Szabad Nógrád. 1955. február (11. évfolyam. 10-17. szám)

1955-02-05 / 11. szám

T955 február S. SZABAD \0(iRAn 5 EMLÉKSZÜNK MÉG Emlékszünk még a koppanásra, melyet katonacsizma vert, emlékszünk még a robbanásra: egy utca romokban hevert..; Emlékszünk jól a szörnyűségi c, amit a háború jelent: nem akarjuk, hogy ez tiporja az egyre szépülő jelent! Emlékszünk mindenre; a múltra, mely kenyértelen, s fénytelen és hideg volt... Hát ne feledd ' el, legyen bármily jó, s kényelem. - Nem kellenek katonacsizmák vésztjósló dobbanásai, nem kellenek a súlyos bombák őrjítő robbanásai, a munka ütemére dobban együtt szívünk, s lendül karunk: elég volt már a háborúból, mi békét, békét akarunk! Antalfy István Kálmán Imre : „Montmartre! ibolya“ c. operett előadása az íaluszínház műsorán Á „Ludas Matyi’, a „Pety- tyes”, az „Ahogy tetszik“’ és az „Aranyember'“ sikersorozata után, most a „Montmartrei ibolya” című Kálmán Imre operett előadással mutatkozik be megyénkben az Állami Fa- luszínház. A dolgozók már is­merik a színház művészeit és nagy szeretettel várják őket. Február 5-től kezdődően: Job­bágyiban, Szécsényben, Bag- lyasalján. Karancskesziben, Salgótarjánban, Balassagyar­maton, Nagybátonyban, Kiste- renyén és Mizserfán szerepel­nek. Olyan nagy érdeklődés előzi meg előadásukat, hogy a jegyek mindenütt előre elfogy­tak. Reméljük, hogy rövidesen még több községünkben is be­mutatják előadásukat, mivel ilyen irányú kéréssel sok hely­ről fordultak a színház igaz­gatóságához. Furcsa eset Garamvölgyi Lajos szécsé- nyi levelezőnk furcsa históriá­ról írt nekünk. íme a levél szövege: „Az 1935-ösök összeírásán részt vett fiatalok 23-án bált akartak rendezni a járási kul- túrotthonban. Sok huzavona után rendelkezésükre bocsáj- tották a kultúrotthont. De milyen körülmények kö­zött? Az igazgató Prétor elvtárs a termet csak úgy adta ki, ha minden fiatal öt darab jegyet elad. Mikor a fiatalok még ezt is vállalták, nem volt rendőrségi engedély. A fiata­lok nem ijedtek meg a nehéz­ségtől, s a rendőrségi enge­délyt is megszerezték. Amikor mindez megvolt, kitűzték a plakátokat. Mivel a fiatalság szereti a szórakozást, elég szép számmal össze is jöttek. Este 7 órától 8 óráig várták a zenekart, de nem jött. így aztán kénytelenek voltak megint nyakukba venni a községet és összeszedni a ze­nészeket. Kilenc órakor ott voltak a zenészek is, de nem volt hangszer, mert a zene­terem be volt zárva, azt pe­dig nem tudta senki sem ki­nyitni. így aztán a fiatalok kénytelenek voltak hazamen­ni, mert Szécsényben senki sincs, aki a fiatalsággal tö­rődne.’ Ügy gondoljuk, ez az eset elég furcsa és elég érdekes arra, hogy egy pár illetékest gondolkodásra bírjon. BÉKEEST GALGAG UTÁN „Sáros az utalok, nem járok én hozzá­tok a sötétbe“. — Sok mindent fejez ki ez az ének. Ismerik ezt a galgagutaiak is és ezt is tartják. Hiszen még nincs villanyuk, az ut­cáik meg olyan sárosak, hogy itt talán a madár röptében is sáros lesz, nem még az ember, aki kényszerülve van arra, hogy a földön járjon. Nem is jönnek ki a lakásukból a dolgo­zók, csak akkor, ha már elfogyott valami közszükségleti cikk és a boltba kell menni. Még a kocsmába sem igen járnak, van ott­hon mit inniok. Kedden azonban, csodák-csodája, megtört a jég, kinyíltak a kiskapuk és minden em­ber, asszony, öreg, fiatal egyaránt sietett a csendes sötétségben, a nagy sárban az iskola felé. Békekisgyűlésre mentek, ahol megvá­lasztják a járási küldötteket. Este hét óra felé járt már az idő. Az is­kolában petróleumlámpa pislog. De ez nem zavarja az egybegyűltek hangos beszédét, a fiatalok kacagását. Sokan összejöttek. Ügy látszik, hogy ezen az estén mindenkinek eszé­be jutott; békében akar élni. Eszükbe jutott az öregeknek a XIX. század nyomorúsága, az árváknak, özvegyeknek a II. világháború és az a sok könny, amit ez a háború csalt az emberek szemébe Galgagután is. Igen; Ezelőtt 10 évvel háború volt. Elpusztult min­denük. De népünk szava nem halt el. S ez a kis szlovák község bebizonyította, béke­akaratát, Hitet tett a béke mellett, Hugyecz János kh-s középparaszt csendesen meg is jegyezte: — Ügy látszik mindenki emlékszik a há­ború borzalmaira. Dehát ki ne emlékezne. Szörnyűség volt. Mi nem akarunk háborút és hát itt van az ideje, hogy tiltakozzunk ellene, össze kell fognunk és meg kell mu­tatnunk, hogy mi nem akarunk háborút; Nem! Nem és százszor is nem! Csend van már az iskola termében. Min* denki az asztal felé figyel. Gerhádt Sándor evangélikus lelkész szavai hangzanak végig a termen: — Mindnyájunk szívét eltölti a béke­vágy. Ki az ma közöttünk, aki háborút akar? Talán én, vagy Ti? Mernónk-e vállalni vajon ezért a felelősséget? En úgy gondolom, nem! A vakok, a bénák, a nyomorékok, a síró öz­vegyék, árvák könnyeit elég volt már látni; De vannak, akik akarnak? Vannak. És ezek a nyugati tőkés államok vezetői, élükön az USA vezetőivel. Arra kérlek titeket, fogjunk össze mi, békeszerető emberek, hogy nyugat­nak ezt a gálád tervét megakadályozzuk. És tiltakozzunk Nyugat-Németország felfegyver­zése ellen, mert mi tömegek tudjuk ezt a háborús veszélyt legjobban megakadályozni; Én néha magam is Tamás voltam. De ma már tisztán látom, hogyha a népek össze­fognak, tudnak intézkedni és meg tudják akadályozni a háborút, mint ahogy megaka­dályozták azt Koreában is. Felemeljük tehát mi is szavunkat és követeljük, hogy ne nyúl­jon a nyugat a fegyverhez! Szüntesse be a pusztító atomfegyver gyártását és használja az atomot békés célokra, úgy, mint a szovjet nép! Elhangzott a beszámoló. Itt-ott könnyes­arcú asszonyokat, de még férfiakat is lehe­tett látni. Emlékeznek a múlt sötét homá­lyára, a véres pusztító háborúra. Síri csend van. Az ember szinte úgy érzi magát, mintha temetőben lenne. Ezt a síri csendet töri meg Bea Zoltán elvtárs, a békebizottság titkárá­nak szava, mikor azt mondja: — Nem akarunk ágyútöltelék lenni, de fiainkat sem akarjuk annak nevelni! Mi egy- emberként kiállunk a béke mellett és hálá­val gondolunk a Vörös Hadseregre, a Szov­jetunió katonáira, mert ők hozták el nekünk a szabadságot, s ők adtak nekünk arra is lehetőséget, hogy ma gyerekeink már szlová­kul is tanulhatnak és egy-egy olyan esetre, mint a mai nap is kultúrműsorral készülhe­tünk. Láthatjuk, hogy sokat fejlődtünk — fejezte be hozzászólását; Hát igen. Halmai István, Vágner István, Kmeti Kálmán tanítók minden dicséretet megérdemelnek, mert erre a felejthetetlen estére is lelkiismeretesen elkészítették kis kultúrműsorukat és énekszámokkal, versek­kel tették felejthetetlenné ezt a békeestet; Elhangzott már a kultúrműsor is. A taps a befejezést jelzi és itt a nagy alkalom, ami­kor Galgaguta népe ahhoz a pillanathoz érke­zett, ahol megválaszthatja békeküldöttjeit a járási békeértekezletre — gondolkoznak. Majd felhangzik Gerhádt Sándor evangélikus lelkész szava: Javasolom, hogy a járási béke­értekezletre a következőket válasszuk meg. Trinyik Jánosné MNDSZ-tag, Pleva György 10 kh-s dolgozó középparaszt, Adámi György 8 kh-s dolgozó paraszt, ifj. Bágyom Pál DISZ-tag, tsz-tag, Póczis Istvánná MNDSZ-tag és Tóth János 4 kh-s dolgozó paraszt. Szavazás következik. A dolgozók jól is­merik ezeket a neveket és most ünnepélye­sen, egyhangúlag elhangzik az „elfogadjuk“, majd utána taps. A választottak meghatód­nak. Adámi György egész halkan mondja: „köszönöm a bizalmat“, Vége van már a békeestnek. Kife’é me­net Pleva Mihály meg Dudás Mihállyal be­szélget: — Ki a fene akar itt háborút. Mi építeni akarunk, nem háborúskodni, s elítél­jük mindazt, amit a nyugati imperialista ál­lamok elkövetnek, elítéljük Nyugat-Német­ország felfegyverzését. És hogy minden galga- gutai elítéli, ezt az a lelkesedés is bizonyítja, hogy az értekezlet után egyhangúlag elha­tározták, járási küldöttükkel galgagutai nép­viseletű békekendőt fognak eljuttatni a já­rási értekezletre, amely a dolgozók békevá­gyát viszi majd az országos békekongresz- szusra, s ezzel a kendővel azt üzenik, hogy a galgagutaiak békét, békét, de nem akármi­lyen békét, hanem igazságos békét akarnak a földpn. Megszegtem a fogadalmam Az ember lassanként meg­tanulja, hogy a türelmesség nagy erény. Mindnyájunknak megvan a maga baja, minek csináljunk másnak is hirtelen haragunkban, felindulásunk­ban. Ezzel csitítom magam hetek óta, valahányszor ke­nyeret kell szelnem. Nálunk ugyanis lassan csak a legöre­gebb emberek emlékeznek már a friss kenyérre. Tehát szidjuk a Salgótarjáni Ke­nyérgyárat. a hevesebb vér- mérsékletűek felindulva ké­rik a Népbolt vezetőjétől a panaszkönyvet s aztán meg­nyugszunk, mint a vigyázó, ha az osztályban felírta a rosszakat. Telik, múlik az idő. Beírást beírás követ, de nem történik semmi. Mit tehetünk? Gya- fkoroljuk a türelmességet. Igaz. az én türelmességem nem is olyan önmagáért való erény. Tiz esztendőre kell vissza­tekintenem. Katona voltam. Állandó visszavonulásunk közben Salgóbányára érkez­tünk. Itt polgári ruhát kér­tem a bányászoktól, s három napi rejtőzködés után haza­felé indultam. Akkor Kisterenyén laktam. Nagy gondra érkeztem meg. Nem volt semmink. De nem­Szécsényben 45 dolgozó paraszt teljesítette egész évi baromfibeadását A szécsényi járás dolgozó pa­rasztjai felszabadulásunk ün­nepére a haza iránti kötele­zettségük teljesítésével készül­nek. A járás az első negyedévi baromfibeszolgáltatási köte­lezettségét január 31-ig 50.4 százalékra teljesítette. A köz­ségek között Szécsény áll az élen 191.9 százalékos tervtelje­sítéssel. A szécsényi gazdák közül 45-en tettek eleget évi baromfibeszolgáltatásuknak. Szécsényfelfalu 147, Bencur- falva 142.6, Ipolytarnóc 137.6, Nógrádszakál 107 százalékra teljesítette első negyedévi ba­romfibeszolgáltatási kötele­zettségét. A sertésbegyüjtésben Nógrádszakál (tervteljesítés 71.1), a tojásbegyűjtésben pe­dig Ipolytarnóc (tervteljesítés 81.6) vezet. A jó eredmények elérésében nem kis része van a begyűjté­si apparátus lelkes, odaadó munkájának. csak én jártam így. A mi mezőgazdasági terményekben szegény falunkat is ellepték az idegenek. Mint kemény té­len az erdei madarak, úgy rajzottak a házak körül. Vit­ték hátizsákokban a ruhát s más holmit, hátha élelemre tudják cserélni. Én is sokat ődöngtem az utcán. A szükség nyugtalan­ná teszi az embert, nem tud otthon tétlenkedni. Egyszer hogy, hogy nem, már nem emlékszem rá, bevetődtem az Iglic-féle pékségbe. Nem volt semmim, nem is azért men­tem, hogy cseréljek. Ahogy beszélgetünk, panaszkodunk egymásnak, előkerül olyan kétkilós forma fehér cipó. Idenyújtja. Ismétlem: két­kilós fehér cipót. Nem akar* tam hinni a szememnek. Igaz, mentegetőzött, dohos volt a liszt, mert a front előtt elásták a földbe, de hát nekik sincs más. Repültem vele haza. (A fehér cipót azóta is dohos cipónak hív­juk.) Aztán előkerült ~gv egész cipőm. Lekerült a lá­bamról a katonabakancs. Most már én is elcserélhettem. Lisztet kaptam érte Doroo- házán. Minek beszéljem tovább, hiszen emlékszünk rá, milyen nehéz volt aratásig. Minden nap arra gondoltunk, lesz-e holnap? Felszedtük, nagyon megbecsültük a morzsát is. Nagy úr volt az ínség, igen féltünk tőle. De majdnem ennyire tartottunk a friss ke­nyértől is.. (Sokan talán már el sem hiszik.) Hisz az való­sággal eteti magát! Könnyel­műségre, pazarlásra csábítja az embert. Szikkadt kenyéren volt az áldásunk. Azokban az időkben érez­tük igazán, milyen hálásnak kell lennünk minden egyes falatért. Meg is fogadtam, sohasem fogok zúgolódni, ha egyszer már nem kell retteg­nem a holnapi kenyérért. így fogadtam már akkor feltétlen hűséget a Salgótarjáni Ke­nyérgyárnak. Nem is felejt­keztem el róla azóta sem. Nem■ is velem van a baj. Ugylátszik mások nem ilyen mérleggel zárták a megpró­báltatások esztendejét. Vagy talán el is felejtették már azokat az időket? Nem tu­dom. Kazáron sem lehetett jobb a helyzet. Kicsit szorongva hallgatom hát a tanácsgyűlé­sen Szabó Gáspámé tanács­tagot. Kifogásolja, hogy a Népboltban hétről hétre szá­raz kenyeret adnak el. A pa­nasznak. felszólalásnak sem­mi eredménye. Mások is csatlakoznak, he- lyeselnek a felszólalónak. Szeretném figyelmeztetni őket: vigyázzunk, tíz évvel ezelőtt nem így gondolkoz­tunk. De mielőtt szólnék, eszembe jut: ők nemigen fo­gadtak semmit. Ezen megint el lehet gon­dolkozni. Tíz év alatt meny­nyit felejtettünk, mennyit nőtt az igényünk! Jól van ez így? Kell, hogy jó legyen. Lám, Péter Gyula tanácselnök nemcsak jogosnak ismeri el a kenyérellátás körüli kritikát, hanem arról is beszámol, hogy felvette a kapcsolatot a föíd- művesszövetkezet vezetőjével is. Ez az üzlet fog kenyeret árusítani éspedig frisset. Ne járjanak a pólyosvak kilomé­tereket a Népboltba. Hát ezzel a bejelentéssel igen meg van elégedve min­denki. így maradtunk el a haladó tömegektől mi ketten: a Ke­nyérgyár és én. Pedig tíz év alatt megtanulhattuk, mit je­lent a dolgozók akarata. Én ezennel hasznosítom is ta­pasztalatomat — fátyolt borí­tok a múltra — és nem til­takozom a friss kenyér ellen. És a Salgótarjáni Kenyér­gyár? Kazár Gábor Hatvan dolgozó helyett A Salgótarjáni Üveggyár dolgozói a felszabadulás óta eltelt 10 esztendő alatt egyre korszerűbb gépi berendezé­sekkel munkálkodnak. volna Stark Ferenc technikus; Chmell Ferenc gépészmérnök és Majumke Károly brigádjaj A brigád tagjai a felszaba­dulás tiszteletére indított ver­Majumke Károly brigádja szerelési munkát végez a gépen Felszabadulásunk 10. éves évfordulójának alkalmából tízkarú automatagépet helyez­nek üzembe. Már napok óta megállás nélkül folyik a mun­ka. Ezekben a napokban, mintha a géphez láncolódott seny sikeréért elhatározták, hogy 16-ig a két darab formát felszerelik és az első negyed­évben 120 ezer darab 045-ös sörösüveget gyártanak. A korszerű gép csaknem 60 dolgozó munkáját végzi el. «■aBaaaaaaBaaaeaaaBa»aaBaBaaBaBBaBBaBaBBBaBBBBBBBBBBBaBBBaBBBaBaBaaBaaaBBeBBaaBaaa» Baráti találkozó i Salgótarjáni Acélárugyár dolgozói január 29-én 101 tsz-tagot láttak vendégül az acélárugyári kultúrotthon- ban. Most az egyszer a patro­nálok voltak a vendéglátók, mert ez a munkás-paraszt bé­ketalálkozó nem úgy jött ám létre, hogy a résztvevői most látták először egymást, talál­koztak már ők a napi munká­ban nem egyszer. A patronáló brigádok tagjai sokat megjár­ták már azokat a községeket, tsz-eket, sokat segítettek ne­kik, ahonnan most meghívták vendégségbe őket. A vendégek a Salgótarjáni Üveggyárban és az Acélárugyárban közelebbről is megismerkedtek azoknak a mindennapi munkájával, akik szabad idejükben nekik segí­tenek. Este fél kilenckor a kultúr- otthonban az acélárugyári ze­nekar és a Petőfi színjátszócso­port tagjai szép műsorral szó­rakoztatták őket. Nagy tet­szést arattak az összes műsot- számok. Dancsok Mária zsuny- pusztai tsz-tag azt mondta, hogy náluk is tudnák ilyen- módon fejleszteni a kultúrát, hisz sok tehetséges ember van ott is. Balya István­ná és kislánya pedig boldogan mondották, hogy hosszú ideig fognak emlékezni erre a szíves vendéglátásra — ugyanis a patronálok finom ebéddel és vacsorával is megvendégelték őket — a kitűnő műsor melletti Hirka László szandavára'jai tsz-tag azt mondotta, hogy majd elmesélik otthon, milyen szeretettel fogadták őket, hogy mennyire valósággá vált már nálunk a munkás-paraszt szö­vetség, a közös munkában és a közös szórakozásban egyaránt; Hirka Sándor pedig arra kéri» a patronálókat, hogy ha legkö­zelebb kimennek Szandavárs aljára, hívjanak össze egy ér­tekezletet és ott a vezetőség­nek és a tagságnak adjanak segítséget, tanácsokat, hogy megjavíthassák a tsz munká­ját és ezáltal úgy az államnaki mint saját maguknak nagyobb jövedelmet biztosíthassanaki Mert nagyon sokat ér a gya­korlati munka, amelyet a tsz-ben végeznek, de egy pár hasznos jó tanáccsal, útmuta­tással talán még többet tudnak segíteni. A pártiskola hallgatói is résztvettek ezen az összejöve­telen, amelyen igazi, meleg, baráti hangulat alakult ki es jókedvűen táncoltak a késő hajnali órákig. A találkozó részvevői táviratot küldtek a francia dolgozóknak, amelyben kérték őket, hogy még eré­lyesebben harcoljanak Német­ország felfegyverzése ellen. VÖRÖS GYULA Mesejáték előadás Zagyva pálfalván A Zagyvapál­** falvi Általá­nos Iskola alsó ta­gozatának tanulói nagy sikerrel, 1 há­rom Ízben is zsúfolt nézőtér előtt adták elő a „Hamupipőke’ és a „Rozmaring" című mesejátéko­kat. Sokszor vihar­zott fel a taps egy- egy tánc-, vagy énekszám után. Már napokkal a bemutató előtt nagy lázban égtek szü­lők, gyerekek egy­aránt: a szülők szebbnél-szebb kosztümöket vásá­roltak, a gyerekek pedig szorgalmasan jártak a próbákra. A legnagyobb elis­merés illeti Csíki Mária tanítónőt, aki fáradságos munkával és sza­bad idejének felál­dozásával rendezte meg ezt a felnőttek számára is szóra­koztató és tanulsá­gos mesejátékot, A „Hamupipőke” mesét Gácsfalvi Kálmán és Ke­ményvári István ír­ták át színpadra, a zenét pedig Sztanek Gyula szerezte. A szereposztás is na­gyon jól sikerüli: egyes szereplők szinte felnőtteket is felülmúló ügyes­séggel játszottak. Nagyon kedvesek, élethűek voltak a táncszámok, melye­ket Zeisler György- né tanított be. Arra kérjük Csíki Máriát, hogy ne hagyja abba ezt a munkát, amely igen hasznos a gyermek- nevelés terén: a da­rab leszűrt tanul­sága mellett a gyer­mekek önbizalmát és bátor fellépését is fejleszti. Az utóbbi időben igen sok szó esik ifjúságunk nevelé­séről és úgy érez­zük, hogy nagyon helyes az, ha már a „kicsiknél“ meg­kezdjük ennek a fontos társadalmi feladatnak a végre­hajtását. Nekünk, nézők­nek, az a kívánsá­gunk, hogy ezt a két mesejátékot adják elő más községek­ben is. A ruhák úgy is megvannak, gyö­nyörködtessék hát a vidék dolgozóit is, hátha ők is kedvet kapnak hasonló já­tékok rendezésére. BODNÁR EMIL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents