Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-05-18 / 9. szám
A nap álmosan tápászkodik föl a dombok mögül, s miután elérte a tetőpontot, fényével bearanyozza a vidéket: a zöldellő fákat, réteket, a Rozsnyótól tizenhét kilomé-I térré húzódó, alig háromszáz lelket számláló falucskát, Jabloncát. 2. A tenyérnyi falut negyedóra alatt bejárhatjuk. Végigmehetünk főutcáján, meg vissza is fordulhatunk. Az autóbusz vezetője - miután már az utolsó utas is lekászálódott - kitehetné a táblát; végállomás, nem „Mi még nyolcosztályos iskolában koptattuk a padokat...” megy tovább! Nem is mehetne, mert egyszeriben lefutna az aszfaltúiról, és földúton araszolhatna tovább a legközelebb eső gömöri településig, keresztül az erdőn. Amit persze csak az erdészek használnak - egy-két merészebb autós kivételével. Erre vonultak jó ötven éve a jabloncaiak is szekereikkel és igavonó barmaikkal, mikor a szomszéd településre igyekeztek. Jobb kéz felől félkörívben erdős hegyvonulat, balról egy domb magasodik. Találkozásuknál egy háromszög rajzolódik ki, melynek csúcsa nem engedi ki a szelet, hanem visszafordítja. Amiből persze óriási kalamajka keletkezik! Ezért is becézik a jabloncaiak „Viharsarok”-nak a falu végét. Induljunk el tehát innen, a falut keresztülszelő patakocska mentén. Megtapasztalni, tartogatotte valami kecsegtetőt az elmúlt két év a jabloncaiak számára. Hogy miután a politikában már más szelek fújdogáltak, elérte-e őket is az a bizonyos áramlat? 3. A málló vakolatú, csipkézett fatornácú házakat és a pusztuló kerítéseket szemlélve azt kell hinnem, hogy Jabloncán megállt az idő. Mintha egy századeleji parasztvilág képe elevenedne meg előttem, kapirgáló tyúkokkal, gágogó kacsákkal, csaholó kutyákkal. Meghatottan nézem az 1908-as évszámú házat. Homlokzatán a magyar címer díszeleg. Tamás Árpádné, a polgármester ügyintézője szegődik mellém.- Egyáltalán nem kell csodálkozni, bogy ennyi régi házat talál a faluban. Éveken keresztül nem építettek itt semmit. Egyszerűen azért, mert nem adtak rá engedélyt! A falut „fejlődésképtelennek” minősítették! Éppen ezek miatt az épségben maradt, egymás mellett sorakozó parasztházacskák miatt akartak egykor Jabloncából műemlékvédelmi területet csinálni. Ezekért a kulturális értékekért! Csakhogy a műemlékeket gondozni is kell! Itt van például a katolikus templom. Vakolata omladozik. Tetőzetén - míg a község meg nem javíttatta - beszivárgott az eső. Pedig igazán megérdemelné a törődést. A falu katolikus közössége maroknyi, így pusztán adakozásból nem tudnak elegendő pénzt előteremteni a felújítására. A Műemlékvédelmi Hivatal ugyan beleegyezett a munkálatok megkezdésébe, de konkrét lépéseket még nem tett. Pedig a templomnak nagyon szép kazettás mennyezete van! A kétszáz „Jabloncát tizenhat évig idegen elnök irányította.” éves református templommal már más a helyzet i« a hívek adakozása sokat segített abban, hogy a felújítás befejeződhessen.így az idén már felújítva büszkélkedhet félig kész parókiájával a falu közepén. 4. Jablonca tizenhat éven keresztül társközsége volt Körtvélyesnek. Az együttélés idején a vezetőséget csupa körtvélyesi alkotta. így hát nem is csoda, hogy azok inkább a saját községük fejlesztését támogatták, Jabloncán meg alig futotta valamire. Mégis épült egy vadászház. /Amiből persze a legnagyobb hasznot a harmadik - egy vadásztársaság húzta./ És persze lefektették a köz-4 N6
