Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-12-16 / 4. szám
Bevezetés és befejezés l.Úgy is el lehet képzelni, ahogy a valóságban volt — dél van, tükrösen csillog a nap a folyóvízen. Könnyű ladikon két derék legény utazik, lábukat a szőke Bodrog mossa. Csönd van, egyedül a part felé siető és az onnan visszaverődő hullámok játéka haitik. Valami elragadó kép ez; amikor ez és ehhez hasonló idilli képek szövődnek, akkor a nap — minden értelemben — a delelőn jár. Idecsillámlik a folyószélről a finom homok, villognak a Somos oldalába kapaszkodó házak ablakszemei. A legények a ladikban sűrűn törölgetik gyöngyöző homlokukat. Az egyik hetyke fiúcska az északi oldalra áll, hátat fordít a tűző napnak, és lenéz az „alkonyba”. Szeme a vízen át a folyó fenekére mered: a kristályosán tiszta vízben méteres halak úszkálnak. Úgy is el lehetne képzelni, ahogy a valóságban van — a rezgőnyár és a füzek lombja elsárgulva, a leveleket őszi nyirok tapasztja a földhöz. A Bodrog — melynek egykor vizét itták a ladamóciak — szennyesen csordogál medrében. A szabadon vágtató hideg szél végigsöpör a sűrűsárga víztükör felett. A parti fűz sövénye gazzal, kákával, iszappal vegyül. Sekély volt itt a víz valamikor, szekerek jártak át rajta, hozták a terményt a határból, vitték a trágyát; odébb mésszel teli ladikok húztak lefele. Nincs már az utacska, melyen egykoron jól begombolkozott gazdák szekereztek a községi hídhoz; nincs a híd se, a háború végén beleszakadt a folyóba. Most sehol senki, a haraszt várja csupán, hogy megfújja a szél. A hetyke legényke benn ül, és az ízületeivel bajlódik — nem nagyon múlatja az időt emlékezéssel. Nem járja a Tó begazosodott legelőit, nem sajnálja a semmivé vált iskolakertészetet. Odaklünn Ladamóc már alig több, mint egyik, nagy kocsi mészkővel megrakott égetője, amely fölül a kemence széthordatott, elmállott. A VILÁG SZÉLE, LADAMÓC 4 Nő
