Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-09-18 / 38. szám

„Ki nem állhatom a négereket.

A négerek büdösek."

„Nem akarom, hogy japán bevándorlók éljenek a mi városunkban.

A japán bevándorlók ravaszak és túl ügyesek."

Mindezeket nem én állítom, csupán Gordon W. Allport amerikai szociálpszichológus előítéletekről szóló híres könyvéből idézem. Nem mintha Amerikába kellene mennünk az előítéletes gondolkodás példáit kutatni...

Budapestről jövök hazafelé az Amicusszal, a kötelezően helyjegyes gyorsvonattal. Én ezt nagyon jól tudom, de hát az utolsó húsz forintomat csak nem fogom a MÁV-nak adni! Valahogy majdcsak lesz, gondolom. A kupéban rajtam kívül egy Németországba tartó magyar vendégmunkás és két amerikai diáklány utazik. Bejönne még egy pasas égő cigarettával a kezében, de kitessékeljük. A lányok helyeselnek, Amerikában már csak az dohányzik, aki cseppet sem ad magára, a fiatalok pedig egyenesen kinézik maguk közül a bagósokat, mondják, majd belemerülnek a naplóírásba. Körmölés közben néha hangosan felnevetnek, a vendégmunkás elnézést kér, leveti a cipőjét... Szóval, jó a hangulat.

Egyszercsak megjelenik egy könnyűsúlyú bokszolóra emlékeztető kalauz. Hirtelen, energikus mozdulattal szétrántja a kupé ajtaját. Fapofával nyújtom a jegyemet. Helyjegy, kérdezi tömören. Nincs, válaszolom ugyanúgy. Rángatózó izmokkal áll a becsukódni akaró ajtók között, kezében tartja a bilétámat, ugyanúgy az amerikai lányokét is, mert közben kiderül, ők sem váltottak helyjegyet. A vendégmunkás elégedetten mosolyog, lábát otthonosan az ülésre téve figyeli, mi fog történni, mert hogy valami készül, azt egyértelműen jelzi a kalauz izomtáncoltatása.

Néhány perces hallgatás után ellentmondást nem tűrő hangon bejelenti, hogy fejenként száz forint büntetést kell fizetnünk, de más pénznemben is egyenlíthetünk. Engem hamar elintéz, mivel felettébb hihető számára is, hogy se forintom, se koronám, nem még más pénznemem. Hanem az amerikai lányokról nem akar leszállni. Pedig a lányok bizonygatják, hogy azt sem tudják, mi fán terem a helyjegy, náluk ilyen nincs, és az állomáson senki sem mondta nekik, hogy azt a ... — hogyishívják, helyjegy? —, szóval azt, kötelező venni. Bátorkodom megjegyezni, hogy

FOTÓ: KÖNÖZSI ISTVÁN

mivel a lányok nem tudnak magyarul, az állomáson viszont csak úgy van kiírva az utas teendője, tényleg nem tudhatták, hogy kell a helyjegy. A kalauz azonban hajthatatlan. A lányok állítják, hogy nincs pénzük, én tolmácsolok. Asszonyom, magának meg nekem együtt nincs annyi pénzünk, mint ezeknek külön-külön, közli lehengerlőén, s áll tovább izgága izmokkal, és vár... Az akció végülis sikertelen marad, mert kiderül, a lányoknak csak utazási csekkjük van, tényleg nem tudnak fizetni. Bokszbajnok erre elvonul, de viszi a lányok menetjegyeit is. Majd Csehszlovákiában a cseh kolléga visszaadja, veti oda.

A lányok vidámak, mit nekik a jegy. A vendégmunkás még vidámabb, mert szerinte a határon le fogják szállítani a lányokat, beváltani a csekkjüket. Én vagyok a legvidámabb, mert nem kellett büntetést fizetnem (bár őszintén szólva számoltam a helyzet ilyetén alakulásával). Telik az idő, jócskán bennjárunk már szép hazám területén, amikor megjelenik az itteni kalauz, egy magas, vékony, pödrött bajuszé férfiú, kezén vakítóan hófehér kesztyűvel és csehül kéri a jegyeket. S ekkor derül ki, hogy a magyar kolléga bizony semmit sem hagyott nála. A lányok arca elborul. A vendégmunkás közli velem, hogy le fogják őket szállítani a csehszlovák—német határon, mert a német kalauzok aztán nem fognak kukoricázni! A fehér kesztyűs úr hallgatja a lányok tanakodását. s láss csodát, megszólal angolul. Ettől mindegyikünk álla tíz centit esik, hát még amikor közli, hogy megkeresi a magyar kollégát. A lányok valamit nagyon gyorsan beszélnek egymással, csak annyit értek, hogy gentleman gentleman ... A vendégmunkás mond ja nekem, mondjam meg nekik, hog\ most már minden rendben lesz ...

A gentleman negyed óra múlva mosolyogva lép be kupénk ajtaján, hozza e jegyeket, s látom, helyjegyet is csatot ' hozzájuk. A lányok Berlinben vették s jegyüket, ott senki sem figyelmeztettr őket a kötelező helyjegyre, hely mer van elég, akkor meg minden rendben mondja. Átnyújtja a kis paksamétát, é a helyzet magaslatán távozik.

Helyreáll tehát a nyugalom. A ven dégmunkás szótlanul „emészti" a tör ténteket, a lányok el vannak ragadtatvs Ezt beírom a naplómba, mondja a egyik, hogy ezek a csehek milyen fan tasztikusak. hanem ezek a magyaro milyen hülyék..., mondja a másik.

Ekkor jut eszembe Allport. Ő aztá tudta, hogyan születnek az előítéletei De ilyen tiszta, szinte tankönyvbe ill példát biztosan nem szalasztott voln el. Igaz, a lányok már kiegészítették példatárat. Valahogy így: „Nem szere tem a magyarokat, mert a magyar kaié uzok undokok".