Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-12-23 / 5. szám
Vezérlő „Az én számomra az is fontos, hogy mi történik a gyerekeimmel, hogyan gondolkodnak...” — mondta a beszélgetés végén Pásztor tanárnő, aki szeptember elején egy autóbusznyi gyereket vitt át Erdélybe cserekirándulásra. És ez az utolsó mondat ott, akkor valahogy új értelmet nyert. Ez a kirándulás nemcsak arra volt jó, hogy csillagok harminc dunaszerdahelyl gimnazista megismerje a vad, erdős Hargitát, a galambbúgos székely kapukat vagy Brassó bűzös kéményű gyáróriásait. Ez a kirándulás arra is jó volt, hogy húsz-harminc kamaszkorú diák rádöbbenjen, mit érnek az ő vágyai, elképzelései egy másik, hasonszőrű diák vágyai, elképzelései tükrében. ЖЖ • л S Túl a Hargitán A szép szavak után nézzük a hétköznapokat. Mit látott, tapasztalt Székelyföldön az a hét diák, akikkel most a fizikaszertárban körülüljük a katedrát? — Az egész Sopronban kezdődött — pontosít Wenchich László. — Egy nemzetközi fizikaversenyen voltunk a tanárnővel, és ott találkoztunk az erdélyiekkel. Mátis Tibor Rövid idő alatt rájöttünk, hogy nagyon keveset tudunk egymásról. A történelmi dolgokról valamicskét, meg amit a tévében látunk — azonkívül szinte semmit. Tulajdonképpen ott vetődött föl, hogy rendezhetnénk egy cserekirándulást. — Mindenesetre elég nagy sokkot jelentett ez a „kimozdulás” — szólt közbe Mátis Tibi —, mindenféle értelemben. A legjobban az döbbentett meg bennünket, hogy milyen nagy tudásbeli különbség van közöttünk és az erdélyiek között. Sokkal többet és mélyebben tanulnak, mint mi. Irtó komolyan veszik a tanulást, nem linkeskedik el a dolgokat. Itt nálunk az a nagyfiú, aki ellógja az órát. De amúgy is — irtó komolyan vesznek mindent. A fegyelem is nagyobb, mint nálunk. A beszélgetések során az is kiderült, hogy tájékozottabbak, többszörösen többet tudnak irodalomból, világ-Fodor Mónika történelemből — pedig nem is tanulnak világtörténelmet! Nem azért olvassák például a világirodalom remekeit, mert kötelező olvasmány, hanem mert tetszik nekik. Szinte hitetlenkedve figyeltük, mennyi bennük a lelkesedés! Nemcsak mondják, tudatosítják is, hogy a megmaradásukért tanulnak. Tudják, mint kisebbség, csakis úgy maradhatnak fenn, ha jól tanulnak, sokkal jobban, mint a románok — Ahogy láttuk — veti közbe Pónya Jutka—, nemcsak időben tanulnak többet, mint mi itt a gimiben, a 8 Nő követelményredszerük más, mint a miénk. Valahogy igényesebb. „Ledöbbentünk’’ tőle, milyen sokat tudnak. Rettenetesen nagy bennük az igény az önművelésre. Valóban azt éreztük, hogy itt a szellemi értékek az elsődlegesek! Nálunk a tanárnak az a legfontosabb, hogy a fóliasátorban minél több paprikája teremjen — Er-Pónya Judit délyben viszont az értelmiség komolyan veszi feladatát. Azok akik azt tartják, egy szelet vajas kenyérért nem adhatják el magyarságukat, küldetésüket — mint sokan azok közül, akik áttelepültek Magyarosszágra. És ez a diákokra is érvényes. Egy székelyudvarhelyi diák tudatosan készül a jövőjére. Már az iskolapadban tudja, mi akar lenni, és ennek rendel alá mindent. Matematika tagozatos osztályba megy, mert arra lesz a legnagyobb szüksége, és már tizenkét évesen tudja, hogy a népét fogja szolgálni, a megmaradást. Nohát, ilyen nálunk nincsen! — Ez is igaz, amit Jutka mond — folytatja Fodor Mónika —, de én nem ezen lepődtem meg a legjobban. A hét nap, amelyet Székelyföldön töltöttünk, sok mindenre rányitotta a szememet. Én pédául — tudom, hogy ezen a tanárnő megbotránkozik, vagy ha a tanárnő nem is, de Sípos Szilvia más tanárok — nem vagyok büszke arra, hogy a dunaszerdahelyi gimnázium tanulója vagyok. Nem érzem úgy, hogy valami pluszt kaptam itt, valami többet, mint amit a szomszéd iskolában kaptam volna. Székelyudvarhelyen viszont azt láttam, hogy a Tamási Áron Elméleti Líceum diákjai büszkék arra, hogy egy olyan iskola tanulói, amelyik négyszáz éves történelmi tradícióval bír... Büszkék az iskolájukral — Nagy ünnepeken a diákok viseletét öltenek — mondja Morva Petra —, így teszik még ünnepibbé az