Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-18 / 38. szám
------------— az utolsó interjút de az örültek letörölték!" — mesélte Ág Tibor Tőle tudtam meg azt is, hogy 68-ban menesztették, mert túljárt a megszállók eszén valahogy. A Rádióadót már rég elfoglalták az oroszok, ennek ellenére csak sugárzott műsort. „Itt a Gabonaváros", vagy ilyesféleképpen jelentkezett be, s ez Szerdahely volt, ahogy utóbb kiderült. Dehát erről nyilván ö fog pontos beszámolót adni, mivel szintén kézirat ügyében járt a Kiadónál. A PILLANTÁS A MÚLTBA című kézirat — ez három éve fekszik itt — az évi tervben szerepel. Ebbe. ha kételkedve is, de belenyugodott, úgy láttam. Egyébként a múltról ötvenéves rádiós és újságírói pályájára visszatekintve igy vall: „ Életem során sok-sok kimagasló, értékes emberre! kerültem kapcsolatba — a nevek most nem fontosak —, volt köztük világhírre szert telt magyár kiválóság, aztán francia, német, angol, orosz és amerikai, és természetesen cseh, szlovák tudós, művész, jóakarata politikus. Barátként viselkedtek, nyíltan, őszintén beszéltek velem, mindenkor tisztelték identitástudatomat. Jó és hasznos tenne, ha ezt a fontosnak tartott kapcsolatkeresést hazai magyar fiatalságunk a jövőben következetesebben szorgalmazná. Mert végül is „az egy hazában élőknek” —■ nemzetiségre való tekintet nélkül — egymás iránt meg kell nyílniuk, hogy végre szebb legyen a Föld. Elemi követelménye az EMBERSÉGVÁGYUNKNAK. " Megbeszélés közben egy anekdotát idézett „szószerint" a könyvből, s ez kettejükről — Dobos Lászlóról és Nagy Jenőről — szól meg egy pecá zásról, ahol nem ö fogta a halat (hogy itt ki az Ő, meg nem mondom, de majd elolvassuk), miközben egy pohár száraz, vörös bor megivását emlegették, de arra most nincs idő, mert jön a következő és így tovább. A következő mi voltunk, és gyorsan meg is beszéltünk mindent. S hogy elérjük a komáromi buszt, sietve elköszöntünk vendéglátónktól, és futottunk le a lépcsőn, de csak az aljáig, mert itt Tőzsér Árpádba botlottunk. (Ha ezekhez még hozzászámítom, hogy ídejövet, az autóbuszon is, majd néhány perc múlva, az állomásra rohanvást találkozunk régi ismerőssel, akkor ezt egy jól megszervezett, ám rosszul időzített útnak, utazásnak mondanám a napi jelentésben. Vagy másként közelítve: Olyan színházi adaptáció, ahol nem a dramaturgiával, hanem a dramaturggal volt baj, aki félreértett valamit. De térjünk vissza a pillanathoz: kilépünk az üveges ajtón, a kapualjban pedig szembetalálkozunk Tőzsér Árpáddal. Mindhárman meghökkenünk és elmosolyodunk. Az üdvözlés után rövid csönd, majd felocsúdva igy szól Árpád: Olyan ez Tibor, mint 68-ban!" — és elnevétik magukat. Mi ez, mit mond? Hogy jön iáé 68? Hát igen, kedves dramaturg, ez volt a legjobban megrendezett pillanat, be kell látnom, de az idővel megint pocsékul bántál! „Itt a katarzis, most mit csinálsz vele 7" — kérdi versében Balaskó Jenő, de ezt kérdem már két hete én is magamtól, hisz ilyen pillanat kevés és ritkán adódik. Ez egy magas labda, amit csak le kell ütni! Igen, de kinek? És azután. (Azután kész, megölted a labdát.) Nem, én nem ütöm le, nem ölöm meg, hanem így, lebegtetve hagyom. ez a pillanat, ez a jelenet egy jobb dramaturgot vár, én pedig folytatom a gyors beszélgetést, ami abból állt hogy megkérdeztem Tőzsér Árpádot, min dolgozik most. Egy tanulmánykötetet állít össze. — De Bábi kimarad? — kérdezte nevetve Tibor. — Az nem lesz benne. — Tudod — hűha, húsz perc múlva megy az autóbuszunk, és most kezd Tibor anekdotázni, ráadásul éhes és szomjas is vagyok, reggel óta se nem ettem, se nem ittam, dehát hallgassuk csak, hátha rövid — tudod, megkérte egyszer Bábi a gittegyletben Lőrincz eN- társat, hogy szerezzen már neki lakást, mert naponta 2—3 órás autózás igen fárasztó. „Igen?! Hát figyeljen ide, Bábi elvtárs, Rákosi elvtárs 10 évig volt börtönben és kibírta, Maga is ki fogja bírni azt a néhány órás utazást!" És ezzel máris rohanvást indultunk, persze — ahogy jeleztem az előbb —, még egy ismerősbe botlottunk a Prior mellett, két három mondat, ami kifejtés nélkül maradt, mert a végkifejlet volt az érdekes, vagyis elérjük-e az autóbuszt. Igen, elértük, s bár utolsók voltunk a sorban, még helyünk is akadt. Mögöttünk civilben két orosz tiszt utazott Komáromba, az egyik végigbeszélte az utat. Tudod, Zolikám, ezután a nőkről nem mondok semmi roszszat" Fél négykor érkeztünk a falanszterhez hasonló megállóba, s egy óra múlva ismét úton voltunk. Komáromig mentünk együtt, mivel én onnan Pest felé vasúton folytattam az utat. Amikor kiszálltam az autóból, a vonat már bent volt. A pénztárhoz rohantam, s amikor adták a jegyet, akkor indult el a vonat. Egy percen múlott — de melyik az a perc? —, dehát a mai nap dramaturgijához ez is hozzá tartozott. Este értem haza — „Itt van vége itt — be kell nyitnom” —, s otthon, visszatekintve erre a különös napra, az idő kitágult. S ebben a tágasságban belevesztem én, de eltűntek, elvesztek a pillanatok is. MÓSER ZOLTÁN SZERZŐ FELVÉTELEI
