Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-01-27 / 2. szám
VILÁGÓRA A történeti Jézus A hatvanas évek végén egy Pest környéki falu plébánosa képes levelezőlapot kapott Betlehemből. A bélyegen tisztán kivehető volt a betlehemi posta bélyegzője. A plébános bevitte a lapot a hittanórára, megmutatni a gyerekeknek. Őt magát is meglepte a gyerekek reagálása. Számukra az igazi élmény nem a kép volt, hanem a postabélyegző. Ez a postabélyegző azt jelentette nekik, hogy Betlehem létezik, és ebből az is következett számukra, hogy akkor Jézus léte sem mese, hiszen ő a ma is létező Betlehemben született. Egy olyan világban, amely számukra szinte naponta azt sugallta, hogy hitüknek semmi reális alapja nincs, éppen ezért ők elmaradottak, nem is teljes értékű emberek, felszabadító élmény volt a betlehemi posta bélyegzője. Hogyan is állunk ma Jézus történetiségének kérdésével? Nyugodtan állíthatjuk, hogy komoly kutató számára ez már nem kérdés. 1971-ben Bellér Béla marxista történész Ijjas Antal „Jézus története" (Ecclesia Kiadó, Budapest 1970) című munkája kapcsán így nyilatkozott: „Nézetem szerint a kereszténység eredetének tisztázása egy marxista történész számára is sokkal könnyebb Jézussal, mint Jézus nélkül. Éppen ezért nem lehet azt állítani, hogy Jézus történetiségének kérdésében valami egységesen kötelező tagadó álláspont kötné a marxista történészeket. Az állásfoglalás mindenkinek tudományos meggyőződésétől függ.” (Vigília, 1971/ll.sz., 735-739 o.) Annak azonban tudatában kell lennünk, hogy a tudományos ismeretelmélet szerint semmiféle tudományban, még a természettudományokban sem lehetséges a tökéletes tárgyilagosság. A természet mindig a kutató által feltett kérdésekre válaszol. De hogy a kutató mit kérdez és hogyan kérdez, ezt nagyon sok szubjektív tényező befolyásolja. A történettudományban ez még inkább így van. A kutató tehát nem tudja kikapcsolni világnézeti meggyőződését. Ennek megfelelően Jézus történetiségének kérdésében is a minimumot engedi meg, vagy pedig lehetségesnek találja azt, hogy Jézus történetiségét szélesebb tartományban értelmezze. Jézus történetiségének erre a legszűkebb értelmezésére jó példa Hahn István megfogalmazása: „Bár mi az evangéliumi történeteket változatlanul lényegében Jézusról, a prófétáról, a végítélet Messiásáról, a Logoszról, az egész közösség helyett szenvedő Emberfiáról évszázadok során kialakult mitológiai sémák utólagos szintetizálásának és historizálásának tartjuk, ebből szükségszerűen következik, hogy a folyamat kikristályosodási pontján egy történeti személynek, az időszámításunk körüli évszázadok egyik ihletett, tanai és tettei miatt vértanúhalált halt júdeai népvezérnek és prédikátornak kellett állnia, akit esetleg Jézusnak, József fiának neveztek" (Világosság, 1966. 4.sz.) Hogyan látták a kortársak? Jézus történetiségének szempontjából nagyon fontos az újszövetség keletkezésének története. Volt idő, amikor a biblia-kritika igyekezett az Újszövetség írásait minél későbbre datálni, a II. század közepére-végére, mert így nyugodtan lehetett legendának minősíteni a Jézusról írottakat. Óriási jelentősége van viszont annak, hogy ma már leletekkel lehet igazolni azt, hogy az újszövetségi írások a kortársaktól származnak, és már az I. század végén készen voltak. Ebben az irányban most nem mehetünk tovább, csupán egyetlen leletre szeretném felhívni a figyelmet. Egy papirusztöredékről van szó, amelyet 1935-ben hozott nyilvánosságra C.H.Roberts. Manchesterben, a John Rylands Könyvtárban fedezte fel, ezért a töredéket Rylands-papirusznak nevezik. A töredék Egyiptomból származik, a János-evangélium néhány versét tartalmazza. Keletkezési ideje a Kr.u. 125 körüli évekre tehető. Ha meggondoljuk, hogy ez másolat, ami az akkori sokszorosítási technika és közlekedési lehetőségek mellett a második század első negyedében Egyiptomban van, akkor teljesen hitelesnek fogadhatjuk el azt a keresztény hagyományt, amely szerint a János-evangélium az első század végén keletkezett (90 és 100 között). A kereszténység egy mitológiákkal átszőtt világban keletkezett. Ezekkel szemben a kereszténység hirdetői tényekre, eseményekre hivatkoztak. Éppen ezekkel alapozták meg mondanivalójuk súlyát és komolyságát, hitelreméltóságát. Szent Lukács így vezeti be evangéliumát: „Már sokan vállalkoztak arra, hogy rendszeresen elbeszéljék a köztünk végbement eseményeket úgy, amint ránk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és hirdetői voltak az igének. Jónak láttam magam is, hogy — miután mindennek elejétől fogva gondosan a végére jártam — sorjában leírjam neked, nemes Teofil. Győződjél meg magad a tanítás megbízhatóságáról, amelyre oktattak” (1,1-4). Szent János apostol az evangéliumához mellékelt kísérő levélben kijelenti: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünk tapintott: az élet igéjét hirdetjük nektek. Az élet megjelent. Mi láttuk, tanúságot teszünk róla és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk. Azt hirdetjük tehát nektek, amit láttunk és hallottunk, hogy ti is közösségben legyetek velünk” (ljn 1,1-4). Szent Péter apostol pedig ugyancsak szükségesnek tartja hangsúlyozni az általuk hirdetett dolgok valóságát — történetiségét — a Táborhegyi jelenetre utalva: „Nem ravaszul kieszelt mesék nyomán adtuk nektek hírül Urunk Jézus Krisztus csodálatos erejét, hanem mint megdicsőülésének szemtanúi. Amikor az Atyaisten megtisztelte és megdicsőítette, ez a szózat hangzott el hozzá a magasztos dicsőségből: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!« Mi hallottuk ezt az égből jövő szózatot, amikor vele voltunk a szent hegyen” (2 Pét 1, 16-18). (folytatjuk) Dr. NYIREDY MAURUS Nő 23
