyák. ★ Drinzik János főtisztelendő úr, immár jóU néhány éve plébános Nógrádmarcalon. Mint pap, jól ismerte a krisztusi szavakat: „engedjétek hozzám a kisdedeket“, s ezt a mondást a saját szájára véve, magahoz kezdte szoktatni a falu fiatalságát. Persze, Brinzik János tudta, hogy ez nem megy csak úgy magától! — A fiatalságnak az kell, hogy szórakozzék, hogy jól érezze magát .— bölcselkedett magában a plébános úr, és vásárolni kezdett. Oh, nem rózsafűzéreket, imakönyveket, vagy egyéb „üdvös“ tárgyakat, hanem nagyon is gyakorlati célzatú, a gyerekek szemében különösen becses kincseket: rádiót, lemezjátszót, tánclemezeket, írógépet, légpuskát, férfi és női kerékpárt, sakkot, kártyát, hintát.:: Hamar híre futott a fiatalság körében a PaP „tündérkastélyának“. S akár úttörőkorban lévő kisleány vagy kisfiú, akár felnőtt számba menő legény vagy leány lépett be a plébániára, tárva-nyitva állt előtte minden szoba (Brinziké is), szabadon használhatta akár a rádiót, akár a kerékpárt, Brinzik távollétében is. Kedvükre táncolhattak, sakkozhattak, kártyázhattak a vendégek. Ráadásul csintalankodni, pajkoskodni is szabad volt a plébánián. Földi „paradicsomra“ találtak hát a fiatalok a plébános úr édenkertjében. Nem csoda, hogy odajártak 7—8 éves gyerekek, 16—20 esztendős ifjak egyaránt. A szülők nem találtak semmi kivetnivalót ebben. — Jó ember a mi papunk, jó helyen vannak nála a gyerekek — mondogatták. Nem tudjuk, mit akart a „jóságos“ (majd látni fogjuk, mennyire „jóságos“!) tisztelendő atya a gyerekekkel. Lehet, hogy csak meg akarta nyerni őket magának, bár a faluban erősen tartja magát a szóbeszéd a papi fürdőszobáról is, ahol szabadon fürödhettek a kislányok gondos papi felügyelet mellett.;: Lehet, hogy ez nem igaz. Az ellenben biztos, hogy végül is szomorú eredményre vezetett a plébános úr „jóindulata“! ★ Ljogy. mondták .még nemrégiben is? „Jó 1 1 helyen vannak a gyerekek a papnál.“ Hát igen .. .A fiú, aki előttünk ül, 15 éves. Tavaly azzal az elhatározással vágott neki a középiskolának, hogy mérnök lesz. Most pedig két elégtelennel a bizonyítványában, céltalanul teng-leng a faluban. Faggatni próbáljuk: — Hogyan hanyagolhatta el ennyire a tanulást? Vállat von, aztán bizonytalanul, összefüggéstelenül olyasmit rebeg, hogy „egy alkalommal rosszabb jegyet kaptam, mint a társam, ami igazságtalan volt“. — Mondja meg őszintén, ez volt az igazi ok? összerezzen. Halkan, színtelenül és meggyőződés nélkül mondja: — Igen, ez volt. Hosszú szempillái alól ránksandít, vajon el- hisszük-e? Sejti, hogy már mi is tudjuk az igazi okot. Hát még ha azt is sejtené, hogy minden rá Van írva karikás szemeire, görnyedt, koravén alakjára, s az igazi okról vallanak meggyötört idegrendszerének öntudatlan rezzenései is! De nem bánja, ha mindent tudunk is, csak már mehessen, csak ne kelljen többet színészkednie. Ez a beteges külsejű gyerek azóta tört így össze, amióta a plébániára jár. Az új lakóhoz, Brinzik cimborájához, akit most szerte a faluban átkoznak a szülők. Lássuk, miért. ★ 1/ örülbelül másfél évvel ezelőtt jól meg- termett fiatalember költözött be a plébánia egyik szobájába. Az új lakó, akit Brinzik János fogadott magához, naponta eljárt a hírhedt Sztranyavszky-családhoz. Sztranyavsz- ky Sándor annakidején Horthy képviselőházának volt az elnöke. Felesége, leánya (Szilágyiné, egy Nyugatra menekült alezredes felesége) és unokája most bérbe szőnek a szécsényi kisipari szövetkezet egyik szövőszékén. Itt „dolgozott“ az idegen is. Az előkelő úriasz- szonyok hamar befogadták — bizonyára megérezték, hogy közéjük való — és megélhetést, jövedelmet biztosítottak neki. A faluban mindössze annyit tudtak az ismeretlenről, hogy Brinzik barátja, Horváth Ferencnek hívják, ő is pap volt, de valami miatt felfüggesztették papi állásából, sőt börtönre is ítélték. Nem tudott ennél többet az idegenről a tanács VB-elnöke, Sisa elvtárs sem. Igaz, nem is túlságosan érdeklődött. Bizonyára nem- tartotta fontosnak. — Tudja, mindig azt gondoltam, hogy Hor- váthnak pap létére eljárt a szája, aztán ezért függesztették fel — mondta beszélgetésünk során Sisa elvtárs. Dehát elég volt ez a bizonytalan feltevés? Hogy volt szabad beérni ennyivel, amikor egy kétes, gyanús alakról volt szó? Néhány héttel ezelőtt aztán az egyik fiú, aki rendszeresen eljárt a plébániára, különös dolgokat kezdett beszélni arról, hogy mit akart vele Horváth Ferenc. A pártszervezet nemrégiben megválasztott, erélyes, új titkára, Czweck János elvtárs, azonnal kérdőre vonta a többi fiút, Horváth pajtásait is. A beismerésekből hamarosan nyilvánvaló lett, hogy az elvetemült, beteges hajlamú pap (nyugodtan nevezhetjük papnak, hiszen időközben főhatóságától visszakapta a prédikálás, misézés, sőt a gyóntatás jogát is) több serdülő fiúval nemcsak megkísérelte, hanem rendszeresen elkövette azt az ocsmány, visszataszító bűncselekményt, amely elsorvasztja a fiatalok életerejét, meghajlítja kemény gerincüket. Kiderült az is, hogy Horváthnak nem ez a3 első ilyen esete. Korábban Ipolvvecén követett el homosexuális bűncselekményeket, ezekért függesztették fel rövid időre papi jogaitól (szentelt víz volt ez csupán!), ezekért zár«, tók annakidején börtönbe a hatóságok. A leleplezéssel lezárult ez a szomorú ügy* ” De nincsen még lezárva q gyermekek bűnös elcsábítója, megrontója! Horváth Ferenc a rendőri nyomozás másnapján, hajnalban tartott egy misét a templomban (nyilván en-. gesztelő áldozatnak szánta), majd csendesen* észrevétlenül besurrant bűntettei színhelyéről a balassagyarmati kórház idegosztályára, ahol „idegösszeroppanással“ kezelik. (Ö talán nem tudja, de mi biztosak vagyunk benne, hogy ez a mesterkedés sem menti meg a bírósági íele- lősségrevonástól!) De felelős a történtekért Brinzik János is* aki semmivel sem törődött, csak azzal, hogy magához édesgesse a fiatalokat. Ö most azzal mentegetődzik, hogy nem tudott semmiről, hogy nem is sejtett semmit... Ugyan kérem! Együtt élt Horváthtal, befogadta, pártfogolta, Ö ne tudta volna, hogy paptársát miért függesztették fel? Mégis hozzáengedte a gyermekeket. Hogyan fért ez össze papi lelkiismeretével, plébános úr?! k kJ ielőtt még pontot tennénk a történet vé* 1 gére, szólnunk kell a megalkuvásról, a szájtátiságról is. Nógrádmarcal nem panaszkodhat: az ötéves terv során 205 ezer forintból megépült az új tanácsháza, később pedig szép, nagy kultúr- otthont kapott a falu. A DISZ annak idején külön helyiséget kapott az épületben. Ez a szoba kicsi ugyan, de a fiataloké. Világvevő rádióval is ellátták. Igaz, lemezjátszót még nem tudtak szerezni. (Lám, a papnak jutott, neki nem mondták az üzletben, hogy ez az áru most nem kapható!) Hiányos volt a sportfelszerelés is, a gyerekek nem tudtak hová menni röp- labdázni, stb. De az igazi baj nem ez volt. Ettől még működött a DISZ, és kifelé, a kulturális seregszemlén, egészen szép eredményeket mutatott* Csakhogy... Csakhogy az immel-ámmal működő DISZ- szervezet, a folytonosan váltakozó (és gyakran nem a legszerencsésebben kiválasztott) párt- vezetőségek, a tanács vezetői, a falu pedagógusai nem gondoskodtak arról, hogy a meglévő kereteket tartalommal töltsék meg. Va- sárnaponkint például semmiféle ifjúsági rendezvényről sem gondoskodtak. — A vasárnap a papé — ez volt a jelszó Nógrádmarcal ban. Pedig már Horváth felbukkanása előtt is voltak intő, figyelmeztető jelek! Mindenki tudta, hogy Brinzik a hittanórákon a magzat keletkezéséről, a szülés körülményeiről beszél a 8—9 éves gyermekeknek. Közismert volt az a tény is, hogy a felnőttek közül sokan kimentek a plébános prédikációiról, mert nem tudták hallgatni, hogy papjuk örökösen a szentek erkölcseiről és nemi problémákról beszél* orvostudományi alapossággal, hosszasan, kimerítően, szinte kéjelgő csámcspgással. A falu vezetői mindezek 'ellenére türelmesen nézték, hogy a paphoz járjanak a gyerekek. Türelmesség .:: Igen, államunk biztosítja a becsületes papoknak azt a jogot, hogy szabadon gyakorolhassák papi teendőiket. Ez helyes. De, elvtársak, nógrádmarcali vezetők! Nem látták, hogy Brinzik visszaél ezzel a joggal? Meg aztán miféle rendelet írja elő, hogy nekünk nem kell körömszakadtunkig küzdenünk gyermekeinkért, a jövőnkért? Micsoda helytelenül értelmezett türelem, milyen félremagyarázott tapintat tarthat vissza bennünket attól, hogy felvilágosítsuk, neveljük az ifjúságot, hogy egy pillanatra se tévesszük szem elöl problémáit, s ne engedjük helytelen, káros útra tévedni? Mert értsük meg végre, hogy hiába építünk kultúrházakat, hiába fejlődik anyagiakban a falu, ha éppen a legfontosabb, a legdrágább anyaggal: az emberrel, s különösen nyiladozó értelmű, jóra vagy rosszra egyaránt fogékony, leendő emberrel: a gyermekkel nem törődünk eléggé! k KJ ógrádmarcalon a jelek szerint most már okultak az esetből. A DISZ létszáma az utóbbi napokban 32-ről 48-ra emelkedett, az ifjúsági szervezet titkárát most veszik fel tagjelöltnek, DISZ-csoportot szerveznek a gazdaságban is. Megalakult a MÜHOSZ helyi szervezete, amely mindjárt céllövészetet rendezett az ifjúságnak. (Nem csábít már senkit a pap légpuskája!) Kuglit szereltek fel a kultúrotthon udvarán, s elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, megfelelő, tágas helyiséget kap az ifjúság. Reméljük, hogy ezeket a szervezeti intézkedéseket rendszeres, türelmes, szeretetteljes nevelőmunka követi. De nemcsak a marcaliaknak kell tanulniok! Másoknak is. Mi éppen azért hozzuk nyilvánosságra a marcali ügyet, mert azt akarjuk, hogy ezen az eseten másutt is elgondolkozzanak, s az édesanyák és az édesapák nézzék meg, hová járnak, mit csinálnak gyermekeik. Azt akarjuk, hogy sehol, egyetlen faluban se legyen szükség többé a megdöbbentő kérdésre: „Dehát hogyan is történhetett?” Miklós Dezső
