Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-25 / 39. szám
VI LAG BAN lásával kezdődött. Ilyen értelemben először Angliában beszélhetünk pártokról, amelyek akkor alakultak ki, amikor a legélesebb viták folytak a hatalom megosztása körül a 17. században. A Stuart Károly és parlamentje közt folyó harc alatt két politikai párt alakult ki: a tory és whig párt. Az előbbiek az abszolutizmus hívei voltak, az egyház és a főnemesség tartozott hozzájuk. A tory elnevezés egyébként eredetileg ír ütonállók gúnyos elnevezése, majd a katolikus felkelők megjelölése volt. A whigek képviselték az erős parlamenti ellenzéket, a parlament hatalmát kívánták megszilárdítani, s korlátozni a királyi hatalmat. Nevük eredetileg a skót radikális presbiteriánusok gúnyneve volt. A toryk pártjából 1867-ben Konzervatív, a whigekéből 1874-ben Liberális Párt lett. A liberalizmus szót először 1812-ben a spanyol demokratikus alkotmányban használták, Angliában pedig 1822-ben, amikor Byron, a költő ezt választotta folyóirata elnevezéséül (The Liberal). A legtöbb európai, de néhány latin-amerikai országban is a 19. században a konzervatív és liberális pártok klasszikus politikai ellentétet alkottak. A konzervativizmus és liberalizmus közötti különbséget a legjobban talán az amerikai politológus, Benjamin A. Rogge fejezte ki: a klasszikus konzervativizmus a civilizációs értékek megőrzésében kulcsfontosságúnak tartja működéséhez a rendszer és a hagyományok folyamatosságát; a klasszikus liberalizmus ezzel szemben mélységes bizalmatlansággal kezeli az államhatalmat, és szükségesnek tartja az egyén szabadságát, mint az egészséges társadalom alapvető tartozékát A liberális pártok a 19. században baloldaliaknak számítottak; a skandináv államokban igy van ez ma is. Ugyancsak a múlt század végén és századunk elején néhány latin-amerikai országban, például Kolumbiában többször is kitört a polgárháború a konzervatívok és a liberálisok között. Egyes latin-amerikai országokban a konzervatívokat „fehéreknek", a liberálisokat „vörösöknek" nevezik; Törökországban a 19. században ennek az ellentétpárnak a neve „ótörökök" és „ifjú törökök" voltak (az utóbbiak hulláma emelte a magasba annak idején Kemál pasát és a köztársaságot; mára az „ifjú törökök" mozgalma erősen konzervatív színezetű lett). A konzervatív pártok szerepét például Itáliában és Németországban a kereszténydemokrata pártok vitték tovább. A konzervatívok és a klerikálisok ma, akárcsak a többi pártok, nemzetközi ill. világszervezeteket is alkotnak. A konzervatívok és a liberálisok közötti ellentétek a századfordulóra csúcsosodtak ki, azután fokozatosan gyengültek, különösen, hogy a konzervatívok elfogadtak liberális gazdasági programokat is. Ez a legszembetűnőbben Angliában került felszínre Viktória királynő zseniális miniszterelnökének, Disraelinek működése idején, aki végleges formába öntötte és megszilárdította az angol gyarmatbirodalmat. lerakva a mai Commonwealth alapjait. A választójog megadásának elterjedése után a lakosság szegényebb rétegei számára „megjelentek" a szociáldemokrata irányzatú, többnyire baloldali pártok. Az első négy szocialista képviselőt 1867-ben választották be az észak-német parlamentbe. 1890-ben már 35 parlamenti képviselője volt a német szociáldemokráciának, tehát itt van e pártnak a legrégebbi hagyománya. Nagy-Britanniában a szocialisták (1900-tól) Labour Party elnevezéssel egyezményeket kötöttek a liberálisokkal. Ezeknek következtében 1906-ban az Alsóházba 29 szocialista képviselő került. A szociáldemokraták a politikai centrumtól fokozatosan balra szorították a liberálisokat eddigi domináns helyzetükből. Az Osztrák—Magyar Monarchiában (Ausztriában és Csehországban) a szociáldemokraták 1907 után a legerősebb politikai párttá váltak. A szocialisták először Ausztráliában kaptak helyet a kormányban (a Labour Party az 1904—1924-es években). Jelenleg a szocialisták képezik a legerősebb csoportot az Európa Parlamentben — ők alkotnak kormányt Franciaországban. Spanyolországban. Norvégiában, és további hét európai országban is részt vesznek a kormányzásban. Már hosszú ideje tartják pozíciójukat főleg a skandináv országokban, de erősek a többi európai szocialista pártok is, amelyek még időben feladták az osztályharc és a munkásosztály prioritásának elméletét. Németországban például 1959-ben, Norvégiában, Dániában és Svédországban a hetvenes évek közepén fogadták el a „demokratikus szocializmus" programját; a brit Labour Party 1983-ban lett munkáspártból néppárttá. A francia szocialisták 1980-ban meghirdetett „szocialista projekt" elnevezésű modern programjuknak köszönhetően nyerték meg az elnökválasztásokat 1981-ben és 1988-ban. A 19. század végén további pártok is keletkeztek, amelyek elhatárolják magukat mind a konzervatív vagy liberális polgárságtól, mind a szocialista baloldaltól. A katolikus egyház, amelyet elsősorban a munkások azonosítottak a konzervatív jobboldallal, döntött úgy, hogy néppárt típusú tömörüléseket hoz létre; ezt szentesítette 1891-ben XIII. Leó pápa Perum novarum.. . kezdetű enciklikája. Az első klerikális néppárt Ausztriában jött létre 1887-ben, ez volt a keresztény-szocialista párt; hagyományaira épít a mai Osztrák Néppárt (Volkspartei Österreichs). A katolikus Itáliában hasonló párt 1919-ben alakult. Azért ilyen későn, mert a 19. század országegyesitési harcaiban, melyet a pápai állammal vívtak, a nem klerikális pártok játszották a főszerepet. A mai olasz kereszténydemokrácia 1946, tehát az Olasz Köztársaság kikiáltása óta áll a kormány élén. Különleges a helyzetük a nyugatnémet klerikális pártoknak, a CDU/ CSU-nak (kereszténydemokraták és keresztény-szocialisták). A CDU •— kereszténydemokrata unió — a luteránus választókat is számon tartja és programjának erősen nacionalista színezete van főleg Németország egyesítésének értelmében. A legrégibb klerikális párt Belgiumban működik 1830-tól, amikoris a katolikus Belgium levált a többnyire protestáns Hollandiáról; ez a párt 1969-ben kettéosztott a flamand és a vallon pártra. A svájci kereszténydemokrata párt kifejezetten katolikus, ellenőrzése alatt tartja a politikai sajtó 30 százalékát, hetvenkilenc napi- ill. hetilapot. Tőle teljesen függetlenül működik az evangélikus nemzeti párt. A keresztény pártok Skandináviában (pl. Norvégiában) kizárólag protestáns pártok. Nálunk a cseh és a morva keresztényszocialista párt (ma Csehszlovák Néppárt — Ceskoslovenská strana lidová) 1894-ben alakult meg. A latin-amerikai kereszténydemokrata pártok az európaiakhoz képest inkább a baloldal felé sodródtak és többségük a balközéphez tartozik. A politikai középhez tartoznak a nem klerikális értelmiségi és iparos, valamint az agrárpártok (kivéve Portugáliát, ahol a szocialista és a demokratikus közép katolikus orientációjú). A közép agrápártjainak hagyománya van Skandináviában, Közép- és Kelet-Európábán. Az egyik legrégebbi agrárpárt, az 1891-ben alakult Cseh-morva Kisgazdapárt, amely 1899-ben az agrárpárt nevet vette föl, s később ebből lett a Republikánus Párt. Akkoriban még a politikai középhez tartozott, 1918-tól azonban a jobboldal felé tolódott. Az egyik klasszikus agrárérdekeltségü párt a finn Centrumpárt, amelynek feje hosszú éveken át Urho Kekkonen volt (1906-ban Agrárszövetségként alakult a középparasztok, az iparosok és általában a középrétegek érdekeinek képviseletére). Kekkonen (1956-tól 1981-ig államfő) teremtette meg azt a programot, amely az ország fejlődése számára meghatározó volt, s amelyet a „kapitalizmus és a szocializmus közötti középútnak" szoktak nevezni, ez jelentette ugyanakkor a helyi irányítás önállóságának, a nemzetközi kapcsolatokban pedig a semlegességnek az ösztönzését is. Hasonló profillal bír a svéd Centrumpárt. amely elsőként dolgozott ki környezetvédelmi programot. A politikai közép-jobbközép tipikus agrárpártja volt a Lengyel Néppárt, amely 1895-ben alakult, később frakciókra esett szét, majd 1949-ben — már mint Egyesült Agrárpárt — elismerte a kommunista párt vezető szerepét. Ma független politikát folytat, mintegy 470 OOO tagja van, akik 70 százalékban magántermelők. A politikai közép hagyományait ma a republikánus és radikális tradíciókat őrző pártok viszik tovább. Ezek a tendenciák leginkább a 19. században, a harmadik francia köztársaságban érvényesültek. A francia politikai színtéren a republikánusok 1879-től egészen az első világháborúig voltak hangadók. Monarchia-ellenesek és antiklerikálisak voltak, törvényesítették többek között a válást, és kiharcolták a világi iskolákat. A republikánus párt balszárnya később Clémenceau vezetésével megalakította a radikális pártot. Az olasz radikálisok (21 képviselőjük van) hagyományosan részt vesznek a kormánykoalícióban, a francia radikális baloldal pedig ma a szocialistákkal együtt lép fel a választásokon. (Jellegzetesen értelmiségi párt volt a cseh realisták pártja, hivatalosan a Cseh Haladás Pártja 1906- tól, amelynek vezetője T. G. Masaryk volt. A balközéphez tartozott. Masaryk elnökjelöltségét a szociáldemokraták is támogatták.) A balközép köré csoportosulnak általában a nemzetiségi irányzatú pártok, amelyek a többnemzetiségű államokban működnek. A brit Alsóházban jelen van pl. a skót és a walesi nemzeti párt 2-2 képviselőjével ; az észak-íroroszági katolikus pártok inkább jobbra tolódtak. A spanyolországi Katalániában és Baszk-földön a legbefolyásosabbak a helyi etnikai csoportok pártjai: a katalán demokratikus egységpárt és a baszk nemzeti párt Liberális irányzatú a svéd néppárt, amely Finnországban a svéd kisebbséget képviseli 13 képviselővel a parlamentben. Ezzel szemben a déltiroli néppárt, amely a Trentino- Alto-Adige régióban működik, kifejezetten jobboldali. Nyugat-Európában az etnikai, illetve nemzetiségi problémák többségét megoldották önigazgatással vagy különleges regionális statútumokkal. Belgiumban a nyelvhasználat jelent határt. Katalánjában és Baszk-földön önkormányzat van; Skócia és Wales ellenben a népszavazásban elutasította az önigazgatást. Svájcban beváltak a kantonok, vagyis a tartományi rendszer. Közép- és Kelet-Európába n a nemzetiségi problémakör még rendkívül labilis. Néhány országban ultranacionalista pártok is működnek, megközelítve a neofasizmust. Ilyen Franciaországban az 1972-ben alakult Nemzeti Front. 1986- ban a helyhatósági választásokon a szavazatok 10 százalékát szerezte meg és 35 képviselője van. A legrégibb ilyen típusú párt az olasz, magát szocialistának nevező mozgalom; ez tömöríti a neofasisztákat és a monarchistákat, s mint nemzeti jobboldalnak a parlamentben 16 képviselője van. Az NSZK-ban az utóbbi évtizedben csökkent a neofasiszta nemzeti-demokrata párt jelentősége, ám az utóbbi időben hasonló beállítottságú ún. republikánus párt kezdett működni, amely Nyugat-Berlinben ért el némi sikert. A baloldalról szólva meg kell említeni a zöldek nyolcvanas évek elején indult rendkívül dinamikus mozgalmát, amely a környezetvédelmet és a leszerelést célozta meg. A legrégibb zöldek a nyugatnémetek, pártjuk 1980-ban alakult meg, ma a szövetségi parlamentben 27 képviselőjük van. A kommunista mozgalom jelenleg válságidőszakát éli. Csupán ott tudta megtartani bizonyos fokig a választók bizalmát, ahol önálló, a demokratikus balszárnynak megfelelő programot tudott kidolgozni és le tudta küzdeni a szektás irányzatokat. így tudott megújulni az Olasz Kommunista Párt, az „eurokommunizmus" megalapítója. A svéd kommunisták baloldali reformpártja is meg tudta tartani a szavazatok 5,5 százalékát. A Spanyol KP, amely legyőzte a szektásságot, a választásokban mint egyesült baloldal lépett fel, s így 1982-höz képest 1989-ben 5,1 százalékkal több szavazatot szerzett. A holland kommunista párt is nagyobb támogatást kapott tavaly a baloldali zöldek blokkjában. Viszont a francia kommunista párt tovább veszíti hitelét. a Portugál KP-t a választópolgárok a sztálinizmussal, ill. brezsnyevizmussal azonosítják, s így presztízséből, amely az antifasiszta ellenállásban igen magas volt, sokat veszített. Számos országban a kommunista pártok parlamenten kívüli csoportokká zsugorodtak és nincs befolyásuk. így van ez Németországban, Nagy- Britanniában, Belgiumban. Hogy milyen csoportosulások, tömörülések is valójában a politikai pártok, azt Harold J. Laski angol szociológus így fogalmazta meg: „Hiányosságaik ellenére a politikai pártok azokat a követelményeket csoportosítják és fogják össze, amelyek az állampolgárok mindennapi életének realitásaiból erednek ... A politikai programok közvetítői." FELDOLGOZTA: -FRIEDRICH— na 9
