Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-10-28 / 1. szám
Gorki faluig, a/.t hiszem, háromversztányi lehetett az út. Mégsem koekáztattam meg, hogy gyalog vágjak neki. A tavaszi sár, nem túlzók, térdig ért. Az állomás előtt, a szövetkezeti bolt sarkán, parasztszekér ácsorgóit. Idősebb, kucsmás muzsik bajmolódott a lóval. — Hallod, bátyám — szólítom meg —, nem vinnél-e be Gorkiba? — Bevinni éppen bevihetiek — feleli —, csak hát énnekem ingyenfuvarból nincsen nagy hasznom. Egy rubelt kell tőled kérnem, jóember. Igen nehéz az út. Tele kátyúval. Felültem a szekérre, és elindultunk. Az út csakugyan siralmas volt. Mintha annak idején, amikor építették, bonyolult számításokat végeztek volna, hogy a tavaszi sárvíz pontosan ide ömöljön minden környező mezőről. Csaknem az egész kerék belemerült a híg sárba.- Micsoda sár —jegyeztem meg. — Hát sár, az van — válaszolta egykedvűen a paraszt. Az alacsony bakon ült, lábát lógázva, s nyelvével szakadatlanul csettintgetve biztatta a lovát... Egész úton bíztatta, szünet nélkül. Mert amikor csak egy pillanatra abbahagyta, a ló hátrasunyta a fülét, és jámborul megállt. Alig mentünk száz lépést, amikor a hátunk mögött, a szövetkezeti bolt előtt, bősz rikácsolás támadt. Egy szürke kendős asszonyság hadonászott vadul utánunk, káromkodott, mint a jégeső, és a híg sárban nagy üggyel-bajjal caplatva, igyekezett a szekér után. — Te hétpróbás gazember, te! — rikoltott teli tüdőből. — Kit ültettél föl, te pokolfattya? Megállj, büdös, majd ellátom én a bajodat! Az én mzsikom hátrafordult, és szakállába heherészett. Mihail Zoscsenko Az ünnepelt Hej, a fehérnép! — csóválta a fejét mosolyogva. — Má megin a véremet szíjjá! — Mit akar? — kérdeztem. — A nyavalya tudja — vont vállat, és kifújta az orrát. — Biztos az is a szekérre mászna. Nem akaródzik neki a sarat gyúrni. — Hát hadd üljön föl! — Hármat nem bír el a ló. Fene rossz ez az út. Az asszonyság majdnem a hasáig emelve a szoknyáját, egyre sebesebben taposta a sarat, de akkora latyakban nemigen érhetett utol bennünket. — Hát talán megegyeztetek, hogy elviszed? — faggatóztam. — Minek egyeztünk vóna meg? Feleségem az énnekem. Minek azzal egyezkedni? — Micsoda?! A feleséged? — esett le az állam. — Hát mért hoztad ide? — Minek erőszkoskodik?! Úgy vöt az, hogy máma, merhogy a neve napja van neki, hát begyüttünk ide ezt-azt venni. A szövetkezetbe... Nekem, a városi embernek, egyszerre roppant kínos lett a szekéren ülni, annál is inkább, mert a névnapos most már egyre har(folytatás a 15. oldalról) replésúkért jobb esetben havi fizetésűk kétszereséhez jutottak hozzá a művészek. Be kellett látni ugyanis, hogy a színészek alulfizetettsége épp elegendő okot szolgáltat arra, hogy mellékkereseti forrás után nézzenek. Ezen jog és az igényesség egyensúlyzavarai sok gondot okoztak. A kezdeményezés bevált a Jókai Alapítványnak köszönhetően, ha nem is nagyszabásúén, de realizálódhattak a szabadtéri játékok, s a jövő évi rendezvény is biztosítottnak látszik. Ám ha alapítványunkat sikerül bővíteni, produkciónként! jutalmazást is be lehet vezetni, ami igencsak kívánatos volna. Szinte kívülállóként kellett tehát diagnosztizálnom a bajokat, s azonfelül megfelelő lépésekkel orvosolni a színház idült és heveny problémáit. Ebbe а programba tartozik még, hogy az elmúlt évadban igényes tervezőket és rendezőket tudtam szerződtetni. Szembe kell néznem viszont az igényesség lélektanával, ami arra int, hogy a felfokozott igényesség görbéje képes hirtelen zuhanni. Remélem, amennyiben ezt egy éven keresztül szinten tudtuk tartani, a zuhanás nem fog bekövetkezni.- Tudom, a műszaki gárda s a szervezés sem úszta meg személycserék nélkül. Ezek után kíváncsi volnék arra, hogy az a tény, mely szerint szinte állandóan telt házak előtt játszotok, mennyiben köszönhető a profi szervezésnek, s mennyiben egyéb körülményeknek. — Telt házak előtt játszunk, ami egyértelműen a darabválasztásnak köszönhető. Mondhatnám, hogy a szomjas embernek vizet kell adni. Mindenkiben él egy lelki, szellemi, intellektuális vágy, azt kell kielégíteni. Ebből kiindulva fogalmazódik meg bennem az, hogy mi kerüljön műsorra. Itt persze sohasem lehet az ember teljesen biztos a dolgában. Bezzeg a korábbi években a leghatározottabban tudták, hogy mikor mi kell a nézőknek! Sikerült is őket úgy elriasztani a színháztól, hogy öröm volt nézni. Én mindössze feltételezni tudom, hogy az adott időben mire van szükség. Ez nem diplomácia, hanem a valószínűség felmérésének kérdése. Tudom például, hogy a magyar történelem hiányosan épült be az emberek tudatába. Ha tehát rájátszva az ezirányú vágyakra, úgy tudom megcélozni a közönségigényt, hogy saját igényességemből sem engedek, nem Jolly Jokert, nem kommerszműfajt kínálok. Más: a Soros Alapítvány támo-18 Nő gatásának köszönhetően ma olyan akusztikai feltételek mellett tudunk dolgozni, amelyek kiemelik az előadás pozitívumait, s amelyek mellett vállalni lehet a zenés darabokat, persze csakis az olyanokat, amelyeknek egyúttal jó prózájuk is van. — Hogyan viszonyulsz az „élő klasszikusokéhoz és a nyugati klasszikusokhoz? Régi fájdalmam, hogy ezek közül több még mindig csupán olvasmányélmény a számomra. Hol tartod számon többek között Sam Sheppardot, Tennessee Williamsot, Harold Pintért, O'Neillt stb., s mennyiben akadály a jogdíjfizetés? — A szerzői jogdíj fizetése ma már nem gond, hiszen egyébként is szinte mindent valutában kell fizetni. Tennessee Williamstől például most rendezem Kassán A vágy villamosát. O’Neill borongós, szorongásos darabjai közül pillanatnyilag a Vágy a szilfák alatt című drámáját tartom a legidőszerűbbnek, amelyhez viszont egy Bessenyei-habitusú színész kellene. A többi meglenne — mondom én. Ezt azért említem, mert a szóban forgó szerzők és darabjaik esetében — persze nagy általánosságban szólva — annyira ki vannak munkálva az egyes szereplők, hogy ha azok nem találkoznak az adekvát típussal, a darab kudarcra van ítélve. Ezek a szerzők sokszor színészre írtak darabot. Ez a probléma többek közt Csehowal is. Isten mentsen meg egy színházat attól, hogy rossz szereplőkkel hozza a Cseresznyéskertet vagy a Három nővért. Mert ha az ott meghatározott szerepeket nem fedem le megfelelő egyéniségekkel, lesz, kérem émelygés, lesznek nagy csendek, továbbá halálos unalom a néző száméra. Hogy aláhúzzam az elmondottakat, kissé cinikusan azt mondhatnám, hogy a szlovák kollégák például ilyesmikkel próbálkoztak, s bizony gondot okozott számukra egy-egy előadás megtartása, ami néző nélkül, ugye nem megy. Ebből is kitetszik, hogy a helyzetet mi mértük fel jobban, s így a ml munkánk volt eredményesebb. — Valamennyien tudjuk, hogy a szerepvállalásod sajátos, mondhatni agresszív, rámenős fellépést követel. De talán az alaptermészeted is ilyen. Vállalod-e a szembesülést önmagaddal, illetve ezt a kritikát olyasvalakitől is hallottam, aki emiatt elhagyta a színházat. Igaz, időközben visszajött, s ennyit mondott: Tévedtem. — Kérem. Ha olvasónk abban a szerencsés helyzetben volna, hogy ilyen riportokat ol-
