Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)

1992-02-10 / 3. szám

mai erdő és folyóvíz...

Ha elérkezik az ősz, puskalövések zaja veri fel hétvégeken a szunnyadó erdőt, mezőt. Sokan vannak még, akik mindmáig hódolnak a vadászat ősi, atavisztikus szenvedélyének, a vadbecserkészés és -elejtés rítusának. Mert közben jókat lehet szippantani a hűvös, párás levegőből, lehet gyönyörködni a rozsdás falevelek közt szitáló fakó napsütésben, a nedves, csupasz ágak rezdüléseiben, lehet élvezni a városlakó ember fülének oly kedves csöndet, a természet mármár elfeledett hangjait...

Érzelmekben gazdagít, testben-lélekben pihentet az erdei séta. Jólesik nézni a hü kutya szaladgálását, hancúrozását, figyelő szimatolását a vad nyomában. És jó a győztes öröme az elejtett vad felett.

Csakhogy a vad egyre kevesebb. Évről évre fogy a fácánok, foglyok, mezei nyulak szúrna. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt szezononként még hetente, kéthetente rendeztek va-7Ы

Fotó: Prikler László

dászatot az egyes vadászszövetségek országszerte. Az utóbbi években már a vadbanhalban egykor oly gazdag Csallóköz, Mályusföld is vadhiányban szenved. Hol vannak már azok a nagy, emlékezetes nyúlfogások, amikor egy-egy kerítés alkalmával szúz-százötven nyúl is fennakadt a kifeszített hálókon! Mert kiirtják az erdőket, így megszűnik természetes életterük. Mert vegyszerezik a szántóföldeket. Mert rossz a vetésforgók rendszere, és nem találnak táplálékot. Mert egyre terjeszkedik a város, és a zaj, a nyüzsgés zavarja a nyugalmukat. Mert a mezőgazdasági gépek dübörgése veszett menekülésre készteti a félénk, érzékeny állatokat.

Amit látunk, a mi művünk. Csak ne legyünk büszkék rá.

(A felvételek a vágfarkasdi vadászterületen készültek.)-kk-