Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-05-18 / 9. szám
□ЯШ közös ünneppé varázsolja a fesztivált. A játék fogalma igen tágan értelmezhető. Amíg a darab színpadra kerül, a gyerekek rengeteg időt töltenek a tanulással, gyakorlással. Nem csumégpedig magunk által forgatott színpaddal próbálkozunk, és őszintén remélem, hogy ott leszünk majd a fesztiválon.-Van olyasmi, ami nagyon nem tetszett tavaly? Mit szeretne másként látni az idei fesztiválon?- Nekem úgy tűnt, hogy egy hozzáértő, jól együttműködő zsűri értékelte a munkánkat. A véleményünkre mindig nagyon odafigyeltek. Igaz, voltak évek, amikor még sírtam is egy-egy kritika miatt, de ma azt gondolom, hogy segítettek. Tavaly Karinthy Frigyes apró remekét, Az emberke tragédiáját játszottuk a nyolcadikosaimmal. Az egyik zsűritag, Tóth László szerint nagy fába vágtuk a fejszénket, nehéz volt a gyerekeknek. En akkor azt mondtam, hogy a sok mesejáték után megérett rá a csoport, hiszen amit a gyerek élvezettel csinál, az nem lehet nehéz a számára! Ez az a gondolat, ami a darabválasztásban vezérel, hiszen csak így van értelme annak, amit csinálunk. pán az előadandó szöveget kell elsajátítaniuk, sokkal fontosabb az önmegismerés, annak felismerése, hogy hol a helyük egy-egy szituációban. A jellemábrázoláson keresztül azután kinagyítva, de szabadon próbálkozhatnak azzal, hogy mozdulatokkal, arcjátékkal vagy /a bábosok/ a hangjuk árnyalásával, a mesehősök bőrébe bújva, éljék meg saját azonosságukat. A színjátszásban, bábozásban sok érdekes technika van. A rendező spontaneitása, a játékosság állandó jelenléte a biztosítéka, hogy a kisiskolások elsősorban ne a vetélkedésre, hanem az egyéni érzések színrevitelére s a játékban való összhangra figyeljenek. Г bábosok közül a viszonylag / fiatal, három éve fellépő Pár- LiT_i kányi Alapiskola Kuckó csoportjának vezetőjét, Himmler Zsófiát kérdezem az idei terveiről:- A Kuckó tulajdonképpen 1986- tól létezik, iskolai foglalkozások keretén belül kezdtem el bábozni a gyerekekkel. Botos bábokkal dolgozunk, s mivel főleg alsó tagozatos gyerekekről van szó, általában népmese-feldolgozásokat állítunk színpadra. Tavaly Az állatok nyelvén értő ember című bábjátékért nívódíjjal jutalmaztak bennünket. A meséket en dramatizálom, közben varrom a bábokat, és azon igyekszem, hogy minél dekoratívabb legyen az egész. A bábozás nehéz műfaj, mert a gyerekeknek me^ kell tanulniuk, hogy mivel nem látszanak a színpadon, és így nem fejezhetik ki magukat gesztussal, mimikával, főleg a hangjukkal dolgozzanak. Az idén Az ördög három aranyhajszála című mesével szeretnénk indulni a Duna Menti Tavaszon. Tizennégy gyerekem van, akikkel már hónapok óta próbálunk.- Friss szemmel, a harmadik év után mi a véleményed a rendezvényről?- Úgy gondolom, hogy a bábosok több figyelmet érdemelnének. A zsűriben sok színházértő ember ül, de, sajnos, egy bábos sem. Ez azért baj, mert nem látnak túl a paravánon, pedig a dekoráció csúfján egyik része a produkciónak, nagyon fontos, hogy a zsűri rámutasson a hibákra, véleményt mondjon, de ne azzal a bevezetővel, hogy „én még soha nem báboztam”. Úgy gondolom, nem ártana, ha a rendezőség meghívna néhány pedagógust is, akik évekig báboztak, és belülről ismerik a problémákat. Mi amatőrök vagyunk, lelkesedésből foglalkozunk a gyerekekkel, és tényleg nagyon fontos minden segítség, jó tanács. A fesztivál hangulata önmagáért beszél, a szakmai beszélgetéseken túl az összetartozás érzése, a gyerekek öröme a legfontosabb. Az előadás alatt térden csúszkálok a paraván mögött, együtt izgulok a gyerekekkel, de a végén, amikor kimennek meghajolni, és mindegyikük az általa „életre játszott” babot szorongatja, elfelejtődik az összes munka, az összes faradság, hiszen titokban mi felnőttek is szeretünk játszani! M. Csepécz Szilvia Nő 13
