Szabad Nógrád. 1954. június (10. évfolyam. 43-50. szám)
1954-06-23 / 49. szám
2 SZARAI! IvSgr'ÍD 1954 június 23. PÁRT ÉS PÁRT ÉPÍT és ■& Huszár János népnevelő * a hibátlan bányagépekért dolgozik Mizserfán Az úttörők és általánosiskolások között végzett munka Huszár János népneve]5 már 37 éve dolgozik a mizserfai bányajavító műhelyben. Szakmája géplakatos. Huszár János elv- táirs régi mozgalmi ember. 1919- ben a Vörös Hadseregben harcolt. A felszabadulás előtt rendszeresen hallgatta a moszkvai rádiót, sőt másokat is beszervezett a rádió hallgatásra. Amikor erről az akkori mizserfai bányaigazgató tudomást szerzett 1944- ben a frontra vitette. 1945-ben szovjet fogságba esett. Majd a tusinói repülőgépgyárban dolgozott. ahonnan 18 hónapos antifasiszta iskolára került. Miután elvégezte, a fogolytáborban a szovjet politikai tiszt mellé osztották be, mint politikai vezetőt. 1947-ben jött haza, azóta is mindig pontosan végzi munkáját, nem hiányzik. A személyes példamutatás meg is hozza az eredményt. A műhelyben alig- alig akad igazolatlan mulasztás. Jól megy a termelés is. Időbérben számolják el őket, de ez a munkalendületet nem gátolja. Azon iparkodnak, hogy a bányaüzemekben minden gép hibátlanul menjen, teljesítsék a tervet, mert ezután ők is prémiumot kapnak. Huszár elvtárs mindig úgy magyarázza munkatársainak: „A vállalatok, bányaüzemek lemaradása legtöbbször gépi meghibásodásokból adódik. A bányaüzemek termelési tervének teljesítésénél nem kis részünk van nekünk lakatosoknak és szerelőknek. Szükséges, hogy a gépjavításoknál tudásunk legjavát adjuk, figyelmeztessük a dolgozókat a gépek karbantartására, óvására és leginkább arra, ha valahol hibát észlelnek azonnal szóljanak, mert a kisebb hibákat könnyebb kijavítani és maga a gép is kevesebb időre esik ki a termelésből”. A géphibák nagyban hátráltatják a tervek teljesítését. Különösen azoknak a gépeknek történik gyakrabban baja, amelyek az egész szállításban részt vesznek. Má’jus hónapban a bányatrösztnél gumiszalagszaka- dáS miatt 45, motorégés és egyéb meghibásodás következtében 46 esetben történt kiesés. Ebből Mizserfán gumiszalagsza kadás 19, motorégés, fogaskeréktörés, kaparószalagszakadás 8 volt. Ezek a számok jelentő ségükben sokat mondóak. El mondhatjuk, hogy ilyen nagy. arányú gépmeghibásodás nélkül — vagy jelentős csökkentésével — valamennyi bányaüzemünk teljesítené tervét. — Vannak esetek, amikor a gépet nem lehet a bányában megjavítani, fel kell hozni a műhelvbe. Ilyenkor mivel nincs tartalékmotor az üzemben órákig tartó kiesés keletkezik. Ezt a helyzetet jelentősen megkönnyítené, ha a vasárnapi műszakokon szenelés helyett fenntartási és gépkarbantartási munkálatokat rendelnénk el — mondja Huszár elvtárs. A géphibák lecsökkentésének egyik lehetősége, hogy a pártszervezetek a népnevelőkön keresztül magyarázzák meg a dolgozóknak: a gumiszalagon vasdarabok és egyéb idegen tárgyak szállítása mennyire veszélyes. Nem egyszer fordultak már elő olyan esetek, amikor egyes dolgozók felelőtlenségéből, hanyagságából, hosszabb, vagy rö- videbb időre leállt a termelés. Különös gondot kell fordítani az ifjúmunkás szerelőkre, lakatosokra, akik kellő tapasztalat hiányában a megengedettnél több időt fordítanak egy-egy hiba kijavítására. Huszár elvtárs 1947-től 7 tanulót és 9 átképzőst nevelt segéddé. Segíti a fiatalok munkáját. 14-én Szegedi László ifjúmunkás feladatul kapta, hogy a Pálhegy^ I. üzemben az elromlott szivattyút javítsa meg. Egyedül ezt a munkát nem tudta elvégezni, nem találta meg a hibát. Huszár elvtárs segítségére sietett, miután Szegedi if- júmunká's nem törődve a bányában egyre növekvő vízzel, amikor munkaideje letelt, haza akart 'menni. -A munka egyre sürgősebbé vált, már az első széntelepet veszélyeztette a víz, ezért Huszár elvtárs nem engedte el. Megmagyarázta a nata, dolgozónak, hogy milyen kárt okozna, ha a széntelepre beengednék a vizet. Kiesést jelentene a munkából és a munkahelyet is megrongálná. Szegedi elvtárs szónélkül dolgozott tovább, csak a végén mondotta: „Nagyon jó, hogy nem engedett el, arra nem is gondoltam hirtelen, hogy ilyen következménye lehetne. No meg aztán, hogy nem találtam meg a hibát, nem is tudtam volna, hogy mi volt a baj. Sokat tanultam ebből.” Azóta is rendesen. becsülettel végzi a munkáját. látja, hogv a termelés mindennél fontosabb. Huszár elvtárs „érdemes dolgozó” jelvénnyel kitüntetett brigádvezető. Brigádja többször részesült jutalomban, sokat beszél a megelőző karbantartás fontosságáról. Reggelenként a fontosabb gépeket átvizsgálják és a kisebb hibákat azonnal kijavítják. A kongresszusi hét után megjavították a gépeket, futó- meneteket, a hordgörgőket, amelyek nem forogtak kicserélték, mert a nem forgó hordgörgők- kel való szállítás nagyobb meny- nvisépű árampocsékolást idézett elő, mivel a gumiszalag csak csúszott a görgőkön és a terhelés következtében több alkalommal előfordult az is, hogy a gép megégett. — A lakatosoknak szerelősöknek nagy szerepük van a termelésben — mondotta Főtök Zoltán a pártvezetőség egyik tagja. — Ennek megfelelően foglalkozik a pártszervezet a műhelyben dolgozó népnevelőkkel. Kéthetenként megtartják a népnevelő értekezletet, ahol számot adnak az elvégzett munkáról. Soproni elvtárs a párttitkár minden nap felkeresi a műhelyt, azok népnevelőit, s politikai munkát fejtenek ki $z agitátorok a gépkarbantartók között, annak megérthetése érdekében. A gépmeghibásodásokról közölt fenti számok mutatják, hogy erre igen nagy szükség van Mizserfán... Június 19-én a DISZ a pártoktatók házában nagyaktiva- ülést hívott össze, hogy megtárgyalja a DISZ Központi Vezetőség XII. teljes ülésének határozatát Az értekezletet Lipták József elvtárs, a DISZ-megyebizottság titkára ny'totta meg. Nádházi Lajos elvtárs ismertette az úttörők és az általánosiskolások között végzett munkát. Nádházi elvtárs beszédében ezeket mondotta: — A párt a DISZ-re bízta az úttörőmozgalom vezetését. Pártunk és népünk előtt az iskolával együtt felelősek vagyunk legdrágább kincsünk, a gyermekek neveléséért, a jövő nemzedék formálásáért. Hálta pártunknak és kormányzatunknak, már eddig is jelentős eredményeket értünk el a gyermekek nevelése terén, a gyermekekről való gondoskodásban, nevelésükben. Az úttörőszervezetek megalakulásával új. egészséges, eleven erő jelent meg gyermekeink életében. Ez az erő meghódította a gyermekek többségét és elmondhatjuk, hogy nagy sikereket értünk el ezen a téren. Uttörőszervezefeink a szovjet pionírszervezet gazdag tapasztalatait felhasználva számszerűleg is megnövekedtek, megerősödtek. taglétszámunk közel 16 ezer, ami magábanfoglalja iskolai tanulóink úttörőkorosztályának mintegy 87 százalékát. Úttörőink példát mutatnak tanulásban, fegyelemben. Kiveszik részüket olyan fontos munkából is, mint a vasgyüjtés, kalászgyüjtés, fásítás stb.. Ezt bizonyítja az is. hogy az 1952— 53-as tanévben 3245 mázsa vasat és fémet, 112 mázsa kenyér- gabonát mentettek meg népgazdaságunknak. Ebben az évben egyedül a salgótarjáni járás úttörői 60 ezer facsemetét ültettek el. Ezek a tények azt tükrözik, hogv az úttörőmozgalom megyénkben is jelentős segítséget ad ma málr pártunknak. — Eredményeink elérésében a párt vezetése és gondoskodása mellett döntő fontosságú az is, hogy pedagógusaink nagyrésze felismerte az úttörőszervezetben rejlő nagy A DISZ nagyaktíva'Uiése lehetőségeket, melynek keretében sokéves pedagógiai tapasztalataikat gyümölcsözően hasznosították. Úgy gondolom — mondotta Nádházi elvtárs — hogy helyes, ha a DiSZ-megyebizotság ezúton is köszönetét mond mindazon pedagógusoknak, akik nehéz, felelősségteljes munkájuk mellett becsületesen, áldozatkészen. fáradságot nem ismerve dolgoztak úttörőszervezeteink felvirágoztatásáért. Eredményeink mellett azonban vannak hiányosságaink is. Falvaink egyrészében például nem kielégítő az úttörők tanulmányi eredménye. De sok helyen gvenge tanulóink iskoláln- kívüli fegyelme is. Sok úttörő- csapatunknál pedig még mindig hiányzik a gyermekeket érdeklő színes, romantikus úttörőélet. A hibák egyik legfőbb oka, hogy a DISZ-megyebizottság, a járási, városi bizottságaink nem vezetik kielégítően úttörőszervezeteinket. A párt által reánk bízott felelősségteljes feladatot nem hajtottuk végre megfelelően, s nem tartottuk kötelességünknek. hogy minden tekintetben gondoskodjunk legdrágább kincsünkről, a gyermekekről. Mindenekelőtt szükséges ismertetni az úttörőszervezet helyét és szerepét az oktató- és nevelőmunka folyamatában, mert ezen a területen sok még a téves felfogás. Az úttörőszervezet feladata: segíteni az iskolának és a tanítónak abban, hogy a gyermekeket a szocialista hazaszeretet, a proletár nemzetköziség, a kommunisták pártja iránti határtalan odaadás szellemében nevelje. Sajnos azonban vannak olyan jelenségek, hogy teljesen magukra hagyják a nevelők az úttörőket. Hasznoson például'hat kisfiú kirámdulásra készült, maguk készítette turistabotta! és különböző módon összeállított táskákkal igyekeztek a vár felé. Patvarcon meg a gyerekek nagyon szeretnek játszani, de mint a gyerekek elmondották, ilyent a csapaton belül netn csinálnak. Ezek súlyos hibáik. A jövőben szakítani kell az unalmas, felnőtteknek való foglalkozással. Követni kell csapatainknak az olyan példát, amit Bocsárlapuf- tőn végeznek, ahol az egyik őrs meghívott egy szülőt, aki megtanította az őrs tanait madártömésre. Nógrádkövesden meg a kis csapat hasznosan tanulta a lébtörlőkötést. Ezek a foglalkozások vonzzák a gyerekeket és meg is valósíthatók. Természetesen a jövőben is szükség van olyan jellegű rajösszejövetelekre, amelyek komolyabb anyagot dolgoznak fel, de ez ne legyen unalmas és főleg ne az alsóbb osztályosokat, hanem a VII—VIII. osztályosokat vonjuk be ezekbe a foglalkozásokba. A foglalkozás sokoldalúsága mellett nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem. hogy iskolásaink legnagyobb feladata a tartós tudás elsajátítása. Ehhez pedig az úttörőszervezeteknek kell megfelelő segítséget adniok a maguk sajátos eszközeivel. — Nem szabad elfeledkeznünk arról sem. hogy a VII—VIII. osztályos tanulókkal minél többet beszélgessünk a DISZ-ről, meg kell ismertetni velük a Dolgozó Ifjúsági Szövetség célkitűzéseit. így elérjük azt, hogy Tanulóink az iskolát elhagyva nem kerülnek ki befolyásunk aló! és jó tagjai lesznek szövetségünknek. Úttörőinket, tanulóinkat vonjuk be mjnél többször a kul- túrmunkába is, hogy itt is neveljük, oktassuk őket a haza szeretetére. — Uttörőszervezeteink munkája elsősorban attól függ, — mondotta befejezésül Nádházi elvtárs — hogy megyebizottságunk, járási és városi bizottságaink hogyan vezetik. De szükséges az is, hogy pedagógusaink mindenben segítséget adjanak úttörőszervezeteinknek, mert lelhet a csapatvezető bár-, milyen lelkes, aktív, ha az igazgató és a nevelők egész közöse sége nem segíti munkáját, nem tud eredményesen dolgozni. A jövőben tehát a DlSZ-bizottsá- gon kívül az oktatási szervek is vegyék ki még jobban részüket a nevelési munkából, mert csak így válik tehetővé, hogy pártunk útmutatása szerint az iskolával és az egész társadalommal együtt kommunista szellemben neveljük gyermekeinket, a jövő reménységeinket. Gárdonyi Géza: A LÁMPÁS A néptanító helyzete a lehető legsiralmasabb volt, Magyar- országon évszázadokon át. Egészen a felszabadulásig semmi becsülete, tekintélye sem volt Magyarország akkori urai előtt. Csak szolgának tekintették, aki semmiféle anyagi vagy erkölcsi támogatásban nem részesült, csak tengődött. Gárdonyi Géza „A Lámpás“ című regényében világosan megmutatja, hogyan nézett ez ki a gyakorlatban. Alább részletet közlünk ebből a regényből: Nehezen vártam már a tanítás kezdődését. Ez a kezdet akkoriban a városon október eleje. Falun a krumpliszedés után való idő. Imre herceg napján arra nyitom föl a szememet, hogy két tehénszagú maszatos gyerek lép az iskolába. Köszönnek, egy-egy kis darab fa mindegyiknél. A fát a pad sarkára teszik. Aztán beülnek a padba. A tarisznyájukból nagy karaj kenyeret ciháinak elő és falogatják. (A parasztgyerek reggeltől estig mindig eszik. Hogy honnan győzik azt a sok kenyeret, ma sem ért-m, hiszen a kereset olyan kevéske hozzá.) Láttam, hogy ezek az első fecskék. Ünnepies érzés szállott meg. Tehát a nagy nap elérkezett. — Édes fiaim — szólottám hozzájok — nem tudom, kik vagytok, mert mikor bejöttetek, nem mondottátok meg, hanem azt látom, hogy még ma nem mosakodtatok. Hát menjetek ki az udvarra, ott van a kútban a jó tiszta víz. Mosdjatok meg. azután mikor bejöttök, álljatok szépen elém és mondjátok meg, mi a nevetek. Míg a két gyerek künn helyreigazította az anyai kéznek mulasztását, én addig felöltöztem s rendbe raktam az ágyamat. A két gyerek visszatér. A hideg víz piros rózsái égnek az arcukon. Újra köszönnek. Elém állnak. És szól az idősebbik magas, éneklő hangon: — Én Balogh Mátyás vagyok. És szól a kisebbik is: — Én Balogh János vagyok. — Hát ezt a két fadarabot minek hoztátok? — Fűteni. — Ez szokás itt? — Szokás. Minden gyerek hoz mindennap. (Lám az öreg milyen praktikus ember.) — Hát még mi a szokás? — Disznóöléskor kolbászt is hozunk. — Hát jól van, gyerekek — szóltam kedveskedve — ha fát hoztatok magatokkal, nem bánom, mert ma más módja nincs a fűtésnek, ezt is el kell fogadnom, hanem másegyebet ide ne hordjatok. Tudtok-e imádkozni? — Én tudok — büszkélkedett a nagyobbik. Elmondta az imádságokat, s utána mindjárt az egyszeregyet, mintha ez összetartoznék. — Hát te nem tudsz? kérdem a kisebbiket. A fejét rágta. — Hány Isten van? — kérdem tőle. A fejét rázta. — Ki teremtett? — Az apám. — Nem az, te — felelte a nagyobbik, s oldalba lökte az öklével. — Hát ki a fene? — kérdezte a gyerek bosszúsan. Láttam, hogy a gyereknek a hitről fogalma sincs és hogy ez a kérdés nem való csak a pap szájába. Meghagytam nekik, hogy délutánra mondják meg a gyerekpajtásaiknak, hogy a tanítás megkezdődött, és hogy azok is tisztán, megmosakodva jöjjenek el. Mátyásnak egy szép lúd tollat faragtam, Jánosnak meg egy kis kocsit fűzfavesz- szőből, meg krumpliból. A két gyerek ugrándozva távozott. Hogy magamra maradtam, elővettem a kiskatekizmust, amely nálunk a népiskolában a főtárgy. És olvastam. Az első kérdés ez: „Ki teremtett?“ Amire ez a felelet: Az Úristen, aki a mennyet és Földet teremtette. Tehát az az Úristen, aki a mennyet és Földet teremtette. Van másik úristen is? Ha nincs, akkor minek ez a magyarázat? S ha kell az a magyarázat, miért nincs benne a kérdésben. íme a katekizmus első kérdése is milyen hibás. De azután mit felelek én, ha valamelyik gyerek így szól hozzám: — Tanító úr, hogyan teremtett engem az Úristen? Ezt a kérdést tehát kihúztam a könyvből. A második kérdés ez: — Mi végre teremtett téged az Úristen? Maga a kérdés rossz. „Mi végre“ ez se nem magyar kifejezés, se nem helyes formája a kérdésnek: mert azt felelheti rá a gyerek: A „felvégre“, vagy a „faluvégre“. Márpedig jó feleletet csak jó kérdésre mondhat a tanuló. Kijavítottam: „Miért“ teremtett az Úristen? A felelet: — Hogy őt megösmerjem, szeressem, neki szolgáljak és üdvözüljek. Gondolkoztam e felelet fölött is. Lehetetlen, hogy az Istennek is ilyen vénasszonyos önző politikája volna. A saját imá- dására és udvarlására teremtette volna az emberek millióit? Hát ezért születtünk? Ezért éljük át annyi gond és annyi nagy érzések, tengernyi szenvedések között az életünket, hogy egy örökgerincű, soha nem látható ismeretlen valakit kötelességből szeressünk? Lehet parancsolatból szeretni? Parancsolhatja értelmes, becsületes lény, hogy őt szeressék? Lehet ez ok is arra, hogy évezredek méhében milliónyi milliók szülessenek, szenvedjenek és meghaljanak? Ki mondta ezt? Az anyaszentegyház? Vagy a könyv írója? Bizonyára a könyv írója. Az ember nem azért él, hogy az Istennel ösmerkedjék, aki láthatatlan és feltalálhatat- lan. Mindössze az én boldogult Miklós bátyám hitte azt, hogy az Istennek egyéb dolga sincs, mint. hogy a kócok között üljön s mikor egyszer köpönyege elégett a kályha mellett, ő a nagybűzös füstben így szólt: — Isten adta, Isten elvette. Azt hitte, hogy az Isten égette el a köpönyegét. Én már gyerekésszel láttam, hogy az ember célja az, hogy minél kellemesebbé tegye a földön a maga életét és azo- két, akik a környezetében vannak. illetőleg vele érintkeznek. Azt tapasztaltam, hogy aki így cselekszik, az okos ember, jó ember is: és... nincs tovább. Parasztgyerekeknek ezt nem lehet megmagyarázni, a másik meg hazugság. Kihúztam. Hasonlóképpen cselekedtem a katekizmusnak azzal a részével, amely azt fejtegeti, hogy egy az isten: de mégis három. Maradt a katekizmusban a felebaráti szeretet és a parancsolatok fejezetei. Délután körülbelül húsz gyerek verődött össze az iskolában, s ezek felerészben olyanok, akik még soha nem szagoltak tudományt. Bámulva láttam, hogyan vannak nevelve ezek a gyerekek. A tisztaságról fogalmuk sincsen. A hajuk hosszú, csak éppen, hogy a nyakszirtnél vala- hogv elnyírta az anyjuk. A járásuk olyan, mintha mindig térdig sárban járnának. Testük tartása görbe. Zsebkendőnek hírét sem hallották. Köszönni nem tudnak. Beszédjük csupa durvaság. Nekem hát az volt az első dolgom, hogy a kútra küldöttem őket, aztán egyenkint előszólítottam a pádból, s megtanítottam, hogyan álljon egyenesen, bátran, szembenézve és emberhez illően hogyan járjon. Amelyik mezítláb volt, azon fogott is a tanítás, de amelyik az aojának 20—22 fontos csizmájában jött el, bizony szegényke legfeljebb elvben fogadhatta el az oktatásomat.' Az öreg mester, aki egy pintes üveget állított maga elé és pipázott az iskolában, csak leste, csak nézte a bajlódásomat, s közben nagyokat nevetett. — Hagyja el — szólott végül — mindegy az a parasztnak, akárhogyan jár. ha mindjárt négykézlábon is. — Nem úgy van ez uram — tiltakoztam — én embert akarok belőlük nevelni s az ember nem az ábécénél kezdődik. Azután is a nemzet nem mi vagyunk, hanem az apró, rongyos kis népek százezrei. Ez a jövendő nemzedék. Ez a mi kezünkben van. S ha minden tanító úgy gondolkoznék, mint én, akkor a magyar nemzet számot jelentene a világon. — Furcsa beszéd — szólt egyet kortyintva, kedvetlenül — míg áll a világ, magyar mindig lesz, mint ahogy mindig volt is. A tudomány mellékes. Fő a jó egészség, meg az ennivaló. „ Gondoltam: nem vitatkozók vele. És tovább foglalkoztam a gyerekekkel. Egyszer csak látom ám, hogy Soós Antal az ablakra pillant és gyorsan az asztal alá rejti az üveget. A pap jött. Belép az iskolába. A gyerekek hosszan elnyújtott dicsér- tesséket mondanak. A pap ránk se néz. Föl és alá jár a padok előtt és kérdezgeti hol az egyik, hol a másik gyereket. — Tudsz még valamit? — Sokat felejtettél, ugye? És a kalap a fején. — Plébános úr — szóltam hozzá halkan — a kalapját... — Mi baja a kalapommal? — kérdezte nyersen. — Gondoltam, fenn tetszett felejteni. — Hallja, maga, vörös — szólt pulykamérgesen — fogja be a száját. Az iskolában én vagyok az úr. Maga pedig szolga. Menjen ki! Ránéztem Soós Antalra. Az úgy ült a széken, mint Péter apostol, mikor azt mondták neki, hogy: Te is ama Galileus- sal voltál! — Jól van — feleltem keserűen — ki is megyek, el is megyek. Olyan iskolában, ahol nem a tanító az úr, hanem a pap, nem is tanítok. Hanem azt jegyezze meg istennek dölyfös birkapásztora, hogy szolgája nem voltam és nem is leszek;