Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-12-23 / 5. szám
Lewis Thomas Hány élete van egy sejtnek? Néha érdemes a biológusokra is odafigyelnünk, érdemes a hangjukat meghallanunk Ha másért nem, legalább azért, hogy míg gondolatsoraikat olvassuk kutatási eredményeikről, elszakadjunk a sajátunknak egy nyelvbe zárt, egyetlen kultúrához kötődő merev egyformaságaitól. Ha ilyen szándékkal vesszük kézbe Lewis Thomas Hány élete van egy sejtnek? című könyvét, bizonyosan szerzünk magunknak néhány derűs és emelkedett pillanatot. Dr. Thomas szinte már költői nyelven fogalmazott esszéit eredetileg a New England Journal of Medicine számára készítette. S miután havi rovatának oly nagy sikere lett, felkérésre kötetbe rendezte írásait. Mi most, az év végi nagy könyvkiárusítások idején abban a szerencsében részesülhetünk, hogy mindössze nyolc koronáért birtokába juthatunk e nagyszerű természettudós gondolatainak — magyarul, íme, egy rövid részlet a könyvből: Vannak élőlények, amelyek, úgy tetszik, egyáltalán nem halnak meg — egyszerűen csak teljesen eltűnnek saját utódaikban. Az egyedi sejtek pontosan ezt teszik. A sejtből kettő lesz, aztán négy, és így tovább, amig csak egy idő múlva az utolsó nyoma is el nem tűnik. Ezt nem tekinthetjük halálnak: ha a mutációt kizárjuk, a leszármazottak egyszerűen azonosak az első sejttel, az él bennük újra. A nyálkagombák életciklusának vannak olyan epizódjai, amelyek annyira végérvényesnek látszanak, mint a halál, de a fonnyadó lény a kocsonyával és a termőtestével nyilvánvalóan egy fejlődő állat átmeneti szövete: a szabadon úszó amöbociták ezt a szervet kollektiven használják szaporodásukra. Azt mondják, a földön bármely adott pillanatban billiószor billió rovar él, melyek legtöbbjének a magunk mércéjével mérve igen rövid a várható élettartama. Valaki úgy becsülte, hogy a mérsékelt égöv alatt minden négyzetmérföld felett 25 millió különféle rovar libeg a levegőben kilométer magas oszlopban fölfelé, úgy sodródva a légkör rétegeiben, akár a plankton. Ezek a rovarok állandóan halnak, egyeseket megesznek, mások csak úgy megdermednek és lehullanak tonnaszám a Föld körül, s miközben meghalnak, láthatatlanul föl is bomlanak. Minden madár bizonyosan meghal, de ki lát valaha is annyi döglött madarat, amennyi ezek nagy számából következnék? A döglött madár kivétel, rendkívüli, meghökkentőbb, mint egy váratlan élő madár, biztos tanúbizonysága ar emberi elme számára annak, hogy valami csúnyán félrement. A madarak valahol, valami félreeső helyen, valami mögött, valami alatt halnak meg, soha nem röpükben. Az állatokban a jelek szerint működik egy ösztön, amitől a halálukat egyedül és elrejtőzve bonyolítják le. Még a legnagyobb, legszembetűnőbb állatok is módot találnak rá, hogy időben elbújjanak. Ha egy elefánt „félrelép”, és nyílt terepen hal meg, a csorda nem hagyja ott: a többiek fölemelik és elhurcolják a tetemét, aztán végül valami megmagyarázhatatlanul alkalmas helyen leteszik. Ha az elefántok nyílt terepen elefántcsontvázat találnak, módszeresen fölszedik minden egyes csontját, aztán nehézkesen, szertartásosan nagy területen széjjelszórják. Ez egy természeti csoda. A Földön minden élet meghal, minden időben, ugyanolyan mértékben, ahogyan az új élet létrejön, amely minden reggel, minden tavasszal úgy elkápráztat minket. Mi mindebből nem látunk mást, csak egy-egy elszórt csonkot, októberben a nyaraló verandájának padlóján vergődő legyet, az országúton az összetört holttestet. Világéletemben zavarba ejtettek a hátsó udvaromon tanyázó mókusok, egész évben minden teli van velük, mégsem láttam soha sehol döglött mókust. Azt hiszem, jól is van ez így. Ha a Föld másként volna berendezve, minden halál a szabadban zajlana le, a holtak ott lennének a szemünk előtt, és a halál soha nem menne ki a fejünkből. így az idő nagy részében meg tudunk feledkezni róla, vagy úgy gondolunk rá, mint valami balesetre, amelyet valahogy el lehetne kerülni. Ám ettől a meghalás folyamata kivételesebbnek látszik, mint amilyen valójában, és nehezebb részt vennünk benne, amikor miránk magunkra kerül a sora, és részt kell benne vennünk. A magunk móuján és tőlünk telhetőleg mi is hasonulunk a természethez. A halálozási rovat hírt ad róla, hogy meghalunk, az apróbb betűs születési hírek a pótlásunkról tájékoztatnak, de ebből még nem fogjuk fel a folyamat hallatlan méreteit. Hárommilliárd ember él a Földön, és mind a hárommilliárdnak egy emberöltőn belül menetrendszerűen meg kell halnia. Ez az óriási halandóság, amely évente Lewis Thornes Hány élete var egy sejtnek? több mint 50 milliót érint közülünk, viszonylag titokban zajlik le. Igazából csak a családunkban vagy a barátaink közt bekövetkező halálesetekről tudunk. Ezeket gondolatban elválasztjuk a többiektől, és természetellenes eseményeknek, anomáliáknak, botránynak tekintjük. Saját halottainkról halk hangon, ahogy mondani szokás, lesújtottan beszélünk, mintha látható halálra csak okkal kerülhetne sor, betegség vagy erőszak folytán, ami elkerülhető lett volna. Virágot rendelünk, gyászolunk, szertartásokat végzünk, szétszórjuk a hamvakat, és nem veszünk tudomást a hárommilliárdos emberiség többi részéről, akik ugyanezen az úton járnak. A húsnak, a csontoknak és a tudatnak ez a mérhetetlen tömege mind el fog tűnni, és magába fogja fogadni a föld, anélkül, hogy ezt az átmeneti túlélők felismernék. Mostantól fogva még fél évszázad sem fog eltelni, és utánpótlásunk ezeket a számokat jócskán meg fogja kétszerezni. Nehéz elképzelni, hogyan tudjuk majd továbbra is megőrizni a titkot, amikor ekkora sokaság hal meg. Fel kell majd adnunk azt az elképzelést, hogy a halál katasztrófa, vagy gyűlöletes, vagy elkerülhető, de még azt is, hogy idegen. Ehhez többet kell majd tudnunk a rendszer többi részének életciklusairól és saját kapcsolatainkról a folyamattal. A jelek szerint minden, ami életre kel, valami helyett jön, cserébe azért, ami meghal, sejt a sejtért. Talán van némi vigasztalás ennek az egyidejűségnek a felismerésében, abban a tudatban, hogy mindnyájan együtt, a legjobb társaságban megyünk el. Nő 23
