Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-02 / 40. szám
TÁJOLÓ KIÁLLÍTÁS Bécs Prágában Bécs Prágában — ez a címe annak az osztatlan sikert aratott osztrák reprezentatív kiállításnak, amely hetek óta a hazai és külföldi érdeklődők hatalmas tömegeit vonzza a prágai U HYBERNÜ-ba. A cím találó, mert a rendezőknek sikerült egy darabka hamisítatlan Bécset varázsolniuk a klasszicista épület földszinti csarnokába. A prágai utcáról belépő látogató hirtelen egy patinás bécsi kávéházban találja magát, ahol Strauss-keringők hangjai mellett szolgálják fel a Sacher-tortát és a kapucinert. Tovább fokozzák ezt az illúziót a Thonet-székek és -asztalkák mellett felállított pannók, amelyeken a színes Schwetz-, Schmal- és Divéky-litográfiák az egykori császárváros jellegzetes utcarészleteit ábrázolják. Mi avatja egyfajta professzionális bravúrrá ezt a csodálatos kiállítást? Az a könnyedség, amellyel a rendezők megoldották az eleve megoldhatatlannak tűnő feladatot: áttekinthetővé tenni egy világváros hihetetlenül gazdag, szerteágazó történetét, megidézni Bécs utánozhatatlan hangulatát, lelkét, szellemét. Itt minden effektus előre kiszámított: még a látogatók zajosan hullámzó tömege is szerves része a rafináltan átgondolt koncepciónak, ez adja azt a szüntelen pezsgést, amely Bécsre olyannyira jellemző. A rengeteg külföldi látogatónak köszönhető nyelvi Bábel is azt az illúziót kelti, mintha az egykori soknemzetiségű birodalom székvárosában járna az ember. És ismét a bravúr: ez a legapróbb részletekkel is kalkuláló kiszámítottság valójában sehol sem érezhető, csak utólag döbbenünk rá, amikor a varázs titkát kezdjük elemezni. Ugyanilyen észrevehetetlen a didaktikai célzat, a propaganda, a reklám: minden egyszerű, természetes és könnyed, rendkívül látványos és főleg szórakoztató. S noha a földszinti csarnok meghatározó atmoszférája a k. und. k. világot, a gyakran frivolnak mondott századvéget idézi, az emeleti termek már egészen más hangulatot sugallnak. Arra döbbentik rá a látogatót, hogy a felszín olykor talminak tűnő csillogása alatt milyen roppant szellemi erők dolgoztak szüntelenül. Mert bár Bécs elsősorban a zene városa, nemcsak ezen a területen teremtett iskolát. A természet- és orvostudománynak, a filozófiának is megvolt a maga „bécsi iskolája”. A tizenhét osztrák Nobel-dijas között a magyar látogató nem kis elégtétellel fedezi fel Bárány Róbert és Zsigmondy Richárd nevét, és kicsinyes nacionalizmusoktól fűtött korunkban elmélázhat azon, hogy a Bécsben csak átmenetileg élő, angol állampolgárságú Elias Canetti valóban odatartozik-e az osztrák Nobel-díjasok galériájába. Szívem szerint igen, mint ahogy az osztrákok szíve szerint is. Az, hogy az utóbbiak magukénak vallják az osztrák szellemi élet arculatát meghatározó, különböző nemzetiségű személyiségeket, nem önző kisajátítási vágyról tanúskodik, hanem egy olyan termékeny közeg létezéséről, amely ellenállhatatlan vonzerejével felszippantotta, szervesen magába építette a bűvkörébe került idegent, anélkül, hogy mindenáron a saját képére igyekezett volna átgyúrni azt. E mögött a mindig mindent befogadni kész, kedélyes tolerancia mögött az a bölcs felismerés rejlett, hogy a másság gazdagít. Azt hiszem, ez az osztrák kiállítás legnagyobb tanulsága. VOJTEK KATALIN Kis méretek monumentalitása Hazai képzőművészeti életünk nagy mulasztását pótolta most, hogy helyet adott Nagy János kiállításának a pozsonyi Gorkij utcai bemutatóteremben. Érthetetlen, de tény és való, hogy a budapesti születésű, de Komáromhoz kötődő ötvenöt éves mesternek Pozsonyban ez az első önálló kiállítása, a főváros közönsége mindeddig csak csoportos bemutatókon, elvétve találkozhatott egy-egy müvével. Épp ezeken a közös kiállításokon vált nyilvánvalóvá, mennyire más gyökerekből táplálkozik Nagy János művészete, és ez a másság kulturális életünk egykori korifeusai számára rendkívül irritáló volt, olyannyira, hogy ott igyekeztek háttérbe szorítani, ahol csak lehetett. Nagy János kiállítása egyfajta kórkép, az elmúlt évtizedek kulturális politikájának néma bűnjele. Egy nagyra hivatott, rendkívül tehetséges alkotó szárnyszegéséről tanúskodik szinte minden egyes köztéri szobra, monumentális müve. A látogató látja az eredeti tervet, a kis modellt, mindegyikben gondolat és élet van, lélek, erő és eredetiség. Aztán látja a fotókon az elkészült müvet, amely csak formáiban emlékeztet az eredeti elgondolásra. Azok a bizonyos „bizottságok”, amelyek művészi értékek sorsáról, létéről és meg sem születéséről döntöttek megfellebbezhetetlenül, s amelyek fő hangadói a sunyi középszerűség bajnokai voltak, nem szerették Nagy János szobrait, hisz ellentmondottak mindannak, amit ők képviseltek. Képzőművészek tucatjai könyvet írhatnának arról, hogy egy zavaros fejű járási párttitkár elmarasztaló „műbírálata" hogyan semmisített meg ragyogó elképzeléseket, félig kész alkotásokat. S hogy az igazi tehetséget nem lehet megsemmisíteni, tétlenségre kárhoztatni, bizonyítják Nagy János csodálatos érmei és plakettjei, ezek a 7X7 és 9X9 centiméteres monumentális alkotások. Nem tévedés a monumentális jelző, a tenyérnyi felületeken megkomponált formákba rengeteg szenvedély és lendület szorult, ami döbbenetes erőt ad ezeknek a műveknek. Aki egyszer látta például a mereven rászegezödö, meggyötört Krisztus-arcot, s mögötte a fenyegetően ökölbe szorult kezek erdejét, sohasem felejti el. Kevés eszközzel sokatmondóak ezek a kis méretű remekművek. Külön fejezetet alkotnak Nagy János oeuvre-jében az asszonyalakok. A fából készült Három nemzedék úgy beszél a hervadásról, az öregségről, hogy abban nincs semmi bántó vagy szomorú; természetes, s a maga nemében még szép is, ami ebben a témában, ilyen megformálásban nagyon-nagyon ritka. Érdemes megnézni! vk „A művésznő majd felporszívózza ?" A pozsonyi Mihály-kapu tőszomszédságában, a Cyprián Majerník Galériában muslincák repülnek, nem hagyják békésen kötögetni a teremőr nénit. A felső emeleteken lakók szitkozódnak: bűzlik a szalma, és mi lesz, ha éjszaka valamelyik részeg randalírozó behajit egy csikket az ablakon, lángra lobbantva az épületet? Nos, az aggodalom nem éppen alaptalan, hiszen az első emeleti kiállítóteremben Németh Ilona dunaszerdahelyi festőművész szalmabálákat ábrázoló képei mellé hét darab élet- (és illat-) nagyságú szalmabálát is felvonultatott. (A hírek szerint daru segítségével, az ablakon keresztül.) Ha pedig a kedves látogató még így sem érezné át megfelelő intenzitással a szalmafolyosók közti mászkálás gyönyörűségét, ugyanezt akár egy órán keresztül „élvezheti" vizuálisan is, egy rossz minőségű, súgó-viilogó videofelvétel segítségével. „A legszívesebben belefeküdnék" - jelzi elragadtatását a vendégkönyvben egy műértö. „Innét már csak a tehenek hiányoznak!” — véli egy másik. Van, aki óvatosságra int: „Vigyázz az allergiára!" Akad olyan is, aki ki meri mondani, a király meztelen, csak konkrétabban fogalmaz: „Ez lenne a kultúra? Na, jónapot!" Vagy: „Ezért kár volt feljönnöm a lépcsőn!" Egy szlovák müvészetkedvelő tiszteletreméltó igyekezettel magyarul teszi fel a kérdést: „As mien csoda?" „Valami van benne, csak én nem tudom, hogy mi" — mondja másvalaki szimpatikus szerénységgel. De éppenséggel komolyabb meglátással is találkozhatunk a bejegyzések között: „A képzőművészeknek nincs hol kiállítaniuk. Ezt meg ki engedélyezte és miért?" Kár, hogy a szalmában való hempergés vágyához a legtöbbünk számára valahogy hozzátartozik az ég és a levegő is. így azonban csak az istálló jut eszünkbe... Megnyugtató, hogy a művésznő a szalmát a kiállítás lebontása után az állatkertnek szándékozik ajándékozni. HARASZTI ILDIKÓ nő 16
