Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)

1991-12-02 / 3. szám

CSÁTH GÉZA:

Ismeretlen házban

Io — szólottám —, feküdj le halotti ágyadba, és aludj el.

És ő szótlanul vetkőzni kezdett.

10.

Kényszeredetten és illetlenül mosolygott reám. Lehúzta a harisnyáit, kis piros papucsait és könnyű selyemköntösét. Azután az ágyra ült, lassan, mosolyogva lehajtotta a fejét a párnára, és egyenként a takaró alá húzta apró, kislányos, fehér lábait.

Ekkor én suttogva, reszketve, majdnem zokogva beszélni kezdtem.

11.

— Ó, én tudom, Io — mondottam —, tudom: te találkoztál egy tavaszon a Nagyapával. És megláttad az ő tizenhét éves rózsaszínű fiúarcán a szerelem áldását. Ugye, Io. Mert ő volt a legszebb azok között, akik akkor az egyetemen tanultak.

12.

— Finom, fehér kezei ránctalanok voltak. És a kék erek, amelyek később kidagadtak és kicsomósodtak rajta, akkor lenn bujdostak, a friss, eleven izmok között. Valószínűleg a kezét is megcsókoltad, s ezen nem is kell csodálkoznom, mert szeretted őt, Io, és emiatt csábítottad el őt ebben a szobában.

13.

— Hányszor jött el hozzád azután, és ült itt Nagyapa nálad? Szép, fiatal arcára vékony rétegben rakódott reá a gonosz mósusz-illat, amelyet kis ládádban tartogattál. Te okoztad, Io, hogy a Nagyapa rózsaszín arcára apró ráncocskák ültek. Mégpedig igen korán. A szeme köré. És az orrcimpái mellé.

14.

— Nem vádollak, Io, csak azt akarom neked megmondani, hogy miattad sírt Nagyanya annyiszor, amikor félt, hogy Nagyapa nem szereti többé. És most valami fájó és borzasztó dolgot mondok neked: nem is szerette. Csak téged szeretett életében, Io. Ezt te persze nem tudhatod.

15.

— Én azonban jól tudom, hogy mielőtt Nagyapa hazament Pestről a nyári szünidőre, hosszan csókolta a nyakadat. És az ajkaidat is. Meg a violaszínű könnyes szemeidet is.

A Nagyapa elment haza, és te a legynagyobb vétket követted el, Io. Feledtél, feledtél. Olyan nőknél, mint amilyen te voltál, a legnagyobb vétek, a végleges züllés ez.

16.

— Ezt nem pótolhattad helyre soha. Méltatlan lettél a drága iljúi szerelemre. Nem őrizted a kincset. És a szerelem megbosszult téged. Mert emiatt öregedtél meg, Io.

Nem vágytál a szerelmi csók édességére, és — ó, szégyen — kezdted édesnek mondani valamennyit.

17.

— És amikor a Nagyapa sokkal később, a kisfiával, az én apámmal Pestre jött, találkoztatok a Stáció utcában. Emlékszel rá? Vagy ezt is elfelejtetted?

Szent István napja volt. Nagyapa a bal kezének mutatóujjával vezette apát. Apa szép, barna szemecskéi pedig tágra nyílva bámulták az ismeretlen nagy város csodáit. Te ott álltái az utcasarkon, és nem ismerted meg a Nagyapát, hanem hátat fordítottál, és elindultál más irányba.

18.

— Ó, a Nagyapa sokat gondolt reád. Mert igazi nemes férfiúi lelke volt, és az első szerelem gyökereit belőle semmi ki nem irthatta. Aznap este, amikor lefektette fáradt kisgyerek-apuskámat, igen töprengett Nagyapa, hogy elinduljon-e a keresésedre. Gyertyavilágnál éjfélig virrasztón a szálloda szobájában, és végigmuzsikáltatta lelkén a régi csókjaid dudorászó emlékeit. A legszebb ifjúságnak andalító zenéjét.

19.

— Mit mondjak még, Io. A halálos ágyán is rád gondolt. Ott állott mellette Nagyanya, ez a szép, csodálatosan kedves, hű asszony, orvosságot adott neki, és megtörülte verejtékes homlokát. És Nagyapa mégis rád gondolt...

20.

— Ezeket akartam neked mondani. Io. Azután meg akartam igazítani a függönyöket halotti ágyadon, és meg akartam gyújtani a mécsest a szentkép alatt. Engedd hát, hogy távozzam.

21.

Io most lehajtotta fejét a párnára, szomorúan nézett rám, és elnyújtózott az ágyon, mint valami halott kismacska.

Megigazítottam az ágymennyezet fehér függönyeit, és meggyújtottam a kék üvegű mécsest a Mária-kép alatt.

Io ibolyaszínű nyitott szemei úgy sötétlettek a fehér csipkefátyolon át, mint két szegény, eltévedt, elpusztult bogárka.

22.

— Io — mondottam —, számodra nincs irgalom a túlvilágon. Sohase lesz nyugalmad. Éjjel a folyosón és a lépcsőházban kell bolyonganod, hogy a későn hazatérő ifjak és férfiak szívét riaszd szellemcsókoddal. Sajnállak e szomorú élet miatt. A kis falépcső, a szűk folyosó, a petróleumlámpa halvány világossága mellett, nem a legkellemesebb sétahelyek. Különösen, ha a házmester takarékoskodik az olajjal, és a lámpa emiatt keservesen füstöl... Hanem most megyek, Io, nemsokára éjfél lesz, isten veled!

23.

Kiléptem a szobából. Lebotorkáltam az udvarra, és kimentem a házból. De mire hazaértem, már jóval elmúlt éjfél. Amikor kinyitották a kaput, gyenge érintést éreztem a vállamon, és megborzongtam a fülem mögött. Mintha egy könnyű női kéz megfogott volna, és mintha hűvös ajkak csak egy szempillantásra — mint valami szellő — megcsókolták volna a nyakam.

Nő 19