Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-11 / 37. szám
EGON ERWIN KISCH Egy Korábban kávéházam volt a Simmeringer Hauptstrassén. Kari Seelinger úr szállította nekem a tejet, aki akkoriban Bécs hóhéra volt és tejkereskedő. 1894. április 13-án aztán bejön hozzám, megkérdi, nem akarnék-e vele tartani Galíciába, ott lesz egy kivégzése, erős ember vagyok, segíthetnék. Hát elmentem. Fizetséget mást nem fogadtam el, csak az útiköltséget meg a kosztot. Egyszerűen érdekelt a dolog. Másnap akkor Neusandezban felakasztottunk egy mészárost, Fargacz volt a neve, óriásra termett fickó, kéjgyilkosság és nemi erőszak volt a számláján. Borsózott-e a hátam? Ugyan már! Eszembe se jutott semmi citera. Vállon is veregetett utána a Seelinger, azt mondta: „Hát, te Pepi, nekem már sok segédem volt, de ilyen, mint te. egy se!" Na, így esett akkor, hogy kezdtem vele járni Ausztriát, volt kivégzésünk Brünnben, Ciliiben, Grazban. Közben, persze, megmaradtam kávéfőzőnek, és a Seelingertöl egy petákot el nem fogadtam fizetségül, annyit se. Csak úgy sportból csináltam én ezt, tudja ... — Kilencvenkilenc szeptemberében aztán meghalt a Seelinger. Álmomban sem gondoltam volna arra, hogy az örökébe lépek. Viszont egy nap ki ír nekem: a Rattay rendőrtanácsos, tudja, járt a kávézómba az is néha, azt írja, menjek be a kapitányságra. Megyek, kifaggat, igaz-e, hogy a Seetingernek itéletvégrehajtásoknál segédkeztem, hol és mikor, mire én elmondom neki. Ahogy ezzel kész vagyok, így szól: „Miért nem ad be kérvényt. Lang úr, miért nem pályázza meg az állást? Az a kávéfözés nem a maga világa. Hát ebben tényleg igaza volt. Minden éjszaka csavargók állítottak be, aztán hajnali háromkor jött a pofozkodás, nem féltem ugyan, de hát mégis, békés természetű ember vagyok, nem szívesen akasztom össze a tengelyt, és mindig nyugalmas életre vágytam, és ez a kávéfőzöcske igazán nem való az idegeimnek. „Nos, rendőrtanácsos úr", mondtam ezért, „hóhér szívesen lennék, viszont hogy negyvenöt éves vagyok, a tartományi bíróság aligha alkalmazna már így." Ő erre azt mondja, hogy csak küldjem meg az okmányahóhér életrajza imát, a többit bízzam rá. 1900 februárjában már megvolt az állás, fel is eskettek, mint a bécsi cs. kir. tartományi törvényszék hóhérát", holott egy egész halom pályázat érkezett be erre a helyre. Azt ellenben egyikük se tudta bizonyítani, hogy tényleg el is tudja látni a feladatot! — Havi száznegyven korona volt a fizetés, minden kivégzésért ötven korona pótlék — nem sok, de több a semminél. És'dolgöm is akadt, elég, mert a Seelinger halála óta minden kivégzést elhalasztottak. Mert hát ahogy akkor 1900 januárjában a gyermekgyilkos Julianne Hummel akasztására került a sor, meghívták rá a prágai hóhért, a Wohlschlágert. Hű, de bukott rá a Hummel Julianne! Még a bitó alatt is azt mondta neki: „Magának olyan egy kedves nézése van, von Wolschlager úr!" Az meg úgy elbabirkálgatott rajta, hogy a végén még öt percig élt a kötélen, hát ilyen egy paccer volt Wolschlager, na ja, vidéken megjárja, de a fővárosba egy ilyen közbotrány után többet nem jöhetett. Ezért is bíztak meg bennem, mert én már kiismertem magam a dolgokban. — Az első önálló kivégzésem — hát az érdekes volt, tudniillik az utolsó delikvens, akivel segédként bajlódtam még, az volt aztán az első delikvensem is, már mester koromban. Történt ez a következőképpen: 1899 áprilisában a krajnai Rudolfswerthbe hívtak minket a Seelingerrel, egy cigányt akasztani. Simon Held volt a neve. és hat rablógyilkosságot követett el: öregasszonyok voltak az áldozatai, amolyan eltartottak. A kivégzés előtti éjszakán kérte a vizsgálóbírót: hogy az mondja, megnevezi a bűntársait. Mondott is pár nevet. De nem hittek neki. a kivégzést nem halasztották el. A biztonság kedvéért táviratoztak is Bécsbe, onnét megjött a válasz, hogy csak végezzék ki. Egy óra múlva kellett meglennie az ítélet végrehajtásának. Hozzá is láttunk, én épp a nyakába tettem a hurkot, hát mi történik : jön egy hivatalnok, rohan, táviratot lenget, hogy kegyelmet kapott a cigány. Na jó, mehetünk haza. A cigány pár hét múlva kapott egy hegedűt a barátaitól, azzal aztán kimuzsikálta magát a cellából: mert a hegedűben zsineg volt, leereszkedett rajta az ablakon, az ör rálőtt ugyan, de nem találta el. Pár hónap múlva, amikor már egy újabb rablógyilkosság volt a számláján, megint elkapták, ismét kötél általi halálra ítélték. így lett mesteridöm első delikvense egy olyan illető, akinek a nyakáról már egyszer mértéket vettem. Fel is akasztottam, ahogy dukál, nem volt különösebb zökkenő, a halál negyvenöt másodperc múlva beállt. Volt pedig ez 1900. március 3-án ... de várjon csak, a biztonság kedvéért ennek azért még utánanézek a naplómban. Magamra hagy a simmeringi Önkéntes Tornász-Tűzoltók őrszobáján, ahol a beszélgetés zajlik. A Geiselbergstrasse egyik elkerített telkén áll a fecskendőház meg az őrszobák épülete, ezek mögött az a deszkabarakk, mely a hóhér lakását foglalja magába. Bár csak faházban lakik. Lang úr mégis Simmering egyik legmegbecsültebb polgára, a tüzoltóegylet kapitánya — ugyan hát, Bécsben vagyunk, és itt a födolog az. hogy olyan „érdekes" foglalkozása legyen valakinek, mert akkor az ismerősei felvághatnak vele: — T'od-e, öreg, kivel vótam én együtt máma? Na, ki nem találnád, igaz? A hóhérral... hahaha, hát épp a hóhérral, ládd e'l A cs. kir. hóhér a Vörös Kereszt érdemjel (Patriae ac humanitati) tulajdonosa, a képe szépen bekeretezve ott lóg az őrszoba falán, mellette portrék: Ferenc József császáré, Georg Schönerem és Oskar von Höfflé. Külön egyenruhafogas áll a helyiségben a kapitány sisakja, kardja és zubbonya számára. Lang úr becipel most a szobába egy fóliánst meg egy fényképalbumot, amelyben családjának tagjai, a segédei — többségük atlétadresszben — és a fontosabb kivégzések vannak megörökítve. A nagy könyvben pedig pontos, kézírásos nyoma van minden akasztásnak, melyet Willenbacher, Seelinger és Lang úr hivatalból foganatosított. Kezdődnek pedig a bejegyzések Enrico Francesconival, a trattnerhofi pénzespostásgyilkossal, akit 1876. december 16-án lógattak fel, a következő a rablógyilkos Ferdinand Hackler (akasztásának helye a laktanyaépület az Alserstrassén, időpontja 1877. május 16-a), aztán itt van a két cselédgyilkos, Hugo Schenk és Kari Schlossarek (időpont: 1884. április 22.), őket kellett követnie két anarchistának, a Hermann Stellmachernak és Kammeremek 1884. augusztus 8-án. Lang bécsi tevékenysége 1901. május 21-én kezdődött Stefan Waniekkal, aki Favoritenben oly szerencsétlenül tört be valahová, hogy üldözőire nem csak lövöldöznie kellett, de egy bizonyos Hoffmann-nét még halálosan meg is sebesített; 1902. augusztus 11 -én húzza fel Lang Johann Woborilt, a Kessler ócskás gyilkosát; a következő évben (április 25-én) jött sorra a rudolfsheimi trafikosnő, Marie Jülich von Jülichenthal gyilkosa, a késes Anton Senekel, aki két nappal a tett elkövetése után a práteri „Öngyilkospadkán" üldögélt, s a rabolt pénzt számolta, ami is letartóztatásához vezetett; Senekel e szavakkal búcsúzott az élettől (és szavait személy szerint Lang úrnak adreszszálta): — Nyasgem! — Ezt Lang úr igencsak rossz néven vette tőle. Ha bárhol Ausztriában az utcára vonult a népakarat, Bécs nyomban odaküldte — Lang úrral az élen — a statáriumot, ez a szép képletesség a legnyersebb valóság volt, és a hóhér kézitáskájában utazott az ultima ratio. Magyarországon Pap Béla főhadnagyot végezte ki Lang; ez a magyar nemesúr a fivérét lövette agyon egy paraszttal, hogy a hrtbizomány az övé legyen. A „leghíresebb" esete azonban Battisti kivégzése. Lang úr kikeresi albumából a képeket, melyeken a tridenti tartományi és birodalmi gyűlési képviselő, Caesaré Battisti látható, ahogy századosi egyenruhájában, 1916. július 11-én elhagyja celláját a tridenti várbörtönben, hogy átvigyék a törvényszék épületébe. Itt azután koszos civil ruhát húznak rá, és a következő fotográfiák már a bitót mutatják, a himbálózó hullát, ahogy körütállja egy csomó érzéketlen, de annál diadalittasabb vigyorú őrmester — ezeket a képeket pompás propagandaanyagnak használta a monarchia ellen, százezres példányszámban sokszorosíttatta és terjesztette az antant. Lang úr dicséri Battisti derekas nö 14
