Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-11 / 37. szám
f ESETEIM Ugye tudod, milyen a svédasztal? — kérdi tőlem V., a balett-táncos, majd igy folytatja: — Én a színházunk egyik nyugat-németországi turnéján kerültem vele közelebbi ismeretségbe. Egy hangulatos kisváros szép szállodájában lakott az egész társulat, énekesek, táncosok vegyesen és reggel ez a svédasztalnak nevezett terülj, terülj asztalkám fogadta az étteremben a reggelizni kívánó vendégeket. A csillogó evöszközök, a hófehér, ragyogó abrosz és a rajta müértö csínnalgonddal elhelyezett felvágottak, pástétomok, sajtok, saláták tömege olyan pompás, Ínycsiklandó látványt nyújtott, mint egy gasztronómiai folyóirat díjnyertes címlapfotója. Persze, mi is odatódultunk, már a nyálunk csurgott a válogatott finomságok láttán, amikor odasietett csoportunkhoz a szálloda vezetője és roppant udvariasan felszólított, hogy kövessük őt, mivel számunkra másutt terítettek. Ezt követően elkalauzolt bennünket abba a helyiségbe, amely a szálloda személyzete számára volt fenntartva. Nem lehetett kifogásunk a tálalás ellen, ott is minden makulátlanul tiszta és étvágygerjesztő volt, csak éppen a pincérként dolgozó, reggelijüket fogyasztó arab és török vendégmunkások sanda pillantásai feszélyeztek egy kicsit. Ez jár a művészeknek — elmélkedett hangosan egy fél virslivel a szájában egyik kollégánk: Mozart Mozart volt, mégis a cselédlépcsön kellett felmennie a bécsi palotába, ahol hangversenyezett. Nem tudom, értette-e a német szállodaigazgató, amit mondott, esetleg Mozart életrajzát ismerte olyan behatóan, hogy a neve hallatára furcsa helyzetünkre asszociált, mindenesetre megmagyarázta eljárásának okát. Szavaiból kiderült, hogy társulatunkat már ismeri, egy éve is ugyanabban a szállodában laktak kollégáink. Amikor a reggelire került sor, egy sáskahadat is megszégyenítő alapossággal letarolták az egész svédasztalt. Ami már nem fért a gyomrukba, azt igelitzacskókba gyömöszölték, s mindezt a legnagyobb fesztelenséggel, egymást hangosan bíztatva, a döbbenettől kővé meredt, disztingváltan csipegető vendégek szeme láttára. A szállodai díjba csupán a reggeli volt bekalkulálva, s azért, ugye, táncolni, énekelni nem lehet üres gyomorral, ebédelni, sőt vacsorázni is kell. Lehetőleg ingyen, mert a szükmarkúan mért napidéból jó lenne valamit vásárolni. Képzelem, milyen arcot vághatott D., az ünnepelt sztár, amint a személyzetnek fenntartott étkezőben tömi magába a reggelit. Hogyan is volt? Egy pikoló, egy táncos, egy pincér, egy énekes — kajánkodom. D. azt hiszem, nem is volt ott — mondja V. —, de ott volt M. meg K. is, ők is európai rangú énekesek. Mit mondtak volna? Istenem, ilyen a hírünk a világban. VOJTEK KATALIN MIT IS CSINÁLHATOK . . . Kisfiam egy délután azzal ostromol, hogy az esti mesében A nagy ho-hohorgászt akarja nézni. De hisz az télen volt, most más meséket sugároznak, magyarázom, ám ö hajthatatlan. Nagy ho-hót akar, és kész. A dolog kezd komollyá fajulni, így hát a rávezetéses módszerhez folyamodom. — Kisfiam, ahhoz, hogy mindig a kedvenc mesédet nézhesd, anyukának kellene irányítani a tévét... — magyarázom a rekamién elnyúlva. Néz rám, gondolkodik. — ... és ugye te tudod, hogy én nem a tévében dolgozom. Hol dolgozik az anyuka, mi a foglalkozása? — kérdezem. Néz, néz nagy komolyan. A <*\ jobb érthetőség kedvéért másképp teszem fel a kérdést. — Mit csinál az anyuka ? — Látom, kezdi már kapisgálni. — Szóval mit csinál? Felragyog a tekintete! — Hát... fekszik. VÉGRE ITTHON! Mint tősgyökeres pozsonyi, csak városon tudom elképzelni az életemet. Szeretem falut, de csak néhány napig, utána már idegesít a csönd, az üres utca, s a sötét, kutyaugatásos estéket végképp nem bírom, megmagyarázhatatlan szorongással töltenek el. Úgy látszik, négy és fél éves lányom a nyomdokomba lépett. Tátrai nyaralásból jövünk hazafelé. Minél inkább távolodunk a hegyektől, annál rosszabb a levegő. A gyerekek nyűgösek, rosszkedvűek a hosszú úttól. Észre sem veszik, hogy már a város szélén járunk, mígnem a nyitott ablakon át eláraszt bennünket az ismert vegyi üzem jellegzetes bűze. Kislányom abban a pillanatban felvillanyozódik, s a felismerés hangján, szívből jövő örömmel kiáltja: — Jaj de jó, ez a Dimitrovka, jé, itthon vagyunk!-lampl- / 105 éve éve született Benedek Marcell Kossuth-dijas irodalomtörténész, Író, esztéta, műfordító. Rejtvényünk fö soraiban négy müvének címét fejthetik meg. Készítette: K. Gy. Megfejtéseiket 10 napon belül a szelvénnyel együtt küldjék el szerkesztőségünk címére. 32. számunk rejtvényének helyes megfejtése : Szolgák országa. Francia négyes. Hotel Imperiál, A Molitorház. Sorsolással könyvjutalmat nyert: Katona Erzsébet, Nagysalló; László Irén, Kisudvarnok; Mottajcsek Ilona, Kéménd; Tóth Franciska, Galánta; Urbán Szabina, Varbó. nő 19 /X\
