Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)

1991-12-02 / 3. szám

-ben Himmler György Széchenyi-díjas tanár 1991. szeptember 20-án Budapesten, a Széchenyi Társaság ünnepi közgyűlésén Antall József miniszter­­elnök mintegy harminc embernek adta át „A magyar­ságért hivatástudattal végzett munkásságért” emlék­plakettet és oklevelet. Köztük volt Himmler György, a párkányi Balassi Bálint Közművelődési Klub vezetője. Tanár úr, mi az, amit tudni kell erről a társaságról? — A Széchenyi Társaság öt esztendővel ezelőtt ala­kult. Elnöke dr.Tóth József, a főtitkára pedig dr.Ru­­bovszky András, aki civilben a Gellért Szálló főigazga­tója. Fő feladatuknak tekintik, hogy szakmai hozzáér­tésükkel segítsék a kormány munkáját, s hozzájárulja­nak a nemzeti jellegű polgári Magyarország megte­remtéséhez. Saját hitvallásuk szerint „nem száj-, ha­nem tett-hazafiak kívánnak lenni”. A díjkiosztás gesz­tusa is része ennek a vállalásnak. Azokat a személyisé­geket jutalmazták, akik eddig hivatalos elismerésben még nem részesültek, de szűkebb és tágabb pátriájuk­ban elhivatottsággal dolgoznak a közművelődés, a kultúra területén. Akár az anyaországban, akár má­sutt, de magyarként! — Az ön számára mit jelent ez a díj? Milyen szerepet fog játszani az életében ? — Ez az erkölcsi megbecsülés nem egyedül nekem szól, hanem annak a közösségnek is — gondolok itt a klub munkatársaira —, amelynek képviselője vagyok. Tehát sokéves közös munkánkat jutalmazták. Ez egy­fajta kulturális-művelődési folyamat, szerteágazó kapcsolatteremtési lehetőségekkel. Környezete hogyan fogadta a díjazása hírét? Az a közeg, amelyben dolgozom, az utóbbi két évben nagyon megváltozott. Még mindig akadnak a városban, akikkel nehéz szót érteni, de a helyi önkor­mányzat tagjaként lényegében különösebb nehézsé­gek nélkül végezhetem a munkámat. Ami a díjat illeti, sokan gratuláltak, a barátaim biz­tosan örültek is neki. Az erkölcsi biztatás mindig jól­esik az embernek, mert a közművelői munka anyagi­lag nem nyereséges vállalkozás. De hát másfajta ha­szon is létezik. Azt is mondhatnám, hogy én csak egy altiszt vagyok. A tanári munkám mellett végzem az összes többit, lelkesedésből, egy szűkebb közösség ja­vára. Nagyon remélem, hogy nem fölöslegesen! —csepécz— Béla a rekamién ül és beszél. Halkan beszél, szinte suttog. Talán attól fél, nem létező lehallgatőkészülékek rög­zítik minden egyes szavát. Két évvel ezelőtt, még a rendszerváltás előtt, büszkén vette át mérnöki diplomá­ját a nyitrai Mezőgazdasági Főiskolán, s nagy terveket szőve lépett be a lehetősé­gek kapuján. Egy közeli szövetkezetbe került mint gépész. Megismerte a munkát és a munkaerkölcsöt, a dolgozókat, akik közül néhányan később az irányítása alá tartoztak, mondja egészen halkán. „Elkö­vettem egy óriási baklövést. Kiálltam kol­légáim mellett akkor is, ha nem érdemel­ték meg. De mikor nekem lett volna tá­mogatókra szükségem, egyszeriben párt­fogók nélkül maradtam. Hát én ebből to­vább nem kértem! Benyújtottam a fel­mondásomat.” Béla a felmondási idő leteltével ott­hagyta a szövetkezetét minden bajával együtt, s az idei év januárjától már szabad embernek mondhatta magát. Először munkanélküli segély nélkül tengette nap­jait, de nem lógatta a lábát. Otthon, a ház körül mindig talált valami elfoglaltságot, meg ott volt a zöldségeskert is, amely erős és szorgos kezeket igényelt. A kert bevé­teléből ő ugyan pénzt nem kapott, az pedig már más dolog, hogy a szülők valamikép­pen mindig meghálálták a fáradozását. 6 Nő Néhány hónapig tartott a tengődése, amikor egyszer csak fogta magát, s beko­pogtatott a munkaügyi hivatal ajtaján munkáért. Szerencsétlenségére vagy sze­rencséjére a megélhetéshez szükséges munkanélküli segélyen kívül egyebet nem tudtak neki ajánlani. Később aztán a vég­zettségének megfelelő munkát kínáltak fel neki. ő azonban — esélyeit latolgatva szintén nem kért. „Ennyi pénzért!” Ami­kor öt perc alatt negyvenezret is kereshet! „Megpróbálom a maszekot.” — mondja elszántan. Béla a maga ura szeretne lenni, hogy senkinek, egyedül csak magának tartoz­zon felelősséggel. Persze kockára kell ten­nie jó néhány kékhasút is, de ha a szeren­cse nem kerüli el, reméli, többszörösen is Mennyit ér ma egy mérnöki diploma? — arra az elhatározásra jutott, hogy me­zőgazdasági iskolában havonként ezer­nyolcszáz koronáért bizony mégsem fog tanítani. Az utazásra, öltözködésre is pénz kell, s ha mindezt leszámítja, egyál­talán nem éri meg a dolog. Aztán egy má­sik üzemben művezető lehetett volna ha­vonként kétezer—kétszáz koronáért. Ti­zennyolc ember irányítása és nagy anyagi felelősség lett volna a vállán. Kösz szépen, mosolyog rajta még így utólag is. Felelős­ség a selejtekért is?! S ha valami balul üt ki, az én pénztárcám bánja? Hát ő ebből megtérül a befektetése. Béla egyelőre tit­kosan kezeli az ügyet, mindössze annyit hajlandó elárulni, hogy nem külföldön szándékozik megkeresni azt a negyvenez­ret. Erősen hiszi, hogy a falujában is meg­teremtheti a maga Amerikáját, ha jó üz­letbe fekteti be összekuporgatott tőkéjét. Béla tehát a sutba vágta a diplomáját. Nem vár ő a munkaügyi hivatal ígéreteire, felcsap inkább vállalkozónak. Hát ennyit ér ma egy mérnöki diploma. ISKI IBOLYA

Next

/
Thumbnails
Contents