Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-04-06 / 6. szám
A gyors, mely percek óta csak lépésben haladt, szinte észrevétlenül megállt. Az idős néni ósdi kézitáskáját szorongatva riadtan nézett ki az ablakon, majd a fülkében utazókra pillantott. Miután senki sem mozdult, kissé megnyugodott. Majd váratlanul a vele szemközt ülő férfi felé hajolt. — Ha nem zavarom... messze van még a nyugati? Tudja, nagyon régen utaztam errefelé. Holbay László sem dolgozik tovább. Jó előre gondoskodott arról, hogy előtte fürdőbe utalják kisimítani arcán a sokasodó redőket. Kipihenten szeretett volna nyugállományba kerülni. Kellemes, de nem túl elegáns fürdőbe szólt a beutaló, melyet egy hónapja a zsebében hordott. Egyetlen valamirevaló öltönyét is kitisztíttatta aznap, mikor a helyettes igazgató a folyosón útját állta, és nagy vállveregetés közepette betuszkolta az igazgatóhoz. „Te vagy az, aki megmenthet TÁSKA — Még pár percig eltart. Tessék csak nyugodtan várni. A néni fészkelődni kezdett, majd szinte bizalmasan fordult a férfi felé. Fiatalember, ha meg nem sértem, volna szíves lesegíteni a kofferemet? Ott, az a kicsi fekete. Ide, ni. Nagyon szépen köszönöm. A fiatalembernek becézett férfi sértődötten emelte le a kívánt bőröndöt, és fejét úgy forgatta a hölgy felé, hogy az vegye már észre tar kobakját. Talán el is pirult, mint akit legrejtettebb szándékán kaptak rajta. Órákig hessegette el magától a gondolatot, mely lépten-nyomon arra akarta kényszeríteni, hogy utazása céljával foglalkozzon. Félt, hogy esetleg elárulja magát, ha hevesebben ver a szíve, vagy viselkedését gúnyos mosolyok kísérik. Most ez a váratlan, alapjában véve ártatlan megszólítás egészen kizökkentette nyugalmából. Hát igen, „fiatalember”. Bár maradék haja erősen őszül, van elég ereje ahhoz, hogy új életet kezdjen. Joga van hozzá. Hiszen annyit szenvedett. S még mennyi energia feszül benne! De türtőztette magát, mikor a hölgy felé fordult. — Szóra sem érdemes, néni. Fiatalember? Nagyon igaza van. Még csak két hete vagyok nyugdíjas. De nem folytatta. Minek is magyarázkodjon? Kinek? Rég elhatározta, ha eléri a korhatárt, egy napot bennünket. Visszadobták a fejlesztési tervünket, egészen más szempontok szerint kell átdolgozni. Te vagy az egyetlen, akinek kellő áttekintése van. Azonnal hozzá kell látnunk. Mit? Fürdőbe? Az koszfészek, nem fürdő. Mi a legelegánsabbat biztosítjuk neked, és tetejébe olyan prémiumot kapsz, amilyet csak ki lehet sajtolni ebből a nyavalyás üzemből... ha maradsz és befejezed.” Nem vállalta. Egy hétre rá a feleségét váratlanul kórházba szállították. Míg a várótermekben üldögélt, önkéntelenül hallgatva a panaszokat, rájött, hogy megtakarított pénzecskéje, szemérmesen szólva, igen csekély. Mikor bejelentette, hogy marad, a felesége betegségére hivatkozott. Ősszeharapta az ajkát, és egész nyáron át dolgozott. Csak akkor vadult meg, mikor képeslapot talált az asztalán. „A fürdőhely várakozásomon felüli, sokkal kellemesebb, mint ahogy ti otthon gondolnátok. Köszönöm, hogy részemre lemondtál róla, sajnálhatod. Elvtársi üdv. Sitói aláírás. A képeslap piciny káit egyenként dobálta ki az ablakon, s még sokáig nézett kifelé, míg valamelyest megnyugodott. Befejezte a tervet, közben a feleségét is eltemette. Utána a fürdőigényről már hallani sem akartak. A beígért prémiumnál meg végleg betelt a pohár. Kiderült, hogy tíz részre osztották. Csak köpött egyet, és szó nélkül becsapta az ajtót. Ennek már két hete. De minek kösse mindezt ismeretlenek orrára? Mikor utolsót nyögött a fék, felegyenesedett, és táskáját maga mellé tette. Az idős hölgy nem állhatta szótlanul. — Hát magáé a táska? Ennek igazán örülök. Egész úton ezt nézegettem. Találgattam, ki fogja levenni. Nagyon aranyos jószág. Biztosan külföldi. Hogyan örülne neki a leányom! No de Isten áldja, én majd utoljára szállók ki. Az útlevelére meg nagyon vigyázzon, mostanában divatba jött... És a Kezével mutatta, hogy elemelni. — Nem félek én attól. A táska meg francia. Akinek viszem, az, remélem, örülni fog. Minden jót, néni. Elfordult az ajtó felé, mely előtt még néhányan várakoztak. Hát igen, a táska. Ő sem tudta levenni róla a szemét, mikor először meglátta. Semmi egetverő, de mégis. Akárcsak egy vonzó nő, akiről hirtelenjében nem tudjuk megmondani, mi vonzza benne a férfit, de a vonzás erejében nem kételkedünk. Egyszer tolmácsolni hívták. Egy régi diáktársa mamájához francia rokon érkezett, egy középkorú nő, nagyon kedves. Csak franciául tudott. Valahogy szót értettek. Az asszony elmagyarázta, mit szeretne, mit gyűjt, táskájából kirakta a már megszerzett holmit, többnyire népművészeti tárgyakat. Csak nézte, nézte a táskát, bocsánatot kért és elrohant. Odahaza egy emléket őrzött a nagyapai házból. Régi parasztházak utcai oromfalán mélyedést hagytak a falban a „házi szent” számára, bizonyára pogány szokás. Ilyenben állt valamikor a kemény tűzifából faragott püspökszobrocska, felemelt kezével áldást hintve a járókelőkre. Mikor Mila, a feleség, „véletlenül” letörte az áldáshintő kezet, kegyetlenül összevesztek. Sokáig egy nagyobb befőttesüvegben őrizgette becsomagolva a szebbet, nehogy szemet szúrjon. Egyszer mégis szemétre dobva találta. Onnan lopta vissza. Ezt a „szentet” csomagolta ki a madame számára, aki kinyújtott tenyerébe állította, nézte, míg lázba nem jött. Combién? Non d’argent. Okos nő volt, kiszórta holmiját a táskából. Bon? Bon. Most az övé, boldog, hogy jól választott. A kis szentet bizonyára nagyobb becsben tartják ott, ahová került. Kár érte. Valami zizegni kezdett a talpa alatt, az ülésről lecsúszott egy képes folyóirat. Most rajta tipródnak. Próbálja a címeket kibetűzni: Francia filmek. Ezektől a franciáktól nem szabadul. Az előtte álldogáló szomszédja felemelt sarka alól ismert színész arca komorodik elő. Hisz ez Jean! A nagy Gabin. О is mennyire megöregedett. Erős nyilallást érzett a szíve táján: a „Gazsi", a parádés sofőr! Őt hívta Jeannak, mivel szembeötlő volt a hasonlóság közte és a színész között. (Folytatjuk)
