Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-01-27 / 2. szám
Karinthy Frigyes íá v o lb d á tá s Jó... Én nem bánom... Csak csináljátok meg... Én aztán igazán nem azért mondom. Rólam aztán nehéz volna azt állítani, hogy ellensége vagyok a fejlődésnek. Egész életemben a fejlődést és a haladást hirdettem. A technika csodája által megváltozott ember. Aki előtt nincs akadály, tűzben és vízben, égben és pokolban. És nincs határ... Tehát — nevetséges, hogy én itt ideálljak aggodalmaskodni, apostolkodó jóslatokkal. Csak csináljátok meg. De én kezeimet mosom. Én ebben a dologban nem akarok részt venni, engem meg se kérdezzetek, úgyse. Es különben is, nem én találtam fel. Nekem ilyen nem is jutott volna az eszembe. A repülőgép, az igen. Azt direkt restellem, hogy nem én találtam fel. A repülőgép, az kiszélesíti a világot, fölemel, elragad a repülőgépen, ha akarom, nem látom a nyüzsgő pocsolyát. A repülőgép az egy előkelő dolog. Meg a rádió. Az is szép. Szférák zenéje — talán repülőgépről hallgatva, jó magasról, ahonnan egyetlen szimfóniába olvad a jazz. De ez a távolbalátógép... Nem, nem, köszönöm szépen. Nekem már a röntgen is egy kicsit sok volt. Persze, csodálatos dolog, hogy az embernek belátnak a veséjébe. És a csontvázat látni. Ez is fejlődés. Már hogy — gondolkozzatok egy kicsit. Valóban fejlődés? Képzeljétek el — mi történne, ha a Természet, szerény és óvatos alkotónk, egyszer megunná a dolgot, az ember isteni és zseniális erőfeszítését, hogy túllicitálja őt, különbbé és tökéletesebbé alkossa testét és szerveit —, ha a természet egyszer azt mondaná: Jó, legyen úgy, ahogy te akarod. Neked nem volt elég az a két szem, amit adtam neked, mert nagyon is felületesen mutatja a világot. Hát kérlek. Legyen a te kívánságod szerint. Egyszer majd én tanulok tőled, ha te okosabbnak tartod magad nálam. Van nekem is technikai módszerem, úgy hívják: természetes kiválás. így szólna a természet, és fiaink se szó, se beszéd, röntgenszemekkel jönnének a világra. Rettenetes elképzelni! Csontváz, vesék és májak és belek szaladgálnának körülöttünk — cafatos zsigerek, véres, lüktető tüdők. Csak ezeket lehetne látni. Nem volnának arcok és ruhák. Látnánk a belsőt, de nem látnánk a külsőt. Látnánk a nő szívét, belenéznénk agyába, nem világot? Csak a belsőt látni, hagyján — de mindent látni! Mindent látok és mindenkit a föld kerekén — milyen részegítő gondolat, ugye? Az ám, csakhogy ennek az éremnek van egy másik oldala is, amiről talán megfeledkeztetek! Nemcsak én látok mindenkit és mindig. Engem is mindenki lát. A bokrok mögé heverednék szép kedvesemmel — s már indulna feléje téveteg kezem —, ekkor harsogó röhejt áraszt felém öt világrész rádiómegafonja, s kedvesem riadtan húzódik vissza, miközben egy pillantást vet mindenlátó kis tükrébe — jaj vigyázz, az istenért, a mamám épp most nézett ide Kamcsatkából, ahová tegnap utazott rakétán. S mikor mindent látó szemem búsan járatom körül, hogy valami vigasztalást keressek, felordítok dühömben — nini, odaát, New Yorkban éppen most találkozott az utcán legjobb barátom legádázabb ellenségemmel —, kezet fognak és barátságosan eldiskurálnak rólam! Mindent látó Szem — talán mégis jobb lenne fel nem idézni a kísérteiét! csalhatna meg bennünket, de t nem is érdekelne minket, hiszen nem látnánk a bőrét, a haját. Látnánk a koponya vigyorgását, de nem látnánk a száj mosolygását. Irtózatos álom! Irtóztató, valóban — de nem gondoljátok, hogy a távolbalátás, amit most akarok megvalósítani — hogy ez az új csoda egy még irtóztatóbb másik végletbe löki a gyemmé/,.:ttüok Nő 19
