Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-02-24 / 4. szám
szemét, s az árnyékvilágtól örökre búcsút véve, megindul... „Zzzz” ... zizeg a szántalp. Hogy hallja-e Nagyenyka azt a két szót, nem tudom... Csak azt látom, hogy elgyötörtén, bágyadtan emelkedik fel a szánkóról. S látom az arcán, hogy maga sem tudja: hallott-e valamit, vagy sem. Lesiklás közben a félelem elvette a hallását, nem tudta a hangokat megkülönböztetni, felismerni... Aztán beköszönt a március, az első tavaszi hónap... Simogatóbb a napfény. A mi hegyünk sötétedni kezd, csillogása megfakul, aztán elolvad az egész. Nem járunk már szánkózni. Szegény Nagyenyka, nincs hol hallgassa azt a két szót, de az sincs, aki a fülébe súgja; a szelek elülnek, én pedig Pétervárra készülök, hosszú időre, meglehet, örökre. Vagy két nappal elutazásom előtt, alkonyattájt, a kertünkben üldögélek. A kertet magas, szöges drótos kerítés választja el Nagyenykáék udvarától... Elég hideg van még, a trágyadomb még havat őriz, holtak a fák, de már tavasz érződik a levegőben, lármás rikácsolással keresnek éjszakai pihenőhelyet a varjak. Odalépek a kerítéshez, szemem a résre tapad, sokáig figyelem a szomszéd udvart. Látom Nagyenykát: kilép a tornácra, és szomorúan, epedő tekintettel bámulja az eget... Sápadt, csüggedt arcát meglegyinti a tavaszi szél... Annak a szélnek az emlékét idézi fel, amely akkor, a hegyen, a fülünkbe süvített, akkor, amikor azt a két szót hallotta. Igen-nagyon szomorú lesz arca, könnycsepp gördül végig rajta... És a sápadt arcú lány kinyújtja két karját, mintha könyörögne a szélnek: mondja még egyszer! Én megvárok egy szélrohamot, és halkan kimondom: — Szeretem, Nagyenyka! Istenem, mi történt egyszerre Nagyenykával! Felkiált, mosoly ragyog fel az arcán, karját a szélbe tárja. Örvendező, boldog, és milyen szép! Én pedig megfordulok, és megyek csomagolni... Régi történet ez. Nagyenyka azóta férjhez ment; szülői parancsra vagy a szíve szavára — mindegy —, a nemesi gyámhivatal titkárához, s már három gyermeke van. De hogy hogyan röpültünk együtt a szánkón a mélybe, hogyan sodorta fülébe a szél ezt a két szót: „Szeretem, Nagyenyka” — nem felejtette el. Életének legboldogabb, legmeghatóbb, leggyönyörűbb emléke maradt. Én pedig most, hogy idősebb lettem, nem értem már, minek is mondtam azt a két szót, mire volt jó ■ez a tréfa.. ПРОШ NŐ Aminap behívtam a dolgozószobámba Julija Vasziljevnát, gyermekeim nevelőnőjét. El akartam vele számolni. — Üljön le, Julija Vasziljevna! — mondtam neki. — Hadd számoljunk el. Bizonyára pénzre van szüksége, maga annyira szertartásos, hogy magától soha nem kérné... Nos... havi harminc rubelben egyeztünk meg... — Negyvenben... — Nem, harminc rubelben... Nekem itt fel van jegyezve... Mindig harminc rubelt fizetek a nevelőnőknek... Nos, két hónapja van nálunk... Két hónapja és öt napja... — Pontosan két hónapja... Nekem itt fel van jegyezve. így hát jár magának hatvan rubel... Ebből lejön kilenc vasárnap... mert hisz Koljával nem foglalkozott vasárnaponként, hanem csak sétált... No meg három ünnepnap... Julija Vasziljevna elpirult, idegesen gyűrte ruhája szélét, de... egy mukkot sem szólt! — Három ünnepnap... így tehát lejön tizenkét rubel... Kolja négy napig beteg volt, s akkor nem foglalkozott vele. Akkor csak Varjával foglalkozott... Három napon át a foga fájt, s a felségem megengedte, hogy ebéd után pihenjen... Tizenkettő meg hét az tizenkilenc. Ha ezt levonjuk... marad... hm... negyvenegy rubel. így van? Julija Vasziljevna bal szeme vörös lett, és elöntötte a könny. Álla megremegett, idegesen köhintett, szipákolt, de egy mukkot se szólt! — Szilveszterkor eltört egy teáscsészét kistányérral együtt. Ez két rubel... Igaz, a csésze többe kerül, különben is családi ereklye, de... isten neki! Több is veszett már! No meg a maga vigyázatlansága folytán Kolja felmászott egy fára, és elszakította a kabátját... Le tíz rubel... Úgyszintén a maga vigyázatlansága folytán lophatta el a szobalány Varja cipőjét. Magának mindenre ügyelni kell. Ezért kap fizetést. így hát lemegy még öt rubel... Január 10-én kölcsönkért tőlem tíz rubelt. — Nem kértem! — suttogta Julija Vasziljevna. De nekem itt van feljegyezve. Nos, legyen... Jól van. — Negyvenegyből lejön huszonhét, marad tizennégy... Most már mindkét szemét elöntötte a könny... Hosszú, formás orrán kiütközött a verejték. Szegény lány! Csak egyszer kértem mondta remegő hangon. — A feleségétől kértem három rubelt... Többször nem kaptam... — Igen? No lám, ez fel sincs nálam jegyezve. A tizennégyből lejön három, marad tizenegy... Itt van a pénze, kedvesem! Három... három... megy három, egy meg egy, fogja! S odaadtam neki tizenegy rubelt... Elvette, s reszkető ujjal dugta a zsebébe. — Merci — suttogta. Felpattantam, és róni kezdtem a szobát. Dühbe gurultam. — Mért ez a merci? — kérdeztem. A pénzért... — De hisz kiraboltam magát, az ördög vigye el, kifosztottam! Hiszen megloptam magát! Miért ez a merci? — Másutt egyáltalán nem fizettek... — Nem fizettek? Nem is csoda! Gonosz tréfát űztem magával, kegyetlenül megleckéztettem... Odaadom magának a nyolcvan rubeljét! Itt van ebben a borítékban előkészítve. Hát szabad ilyen lagymatagnak lenni? Miért nem tiltakozik? Miért hallgat? A mai világban lehet-e erős karmok nélkül élni? Hát hogy lehet ilyen pipogya? Szánalmasan elmosolyodott, arcáról leolvastam: „Lehet!” Bocsánatot kértem tőle a kegyetlen leckéért, és legnagyobb csodálkozására odaadtam neki a nyolcvan rubelt hiánytalanul. Félénken köszöngette, és kiment... Ahogy utánanéztem, azt gondoltam: könnyű erősnek lenni ezen a földön! WESSELY LÁSZLÓ fordításai s
