Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-23 / 43. szám
tä /ü w s& K m ^ fM ä avagy: azt írják, azt olvassuk Azt írja Borbála: „Augusztus 24-én, egy szerdai reggelen a szokásos teendők elvégzése után egy kis túrára nyílt alkalmunk. Mi a Rimaszombattól délre fekvő Ajnácskö várát tűztük ki utunk céljául." Balázs ezt így folytatja: „Ezt a várost a honfoglaló Huba vezér lányáról, Hajnácskáról nevezték el. Ezt a hegyi települést (?) a messziről feltűnő várrom miatt látogattuk meg. Utunk a várig turistaútvonalon haladt, de mi egy, a házak mögötti fás ösvényen rövidítettük. Ahogy mentünk a romhoz, egy régi palóc házat pillantottunk meg, amit le is fotóztunk. Tovább haladva észrevettük, hogy nem vagyunk egyedül, mert rajtunk kívül még egy, 6-7 fős birkacsoport is ballagott föl a várba, amelyről később kiderült, hogy nem idegen, mert már járt fönn a vár magas pontjain." „A romokat körbejárva — így Borbála — két érdekes dolgot fedeztünk fel: egy barlangot és egy bazaltlépcsőt." Most, hogy nagyítom a képeket, azt látom, hogy olyan ez a kis vár, mint egy legenda. Gondoltam, ha átlapozom Tözsér Árpád könyveit, találok utalást erre, egy-egy emlékmorzsát vagy verssort. De nem találtam. Sebaj, mert járt itt Petőfi is: Várgedéröl jövet Vecseklöre tartva vajon mit látott, mit tartott érdemesnek és érdekesnek. Az Úti jegyzetekből idézünk: „Útba esik Hajnácskő... most már nem is rom, mert tulajdonosa ledöntötte végképp." Ennyi használható most, mert a többi Csornai Jóska cigánybandájáról szól. Ez nem sok de — mentő ötleként — felrémlett Tompa Mihály: ha valaki, akkor ő írt erről regét, hisz itt minden virágot és várromot ismert és megversleL Verseinek négy kötetét lapozva a MOHOS VÁROMLADÉKHOZ című románcnál megálltunk. Ennek egyik strófája hátha ide vonható? „Hol a fénylakta csarnok? A puszta termeken, A zúgó szél dühének Bogáncskóró terem! De a folytatásból kiderül, hogy nem erről szól. Hát a KÖASSZONY, hisz én is valami hasonlót láttam?! Hová lön a fény, és a vigalom ? Lipóczvár puszta, század-dúlta rom ; Ki a falak felett parancsola: Nevével, mint az árnyék elhala; De a kőasszony áll a bérez felett. Fogván ölében a kis gyermeket. Ez sem erről szól, ez világos, de legendát keresünk, s mintha jó nyomon járnánk. Mert látható egy fotó, a azon én látni vélem a kőaszszonyt a gyermekével, vele szemben egy kőembert is, de az az én románcom, legendám lenne, lehetne. Ám az a másik, amely Huba vezérről és Hajnácskáról szól — és Gedő vitézről —, az is legenda a javából, hisz a vár, a falu ennél jóval későbbi. Ezt a tudós Ha Bálint írja. Tőle tudjuk, többek között, hogy a „sőregi várjobbágytörzs épített a mai Ajnácskö vára helyére még a tatárjárás előtt némi erősséget, mely a vész idején sok jobbágynak és vagyonának biztos menedéket adott. A faluépítö tevékenység kezdeteiben visszanyúlik a XII. századra. Legkésőbb a következő század elején élhetett Ajnácskö várának névadója ... (A vár nevének legkorábbi alakja egy 1245-ös, Ajácskőre vonatkozó oklevélben" „Danuskue") Ám visszatérve a legendához, a név mögött valami leány rejtezik, mert az etimológia is erről árulkodik: az utótag, a „kő" elsődlegesen a sziklacsúcsra épült várat jelöli, az előtag mögött pedig, a valószínűleg török eredetű szóban a „léha, kacér nő" jelentésű személynév „rejtőzködik". Akkor hát van valami a felrémlett legendában, a köemberben és köasszonyban, vagy Huba vezér leányában? Lehet, de most veszem észre, Balázs irományára tekintve, hogy van itt valami, amiből lehet — lehetne! — legendát teremteni. Hát a bárányok, a birkák ugye?! Igen ök lehetnének az élő lelkek — szemben a köszobrokkal —, a régi várnépek utódai, ök az elvarázsolt jobbágyok, építők és harcosok. Hát ebből csak össze jön valami? Igaz Balázs, igaz Borbála? Igen, de ki fogja ezt megírni, mert álmodozni mindenki tud! Ej, Ajnácskö és hej, Hajnácskő, és hej, te kedves Petőfi Sándor és Tompa Mihály, és te is, kedves Árpád, miért is nem költöttetek nekünk erről szép éneket, balladát vagy románcot! Miért nem hagytatok ránk rímekbe szedett szép álmokat? MÓSER ZOLTÁN ESETEIM A szállodában, ahol évekig dolgoztam, a recepció hölgykoszorújának mindig akadt a vendégek között egy-egy kedvence, akire már messziről mosolygott és ugrásra készen leste minden kívánságát. Mondanom sem kell, hogy ezek a kedvencek mindig férfiak voltak, fiatalok és jóképüek. Egy alkalommal egy svájci mérnök dobogtatta meg a kelleténél jobban kolléganőim szívét. A feltűnően szép arcú, kifogástalan eleganciával öltözködő fiatalember még az aranyos öreg H. nénit is elbűvölte, aki szinte megfiatalodott egy futó mosolyától is: „Istenem, de szép férfi, mint egy filmsztár" — suttogta ilyenkor áhítattal. Egyedül nekem nem tetszett a fiatal svájci. Zavart nyegle magabiztossága, öntelt, csúfondáros mosolya. Egy este, szolgálatba érkezvén, kolléganőim azzal fogadtak, hogy közbe kell lépnem, azonnal intézkednem kell. mert kedvencük már több mint egy órája a szálloda kávéházában ül egy közismert prostituált társaságában. Biztosan fel akarja vinni őt a szobájába, és ezt mindenáron meg kell akadályozni. H. néni le volt sújtva: „Ilyen rendes, jóravaló fiatalember és egy ilyennel adja össze magát! Meg kell szegénynek mondani, kicsoda az a nő." Vonakodásomat látva még hozzátette:, Jól tudod, hogy szigorúan tilos prostituáltakat felengedni a szobákra. Ezt meg kell neki mondanod!" — De H. néni, ő biztosan tudja, miféle az a nő, és ha én nem engedem is fel, majd szép titokban felvezeti hozzá a személyzeti lépcsőn az éjszakai portás egy kis baksisért — ellenkeztem. Ám ezúttal a galamblelkü, jóságos öreg hölgy hajthatalan volt. Noha már végzett, nem ment el, ott állt szorosan mellettem akkor is, amikor karján a kávéházi hölggyel megjelent a mérnök és a szobakulcsát kérte. „Mondd meg neki. No, mondd már!" — bökött oldalba. Zavaromban kínosan hebegve előadtam, amire H. néni utasított. „Nem érdekelnek az előírásaik, a hölgy a vendégem, velem jön" — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a szép svájci. „Mondd meg neki, hogy gondoljon az egészségére, hisz ez a nő megbetegítheti" — könyörgött suttogva H. Néni. H. néni egy angyal volt, szerettem őt, hát ezt is elmondtam. „Ó. igazán lekötelez, hogy ennyire törődik az egészségemmel — villantotta rám pimasz mosollyal gyönyörű fogsorát a mérnök és kedveskedve megpaskolta az arcomat —, de tudja, nincs mitől félnem, remek háziorvosom van." Hajnaltájt pizsamája fölé húzott házikabátban, borostásan, gyűrött, zilált arccal ébresztett fel szundikálásomból a svájci. „Hol az a nő?" — kiabált magából kikelve. „Milyen nő?" Az, aki fent volt a szobámban!" „Ja, arra gondol, akit minden figyelmeztetésünk ellenére ön felvitt a szobájára ? Fogalmam sincs, hol lehet, azt gondoltam, önnél van." „Nem, nincs ott! Eltűnt! És vele együtt eltűnt a táskám is a pénzemmel, az útlevelemmel és a cégem tervdokumentációjával. Azonnal kerítse elő nekem azt a nőt, különben nem állok jót magamért! Micsoda kupleráj!" Amikor reggel a szolgálatba érkező H. néninek elmondtam, mi történt, átszellemült arccal, kezét az ég felé emelve csak ennyit mondott: „Van isten!" VOJTEK KATALIN nő 7
