Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)

1991-12-16 / 4. szám

„Hiúság — asszony a neved.” Még nap­jainkban is előszeretettel idézgetik ezt a fő­leg férfikörökben kedvelt szállóigét. Persze ugyanolyan joggal mondhatnánk „hiúság - férfi a neved”, de hát maradjunk mégis a nőknél, és utazzunk vagy négy-ötszáz évet vissza az időben. Nézzünk körül a rene­szánsz Itáliában, milyen „fegyverekkel” ren­delkeztek a szép olasz hölgyek a forró férfi­­szivek meghódítására. Annak idején a nők virágkora tizenhá­romtól huszonöt éves korig tartott. Igyeke­zett Ls minden hölgy a lehető leggyümölcsö­kézrőlkézre jártak. Divatba jött a hamis haj­betét, de mivel Velence és Konstantinápoly piacain nem árultak annyi szőke szláv és germán rabszolgát, mint amennyi vendég­hajat hordtak az előkelő olasz dámák, így fehér vagy sárga selyemből készítették a hi­ányzó fejdíszt. Ehhez aztán olyan fegyvertá­ra járult a szépítő- és kendőzőszereknek az arc minden centiméterén, még a fogazat megfestésére is, amilyenekről a mi korunk­nak már fogalma sincs. Genova asszonyai például feketére festették a fogaikat. Fogu­kat nemcsak festették, hanem tisztították is. Smaragdok és cápafogsor A középkorú nők fejükre fehér kendőt tettek, melyet kétoldalt kis szarvakba csavartak zőbben kihasználni ezt az időszakot. Ter­mészetesen a legfőbb cél egy elő-nyös há­zasságvolt, amelyet idejében, azaz tizenhá­­rom-tizennégy éves korban kellett nyélbe ütni. A tizennyolc-húsz éves nők már vén­lánynak számítottak, és ha csak nem volt te­kintélyes hozományuk, gondolkozhattak, melyik kolostorban élik majd le hátralevő éveiket. Ezért minden signorina azon fára­dozott, hogy megfeleljen a korízlésnek. A római birodalom bukása óta Európa egyetlen államában sem kezdték ki annyife- 161 az emberi alakot, a bőr színét, a haj nö­vését, mint az akkori Itáliában. Mindenki valami átlagos alakra törekedett, még akkor is, ha az a legföltűnőbb és legnyilvánvalóbb áltatással járt is. Az olasz nők általában barnák, mégis — érthetetlen módon, vagy épp ezért — a sző­két, vagy Velencében például a vöröset tar­tották ideális hajszínnek. Minthogy a Nap­ról az. a hír járta, hogy megszőkíti a hajat, a hölgyek szép időben az. egész, napot a verő­fényben töltötték. Természetesen nem bíz­hattak mindent a Napra, épp ezért fest ősze­­rckkcl is éltek, melyek „titkos" receptjei „Fogkrémként” márványport, a gazdagab­bak porrá őrölt igazgyöngyöt használtak. Az idősebb hölgyek sem jöttek zavarba, ha fo­gaik kihullottak — cápafogból készült mű­fogsort viseltek. Az arckikészítés művészetté vált. Szemhé­jukat égsankékre festették, a pillákat feketére. Gránátvöröset tettek az ajkukra, az orreimpú­jukra és a mellbimbókra — ez utóbbira a rendkívül mély ruhakivágás miatt. Az 1493-as évben a női divat a frivolság addig Ismeretlen csúcsaira hágott. Soha nem voltak ilyen merészek a ruhák, mélyek a kivágások, magasak a ruhák hasítékai. A nők keble fűzőjük szélén remegett, olykor kr is buggyanva belőle. Milánóból terjedt el az a divat, hogy a hölgyek drágakövet visel­tek a homlokukon, így minden divathölgy szemöldöke között rubin vagy smaragd fi­tyegett. Estélyi ruháikat is ékkövekkel vagy Homlokukon drágakövet viseltek arany- és ezüsthímzéssel díszítették. Ezek­nek az ünneplő ruháknak szinte hihetetlen értékük volt. Tizennégyezer aranyforintot is megértek, míg egy villa kerttel, szántóföld­del. szőlővel, olajligettel, gyümölcsössel és paraszt házakkal együtt nyolcszáz forintba került. Mindamellett a pompa és fényűzés mel­lett az utcák meglehetősen szennyesek vol­tak. Az éjjeliedények tartalmát és a konyhai hulladékot az ablakon át az utcára ürítették, nemegyszer egy-egy gyanútlan járókelő nyakába. A szennylé ott folyt a kövezeten, ezért a hölgyek magas talpú cipőbe bújtak, így kímélve ruháikat. De mivel ezekben a ci­pőkben nagyon bizonytalan volt a járás, szolgáikra támaszkodva egyensúlyoztak a szűk utcákon, orruk elé tartva elegáns ba­­tisztzsebkendőjüket, mely csak nemrég jött a divatba. Egy ma szinte nélkülözhetetlen ruhada­rab, a nadrág azonban hiányzott a hölgyek ruhatárából. Erről tanúskodik az a pár csip­kelődő feljegyzés, mely lóról lepottyant höl-Az előkelő olasz hölgyek vendéghajat hordtak, melyet szalagokkal, gyöngyökkel díszítettek gyekről szól. A nők ugyanis a szoknya alatt nem viseltek semmit, mármint a tisztessé­­gesebbje. A hivatásos örömlányok azonban térdig érő bugyogót hordtak, mely nagyon izgatta a férfiak fantáziáját. Az ifjúság már akkor is gyorsan elszállt, így a huszonöt-harminc éves nő belépett a tisztes középkorúak közé. Nem hordott többé vendéghajat, nem szedte a szemöl­dökét, nem festette pirosra az orreimpáját. Fejére fehér kendőt tett, melyet két kis szar­vacskába rendezett. Már azon gondolkod­hatott, kihez adja feleségül a lányát, vágj melyik előkelő családból válasszon me­nyasszonyt a fiának. Boldog lehetett, ha megérte gyerekei esküvőjét, mert akkori­ban gyakran a nők belehaltak a szülésbe Ha igazán szerencsés volt, még unokái szü­letését is végig izgulhatta, de a legtöbben már nem ünnepelhették meg harminchato­­dikvagy negyvenedik születésnapjukat sem Sokan közülük mégis halhatatlanokká váltak az őket lefestő művészek által, mint a híres szépségű Simonetta Vespucci, akit Botticelli örökített meg többek között a hí­res Primaverán. Lisa de Gerardini del Gio­­condo Leonardo képe által lett híres mint Mona Lisa, míg Vittoria Colonna azonkí­vül, hogy Michelangelo megörökítette a Six­­tus-kápolna mennyezetén, saját szonettjei­vel is kivívta magának a halhatatlanságot. Szöveg és illusztárió: SZÉKELY KATALIN Nő 23

Next

/
Thumbnails
Contents