Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-09 / 41. szám

— Önöknél még nem került szóba a privatizálás? — teszem fel a kérdést Maczeák Dezső közgazdásznak,

— Beszélnek róla az emberek, de amíg bizonytalanok a feltételek, félnek belevágni. Meg aztán a magánvállalkozás nem is „ül" mindenkinek. Adottság, tehetség kell hozzá. És helyiség, anyag is, aminek beszerzése jelenleg még nagyon körülményes. Az emberek inkább azt akarják, hogy teremtsük meg nekik a megfelelő szociális feltételeket, adjunk munkát, és ők dolgozni fognak. Tőlünk elment néhány festőmázoió, mert az ő magánvállalkozásukhoz nem sok befektetés kell. Veszik az ecsetet, a festéket és dolgozhatnak. De egy fodrászathoz, javítóműhelyhez helyiség kell. Aki panellakásban lakik, annak nincs esélye, mert a nemzeti bizottság nem tud helyiséget kiutalni. Jobb a családi háztulajdonosok helyzete.

Mi a ráfizetéses üzemrészlegek dolgozóinak felkínáltuk a bérbevétel lehetőségét. Eddig csak a két pedikűrösnö vállalkozott rá. Az év első negyedében 1 5 ezer koronás forgalom mellett 8 ezer korona ráfizetés volt. A költségek — főleg a reájuk eső fűtési és villanyköltség — miatt, mert az épületnek közös a számlája, függetlenül attól, hogy villamosmotorokat javítanak-e vagy lábakat ápolnak. Ilyen feltételek mellett a pedikűr soha sem volt nyereséges.

— És amióta a pedikűrösök „kezében" van az üzlet? — kérdem Kőszik Éva pedikűröst, aki Takács Gabriellával együtt július elsejétől bérli a szalont.

— Azt ma még nem tudjuk, de reméljük, nem fizetünk rá. A helyiségért hétszáz korona bérleti díjat fizetünk havonta. Ebben a berendezés használata, a fűtés és a villanyfogyasztás is benne van. A 4X5 méteres helyiséget meghittebbé varázsoltuk, s a két fülkében váltakozva fogadjuk a vendégeinket. Az arat 18 koronáról 23-ra emeltük, ezért cukorkát, sós süteményt fogyaszthatnak a vendégeink várakozás közben. Szolgáltatásainkat manikűrözéssel, szőrtelenítéssel bővítettük, kívánságra maszázst is végzünk. A bérleti szerződést egyelőre az év végéig kötöttük, de már most eldöntöttük, hogy jövőre is megkötjük, mert ha az ember magának dolgozik, azon van, hogy mindenki elégedett legyen és visszatérjen ...

Az emeleten Dubán Teréz kozmetikus éppen kliensére vár.

— Önt sem foglalkoztatja a gondolat, hogy saját szalont nyit? — kérdem tőle.

— Hogy őszinte legyek: foglalkoztat. De ez egyelőre megvalósíthatatlan, mert én Jánosházáról járok be, amely hatszáz lelket számláló község, ott egy kozmetikus nem élne meg. Szencen pedig nincs helyiség. Ezt itt bérbe venni nincs értelme, a vendég így is eljön hozzám, még Galántáról is, ahol 1 5 évig dolgoztam; a fizetésemet megkapom, a többire nincs gondom. Persze a saját üzletemben többet dolgoznék, minden probléma engem terhelne, de többet is keresnék. Ha majd a magánvállalkozás körül minden világos lesz, akkor én is megkeresem a lehetőséget, hogy a magam ura legyek.

A fodrászat valóban nem valami megnyerő, intim helyiség. Ezt bérbe venni nem lehet. A fodrásznöknek egyelőre nincs is ilyen szándékuk. A fiatal Daniela Antalicová jót nevet a kérdésemen és kihívóan válaszolja:

— Nem is lenne rossz dolog, hiszen már a férjem is vállalkozik, zöldséget termel. De egy jó frizurához sok minden kell, ami jelenleg hiánycikk. Hol tudnám én azt beszerezni?!... így meg elhozza a vendég a sajátját, és csak a .munkáért fizet. Nem csoda hát, ha kevés a bevétel és nincs nyereség ...

Janovits Katalin, aki már 28 éve dolgozik az üzemben, szintén ezen a véleményen van:

— Aki a panelházban lakik, az nem gondolhat szalonnyitásra. Az anyagot is nehéz beszerezni, sok utánjárást, idegességet követel. Nekem erre már nincs szükségem. A fizetésemet megkapom, s ha itt letetszem az ollót-fésűt, otthon már nyugalmam van.

Szencen a szolgáltatások üzemét a privatizálás ma még nem nagyon fenyegeti. A dolgozók inkább a biztoshoz ragaszkodnak, a kockázatot nem vállalják, bár az üzem vezetősége szívesen megszabadulna a ráfizetéses részlegektől. Mert ma már az állami támogatás megszűnt, kénytelenk a maguk lábán megállni. S mert a bérbeadás sem megy, úgy döntöttek, a ráfizetéses részlegeket megszüntetik. így gondolkodnak a hozzájuk tartozó cseklészi fodrászszalon sorsáról. Felkínálták a három

fodrásznőnek; ha nem kell nekik, megszüntetik.

Cseklészre éppen műszakváltáskor érkeztünk, így mind a három fodrásznöt ott találtuk.

— Hogy döntöttek? — kérdezem őket.

— December elsejével felszámolhatják a fodrászatot. Én szenei vagyok, ott nyitok üzletet magamnak. Versenyre kelek a kolléganőimmel. Tudom, nem lesz könnyű, mert az anyagbeszerzés sok gondot okoz, de megpróbálom. A helyiséget a bátyám adja, a vendégeket meg nekem kell megnyernem! —mondja Anna Mikulcová.

— Én kimondottan örülök a lehetőségnek — válaszolja Ruzena Takácová . — Helybeli vagyok, húsz éve dolgozom a szolgáltatások üzemének. Ezután magamnak fogok. Családi házunkban nyitok fodrászüzletet, az eddigi vendégeim januártól ott keresnek majd. Meggazdagodni nem fogok, azt előre tudom, de nyereségem lesz, hogy otthon lehetek a gyerekekkel, mert úgy határozom meg a nyitvatartási időt, hogy a háztartást, a gyerekeket is nyugodtan elláthassam, s emellett megkeresem azt, amit eddig. Elégedett leszek.

— Rajtam meg segítsen a nemzeti bizottság — szól közbe Zlatica Jadranová férfifodrász. — Ha azt akarják, hogy legyen a faluban ilyen szolgáltatás, adjanak helyiséget, én szívesen vállalom a heti kétszeri nyitvatartási.

Az ivánkai fodrászat azért ráfizetéses, mert a szolgáltatások házában az összes fenntartási költség őt terheli. A többi helyiség — állítólag munkaerőhiány miatt — üresen áll. A szenciek lemondanak erről, a fodrászat sorsát az ivánkai nemzeti bizottságra bízzák. Vagy szüksége van rá a községnek, vagy pedig más célokra használják ki az épületet.

Múcka Anna fodrásznő szerint elég sok a vendég. Ha akadna egy ügyes bérlő, aki beszerzi az anyagot, biztosan jövedelmező lenne a fodrászat, a kozmetikai, pedikűrös és borbélyszalo.n. Csak vállalkozó ember kellene; ő személy szerint nem ilyen ...

Tehát ami jó az egyiknek, nem felel meg a másiknak. Van, aki vállalja a kockázatot, van, aki a biztos kevéssel is beéri. S az is igaz; ma még sok a nyitott kérdés. Amíg a privatizációs törvények nem lépnek életbe, amíg a vállalkozók nem tudhatják, tulajdonképpen mire vállalkoznak, addig teljesen érthető a várakozó magatartás. A privatizálásról ezért ma még csak beszélünk. A gyakorlatban most még nagyon kevesen vágnak neki. A többiek lehet, majd holnap, holnapután. Egyszer egészen biztosan. Mert a mamutüzemek, a nagy vállalatok ideje lejárt.

H. ZSEBIK SAROLTA